Minden pillanat mulandó [ChanLay]

Sziasztok :) Egy kis melankolikus, mégis annyira nem (legalábbis bízom benne, hogy nem) ChanLay történettel jöttem. Igazából karácsony alkalmából szerettelek volna meglepni titeket (oké, 26-a van szóval technikailag még karácsony van). Előbb terveztem hozni, de sajnos világi szerencsétlen voltam és majdnem eltörtem a lábamat, úgyhogy nem igazán volt jó semmilyen helyzetben írni az elmúlt napokban. (és akkor még Lay és Chen szerencsétlen…) Na, de a lényeg, remélem tetszeni fog nektek és nem, nem feledkeztem meg az ígért két LayChen extra fejezetről sem, nyugi :D Kellemes olvasást ^^

Cím: Minden pillanat mulandó

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: Nem kapcsolódik egyik előző ChanLay OS-hoz szervesen, csakúgy mint eddig és a hangulata sem annyira borúlátó most. (legalábbis remélem, nagyon próbálkoztam)

Megjegyzés 2: Nem hangzik el benne név, így igazából akárkik elképzelhetőek.

Nem bírtam levenni tekintetemet a mellettem fekvő édesen szuszogó alakjáról és bár tudtam nem kellene, nem bírtam ellenállni. Ujjaim óvatosan érintették meg hófehér bőrét, nehogy felébredjen, de még így sem vigyáztam eléggé, sajnos felkelt. Álmosan pislogott rám párnájáról, vagyis az én párnámról, majd egy apró mosoly után felült, mire takarója - nem, az én takaróm -, lecsúszott egészen derekáig.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mégis hogy fest ruha nélkül, de azért még így is rendesen zavarba hozott ez a helyzet. Közben ő ártatlanul nézett rám hatalmas, kissé még kába íriszeivel, arcán két gyönyörűséges gödröcskével. Szívem az eddiginél is hevesebb dobogásban kezdett, mert tudtam, hogy ez csak nekem szól. Mostanában annyira sem lehetett boldognak látni, mint ezelőtt, ha esetleg mégis, az sem volt valódi.

Kezem ismét akaratlanul mozdult, majd felfedező útra indult. Lágyan simítottam rá újfent vállára és, amint megéreztem összeránduló izmait, elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ez miattam van. Ujjbegyeim olyan féltően érintették meg, mintha még sosem lett volna lehetőségük rá, pedig ez koránt sem volt igaz. Önkéntelenül is meglepően hamar siklott tenyerem hasára, mire zavart kuncogás ütötte meg füleimet, majd gyengéden elkapta - közben már a takaró alá kíváncsiskodó - tagomat.

- Jó reggelt - suttogta halkan száján az eddiginél is nagyobb vigyorral, majd lassan előredőlt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Melegség járta át testemet eme cselekedetére, mégis, ami a legnagyobb örömöt okozta az az igazi, lélegzetelállító mosolya volt. Csak az enyém volt, sosem tisztelt meg mást ezzel és ilyenkor tudtam legjobban, mennyire is szeret valójában.

Viszonoztam csókját, ami egyben válasz is volt a köszöntésére, majd miután elváltam tőle, egy sunyi vigyor küldtem felé és elkaptam. Röhögve nyomta le az ágyra egyik karommal átfogva őt, mire ő is kipréselt magából egy hangos nevetést. Kissé felemelkedtem róla és úgy figyeltem arcát. Igyekeztem minden egyes pillanatot elraktározni az emlékeim között, mert ismertem őt, tudtam, hogy ez nem tart sokáig.

Nem is tévedtem nagyot; hamar elhalt minden hang a szobában, viszont az apró kis mélyedések megmaradtak orcáján, így biztos voltam benne, hogy még mindig jó kedve van. Elpirultam, mikor tenyere arcomra csúszott, lágyan simogatta meg azt egyik hüvelyujjával, majd az ő szája is felfelé görbül ismét és egy gyors mozdulattal lenyomott maga mellé.

Testem kellemes meleg járta át a meghitt percek miatt és bár nem akartam, mégis felrémlett előttem, hogy ez csak egy néhány pillanatnyi idő, semmi több. Rövidesen véget ér és megint visszatérünk a monoton, tömör és fárasztó mindennapokhoz.

Szemeim az ággyal szemközti falra meredtek, melyen a függöny résein keresztül besütött a nap. Meglepően szép idő volt decemberhez képest, így a halványkék tapéta gyönyörűen mutatott a napsütésben. Tekintetem tovább siklott, le a sarokba, ahol egy csöppnyi kis műfenyőfa állt, alatta néhány ajándékkal. Nos, igazából már csak a csomagolópapír maradványai voltak ott, mert még este széttéptük őket, miután olyan sokat könyörögtem, hogy kibontsuk őket.

Kirázott a hideg a szó jó értelmében, mikor vékony zongoraujjak érintését érzékeltem alkaromon és rögtön a mellettem fekvőre kaptam pillantásomat. Tüdőmben bennrekedt a levegő, ahogy megláttam varázslatos mosolyát, amitől újfent a mennyekben éreztem magam. Még mindig vidám volt, pedig azt hittem mostanra már tényleg sehol sem lesz az ébredéskori hangulata. És akkor kopogtak.

A napsütés eltűnt, a boldog arccal és a karomon pihenő tenyérrel együtt, mire az én kedvem is elpárolgott. Szomorúan figyeltem, ahogy kapkodva összeszedi ruháit, majd alig két másodperccel később már teljesen fel is volt öltözve. Sietősen lépdelt az ajtó felé, de fürgén elkaptam kezét, mielőtt még egyáltalán kinyithatta volna azt és visszahúztam magamhoz.

Ezer közül is felismertem volna édes, mégis férfias illatát és miközben szabadulni próbált, én csak egyre közelebb és közelebb vontam testemhez. Meglepően hamar engedett nekem és megadóan dőlt nekem, majd viszonozta ölelésemet. A búcsú ölelésemet.

Én is és ő is tudtuk, hogy valószínűleg hosszú hónapok múltán találkozunk csak ismét. Dolgozni fogunk és mindent megteszünk annak érdekében, hogy senki se láthasson rajtunk semmit se még véletlenül sem. Nekünk sosem jutott több pár pillanatnál, néhány percnél, óránál, esetleg napnál.

Szívem fájdalmasan dobbant mellkasomban, ahogy elvált tőlem, hát még mikor egy lágy, óvatos csókot nyomott ajkaimra. Kínzó volt a tudat, hogy talán hónapok múltán látom csak, érezhetem újra őt és mikor már azt hittem tényleg belehalok a ketyegőm gyötrelmes dobogásába, a helyiséget megtöltő fény megcsillant a csuklóját körbefutó karkötőn. Azon a karkötőn, amit tőlem kapott karácsonyra. Azon a karkötőn, aminek párja az én kezemet díszítette.

Sors, dögölj meg! [LayChen] 59. Fejezet ~ VÉGE

Sziasztok :) Megjöttem – igen, jól látjátok – a LayChen utolsó fejezetével. Extra hosszú lett, mert valójába két rész lett volna, de sajnos nem lett volna időm a következő napokban feltenni az ünnepek miatt, így – mivel nem akartalak titeket az őrületbe kergetni – úgy döntöttem egyben teszem fel nektek. Őszintén bevallom, nem hittem volna, hogy valaha eljutok a végére, már mint nyilván vége lett volna egyszer, inkább azon lepődtem meg, hogy rendesen befejeztem. Remélem, tetszeni fog nektek a befejezés és bízom benne, hogy legalább pár szót írtok véleményként, így a végén. Ha kérdés adódna, nyugodtan, még hozok egy írói utószót vagy hogy hívják mit és ott megválaszolok bármit, amit csak kérdeztek. Kellemes olvasást és… Kellemes ünnepeket ^^

59. Fejezet

Yixing

Teljesen kizártam a külvilágot, amint karjaim Chen köré fonódtak és magasról tettem rá, hogy ki mit gondol rólunk. Amíg hozzá nem értem, el se hittem, hogy tényleg ott áll mellettem, de amint megtettem, már nem is akartam elengedni. Kezeim szorosan ölelték őt, féltem, hogy ha eleresztem, megint más társaságát fogja keresni az enyém helyett. De aztán szavai megcáfolták ezt.

- Szeretlek, Lay - suttogta halkan fülembe, majd arcát nyakamba fúrta, végül tompa hangon folytatta. - Mindent… Akármit megteszek, hogy elérjem, hogy megbocsáss. Életem végéig azon fogok dolgozni, hogy jóvá tegyem a tegnapot - szavai megdobogtatták a már amúgy is hevesen verő szívemet. Gyengéden simítottam végig hátán, mikor meghallottam a csöndes szipogást, majd derekán megpihentettem tagjaimat és még közelebb vontam magamhoz. Éreztem forró könnyeit a nyakamra hullani és biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban megbocsátottam neki, de… Ez nem így ment.

- Nem hiszem, hogy valaha is jóvá tudnád tenni - leheltem szinte hangtalanul fülébe, majd óvatosan eleresztettem, holott valójában nem akartam. Másra sem vágytam, minthogy életem hátralévő részében csak öleljem őt, hogy csak az enyém legyen, de nem voltam holmi könnyű kis pasi, akivel kénye-kedve szerint kibaszhat, mert úgy is megbocsát végül neki mindent. Biztos vagyok benne, hogy egyébként ilyen vagyok, ha róla van szó. Valószínűleg már rég megbocsátottam neki, de ezt nem fogom bevallani neki.

Nagy, könnyes szemekkel nézett rám és már megint ott volt az a fránya könyörgés íriszeiben, ami miatt muszáj voltam beharapni alsó ajkam, nehogy véletlenül is olyan mondjak, amint valójában nem szeretnék. Addig-addig nézett így rám, hogy már nagyon is közel voltam a határomnak és már majdnem mondtam is valamit, de akkor valaki más megelőzött. Hát ilyen kibaszott hálás sem voltam még soha senkinek!

- Oh, fiúk, el se hiszem, hogy végre mást is megtiszteltek egy ilyen látvánnyal, nemcsak engem! Az irodámba, most!

Jongdae

Szemem alja minden egy pillanatban megrándult, amikor az óra mutatója lépett egyet és mivel a másodpercmutatóról volt szó, ez kurva sokat jelentett. Rohadt ideges voltam egyrészt azért, mert legkedvencebb tanárom tenyere alatt pihent két lap, rajta a jegyeinkkel, másrészt azért, mert… Istenem, Lay ahogy rám pillantott a színpadon… Egy részem tuti meghalt ismét.

Lassan fordítottam oldalra fejemet, hogy ránézzek és bíztam benne, hogy ő is így tesz, de nem, mereven bámult előre Mr. Hyunra, pontosabban a kezére. Lehunytam pilláimat, hogy elrejtsem, vagy legalábbis megpróbáljam elrejteni könnyektől homályos tekintetemet, de rögtön dugába dőlt minden igyekezetem, ahogy felcsuklottam. Anyám, de gáz…

Persze előnye is volt, hiszen Lay végre megtisztelt figyelmével, de nem arra vágytam, hogy megint bőgve lásson. Mondjuk már annyiszor látott… Oké, szépítek; arra nem vágytam, hogy Mr. Hyun így lásson. Igen, ez jó lesz.

- Merjek rákérdezni? - sóhajtott föl végül énektanárunk, majd hátradőlt székében és úgy kémlelt minket. Egyszerre néztünk félre Lay-jel; én az szoba bal oldalán lévő órára, ő pedig a túloldalon álló könyves szekrényre. Hát ez biztos többet mondott minden szónál… - Oké, akk-

- Egyszerűen nem vagyunk jók együtt. Ennyi - ahogy meghallottam Lay hangját rögtön rászegeztem pillantásomat és, hogy őszinte legyek, rendesen le is döbbentem attól, amit mondott. Miért nem mondott rólam semmit sem?

- Nos, ahhoz képest, nem semmi előadás volt! - totál meghökkenve meredtem rá, szóhoz sem jutottam, de nem csak én döbbentem meg ennyire. A kínai ajkai elnyíltak a meglepődéstől és csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Az… Az a szar?! Biztos, hogy mindenki rendesen hall és nem süket?

- Finoman szólva is szar volt - sosem rejtettem véka alá véleményemet és nem most terveztem ez ellen tenni, de mikor Lay könyöke az oldalamba vágott elgondolkoztam rajta. Nem, igazából nem. Hozzám ért és ennek örülök.

- Tehát jól értem, ez nem egy tervezett előadás volt?

Yixing

Amennyire örültem először Mr. Hyunnak, annyira bántam később. Vagy még jobban. Valamiért akárhányszor Chennel a közelében vagyunk valami változik a kapcsolatunkban és féltem, hogy most is így lesz. Nem gondoltam bele, hogy itt, a tanár termében össze leszünk zárva, és bár nem kettesben, mégis… Olyan közel volt hozzám ebben a kis helyiségben. Nem akartam egy légtérben lenni vele, rettegtem attól, hogy még a végén megbocsátok neki.

Bevallom, nagyon igyekeztem kizárni az egész beszélgetést és először még ment is, de ahogy eljutott a tudatomig miről van szó… Nos, mondhatjuk, hogy kurvára megdöbbentem. Tényleg az hitték, hogy ez egy műsor volt? Egy… Játék?

- Én-

- Ha úgy jobb jegyet kapunk, olyan előadás lehet, amilyet csak akar! - összevontam a szemöldökömet, mikor Chen a szavamba vágott és kész voltam azonnal közölni, hogy ez bizony a valóság volt, de a mellettem álló nem engedte. Tenyere ellenmondást nem tűrően kulcsolódott csuklómra, illetve még a számat is befogta, csakhogy semmiképp ne mondhassak semmit se. Hát ez meg mi a faszom, baszki?!

Mérgesen próbáltam szabadulni, de meglepően erősen tartott, közben tanárunk érdeklődve és… Jól szórakozva vizslatott minket. Nem tudtam hova tenni az egész helyzetet, egyik személyt sem értettem és komolyan mondom, rohadtul elegem volt ebből a napból. Idegesen löktem el magamtól Chent, majd frusztráltam hajamba túrtam, így igyekeztem kicsit megnyugodni, pedig tudtam, hogy szart se segít. Mondjuk, hogy is segítene… Szerintem, max az, ha végre lefeküdnék, azt többet fel se kelnék… Geci, ez a nap…

Felpillantottam Chenre és szerettem volna neki mondani valamit, kiakadni, de ahogy találkozott tekintetünk egyszerűen képtelen voltam. Ezért a szituációért is haragudni akarta rá, de nem tudtam. Miért van az, hogy bármit is tesz, lehetetlen vagyok arra, hogy… Miért bocsátok meg neki mindent? Azért, mert szeretem?

Jongdae

Egy másodpercre sem állt szándékomban megszakítani a szemkontaktust Lay-jel, pedig nagyon úgy éreztem, hogy nem bírom elviselni pillantását. Rengeteg érzelmet láttam barna íriszeiben, de nem olyanokat, amiktől ne tört volna még pármillió darabra az amúgy is sebzett szívem. Vajon meddig bírja még a fájdalmat?

Lassan engedtem ki a tüdőmbe rekedt levegőt, majd végül csak félrepillantottam. Minden figyelmemet a halvány padlónak szenteltem, hogy még véletlenül se történhessen meg az a csoda, hogy ismét összenézünk. Szép, most meg már látni sem akarom. Ez gyors váltás volt.

Zavartan harapdáltam alsó ajkamat, lábam ritmusosan dobolt a földön és közben meg magamban azért imádkoztam, hogy Mr. Hyun minél előbb kiengedjen innen minket, mert mindjárt megpusztulok itt. Olyan volt, mintha semmi levegő nem lett volna a szobában. Hiába szívtam rendesen oxigént, nem úgy tűnt, hogy segít, nem kaptam normálisan levegőt. Ilyen lehet egy pánikroham? Vajon Lay is ezt érzi?

Erőtlenül töröltem meg a homlokomat és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire izzadt is, majd a pólóm nyakát is meghúzgáltam kissé. Lehunytam szemeimet, majd nagyot nyeltem, de ez sem használt szart sem, úgyhogy végső elkeseresedésemben úgy döntöttem kim jongdae-san fogok viselkedni, amire most szükségem volt, az egy kis figyelemelterelés. Meg Lay. De hát nem kaphat meg mindent az ember.

Váratlanul vágtam rá az asztalra, mire mindkét a helyiségben tartózkodó másik alak ijedten rezzent össze. Lihegve bámultam rá a tanárra, aki kurva gyorsan leszűrte, hogy valami nem oké, pedig próbáltam úgy tenni mint, akit a jegyek érdekelnek. Erősen szuggeráltam a papírokat, de ahelyett, hogy azokat vette volna kézbe, inkább felállt, majd megkerülte az asztalt és előttem megállva olyan tekintettel bombázott, hogy komolyan mondom berezeltem, hogy még a végén én is a karjaiban végzem, mint Lay annak idején. Na, csessze meg, velem olyat holt biztos, hogy nem fog csinálni!

Yixing

Aggódva figyeltem Chen egyre jobban sápadó arcát, izzadó testét, remegő kezeit és elégszer volt részem pánikrohamban, hogy tudjam milyen is az. Óvatosan toltam félre Mr. Hyunt az útból, majd megfogtam Chen alkarját és finoman magamhoz húztam. Lágyan simogattam hátát, közben megnyugtató szavakat súgtam a fülébe, olyanokat, amiket így, hogy már nem voltunk együtt, nem kellett volna.

Hosszú percekig vártam, hogy valami jelzés érkezzen Chentől, hogy jól van, de az nem jött, így úgy döntöttem inkább felviszem a szobánkba. Gyengéden fontam dereka köré karomat, majd vigyázva az ajtó felé indultam vele és már majdnem kint is voltunk, mikor a férfi utánunk szólt. Nem voltam ideges. Ahh, nem…

- Jó - értetlenül pislogtam hátrafelé, mire Mr. Hyun elmosolyodott és bólintott. - A jegyetek. A tanárokat lenyűgözte az érzelemdús előadásotok és bár a tánctudásotokat nem mutattátok meg, illetve érződött, hogy Mr. Kim beteg, úgy határoztunk, hogy négyest kaptok. Mondjuk jelen esetben, én megbuktatnálak titeket, de mivel a jegy már hivatalos… - mosolya vigyorrá szélesedett és megvonta a vállát, de hogy őszinte legyek, már a beszéde eleje után nem hallottam kb semmit abból, amit mondott. Négyes? Ez komoly? Mi a…?

Szerettem volna megköszönni, de egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni, ráadásul Chent is minél előbb vízszintesbe akartam tenni, így csak hálásan pillantottam bele a sötét szemekbe, majd óvatosan kiléptem a helyiségből. Oké, ez a nap vagy szar, vagy nem. Asszem el kéne döntenem végre…

- Ahh, majd elfelejtettem! - ijedten rezzentem össze és még Chent is majdnem elejtettem, mikor hirtelen kivágódott az ajtó mögöttem. - Kérem… Kérlek, bocsáss meg neki, mert ez nem állapot. Mindenki megérdemel egy második esélyt - Honnan a picsából tudja, hogy… Ennyire nem érződhetett a fellépésünk, hogy… Van valami, amit ez a pasi nem tud, baszki?

Jongdae

Rohadtul hűvös volt az egyetem folyosóján és most bármit megadtam volna azért, hogy ne az iskolai irodájában, hanem a kollégiumiban szövegelt volna annyit nekünk Mr. Hyun. Az egész testemet kirázta a hideg, közben mégis úgy éreztem majd’ meggyulladok olyan melegem van. Faszom, ezt se tudom fázom vagy melegem van… Pofám leszakad…

Esetlenül dőltem neki Lay vállának és nem csak azért, mert tényleg képtelen voltam rá, hogy megálljak a saját lábamon, hanem azért is, mert tisztában voltam vele, hogy most nem fog ellökni. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, most biztos nem fog elengedni semmiért sem. Hirtelen megállt és mintha csak új tüdőt kaptam volna, fellélegeztem, abban a pillanatban, ahogy két kézzel szorosan átölelt. Vagy esetleg elpatkoltam, csak nem vettem észre?

Olyan közel volt hozzám, hogy teste az enyémet is elkezdte felmelegíteni és ennek örültem, ugyanakkor fájt a tudat, hogy csak azért vagyunk ilyen helyzetben, hogy nehogy halálra fagyjak. Ezek szerint akkor fázom? Normális az, hogy közben meg úgy érzem, hogy mindjárt lángra kapok?

Nyöszörögve markoltam pulóverébe, arcomat nyakába fúrtam és igyekeztem még jobban hozzápréselni magamat, illetve elrejteni ismét hulló könnyeimet. Felrémlett előttem az, amit a férfi szobájában mondott, miközben nyugtatni próbált. Hogy szeretni, vigyázni fog rám örökké, ne aggódjak, nem lesz semmi baj és… Hazugság volt. Igazából nem. Bár nem vagyunk már együtt, vigyáz rám, hiszem most is… És szeret. Tudom.

Tényleg nem létezik számunkra boldog befejezés? Tényleg csak szenvedés jutott nekünk? Volt egy tökéletes gyerekkorunk, tizenkét felhőtlen év és ennyi? Tényleg ennyit szántál nekünk, Sors?

Yixing

Lehunytam szemeimet, amint meghallottam halk sírását, majd kissé hátrébb húzódtam tőle, de rögtön utánam kapott és erősen megragadott. Szomorú mosolyra görbült szám, közben lefejtettem magamról fagyott ujjait, majd gyorsan leszedtem felsőmet és a hátára terítettem, aztán ismét átkaroltam. Meg fogok bocsátani neki. Ahh, azt már rég megtettem. Istenem, olyan jó érzés a karjaimban tartani.

Bármennyire is igyekeztem nem sikerült elérnem, hogy akár egy kicsit is felmelegedjen és mivel nem szerettem volna, hogy az eddigieknél is rosszabb legyen a helyzet, felvettem. Fekete íriszei döbbenten kerekedtek el és riadtan karolta át nyakamat, hogy még véletlenül se ejtsem el. Oké, tudom, jelenleg eléggé szarul állok erőnlét szempontjából, de azért…

- Ne aggódj, nem doblak ki az ablakon és nem áll szándékomban elejteni sem - rávigyorogtam, mire durcásan vállon ütött, majd sértett gyerek módjára felhúzta az orrát és félrenézett. Meglepően erősen szorított, én meg meglepően könnyen elbírtam franc tudja hány kilóját. Tuti, hogy ő is fogyott mostanában. Ez nagyon nem tetszik.

Szótlanul cipeltem végig az egyetemen, majd az udvaron, végül pedig a koleszon keresztül és alig vártam, hogy végre letehessem az ágyára. Zavart, ahogy méregettek az emberek akárhol mentünk éppen, bár a diákok lényegesen kevesebbet bámultak, mint a szüleik, de akkor is rohadtul nem bírtam elviselni a tekinteteket. Az én szüleim nem tudtak eljönni, vajon Chen szülei itt voltak, hogy megnézzék fiúk előadását? Oké, nem csak ez zavart, hanem az is, hogy úgy éreztem mindjárt leszakad a karom…

Lábammal rúgtam be a szobánk ajtaját, majd nem épp a legfinomabban ledobtam Chent az ágyára és mielőtt gondolkoztam volna, egyszerűen mellé feküdtem. Egy pillanatig, egy kicseszett aprónyi kis pillanatig bántam, de ahogy a kihűlt test az enyémhez simult, már kurvára nem érdekelt semmi sem rajta kívül. Túlságosan is szeretlek, Chen.

Valahogy kirángattam magunk alól a takaróját, majd magunkra terítettem, mire még közelebb húzódott hozzám, bár nagyon hova jönnie már nem volt. Miért nem bírok haragudni rád? Annyival könnyebb lenne, ha… Nem. Ha adnék egy második esélyt, akkor lenne könnyebb. Igen, azt hiszem, úgy könnyebb lenne.

Jongdae

Tudtam, hogy valószínűleg csak a kimerültség következtében feküdt mellém, esetleg a megszokás miatt, de rohadtul örültem neki, bármi is volt az igazi oka, hogy most itt volt az oldalamon. Tőlem szokatlan módon bújtam hozzá olyan közel, amennyire csak tudtam, pedig sosem rajongtam az ilyesmiért. De most… Utolsó alkalom gyanítom, szóval…

Hamar álomba merültem és döbbenetesen jól aludtam a körülményeket tekintve. Komolyan, el se hiszem, hogy egyáltalán el tudtam szenderedni, azt meg végképp nem, hogy még pihentető is volt számomra. Valami hihetetlenül csodásat álmodtam Lay-ről és rólam, így mikor kinyíltak szemeim faszán arcul is csapott a valóság. Lay kurvára nem volt mellettem, nem volt sehol sem.

Lesütöttem pilláimat és a takarónak szenteltem figyelmemet, közben próbáltam kitalálni, hogy mégis mi a faszhoz kezdjek most az életemmel. Lay nincs, a családomtól herótom van, itt holtbiztos, hogy nem maradok és… Hányast kaptunk egyáltalán végül? Ha jól értettem, átmentünk, úgyhogy… Ki nem szarja le?! Lay nélkül úgy se maradok itt…

Váratlanul vágódott ki a szoba ajtaja és meghökkenve bámultam Lay-t, amint egy tálcával, rajta egy megpakolt tányérral meg két bögrével besasszézott, majd lepakolt az ágyamra. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, csak meredtem rá és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy… Itt van.

- Ha még egyszer akárcsak félre is nézel, én levágom a-

Nem engedtem, hogy befejezze, amúgy is tudtam mit akar mondani, inkább megmarkoltam kibaszott szexi feszülős felsőjét és magamhoz rántottam. Persze, mint lenni szokott, a szerencse velünk volt; a két forró teával teli csésze kiömlött. Minden úszott; a takaró, a lepedő, a padló, mi. De kibaszottul szartam rá.

Yixing

Vigyázva simogattam Chen hátát, hogy még véletlenül se ébresszem fel, mert ráfért egy alapos alvás. Meg egy fürdés is, de mindegy. Elmosolyodtam, ahogy észrevettem ajkain egy apró vigyort és esküszöm, rohadt kíváncsi lettem mit álmodhat. Úgy tűnt igazán jó kis képzelgés lehet és ebben a fos helyzetben nagyon is érdekelt, mi érte el nála ezt a pozitív hatást. Talán rólunk álmodik épp?

Ellenben vele, én egy szemhunyásnyit sem aludtam, de ez nem is volt baj. Gondolkoztam rólunk és akárhogy osztottam-szoroztam, mindig az jött ki, hogy vele akarok lenni. Bizonyos szempontból utáltam magam ezért, de nem tudtam mi csinálni, egyszerűen kb fizikai fájdalmat okozott az, ha elképzeltem, hogy Chen nem velem van. Ha valaha is más oldalán kéne látnom, szerintem kinyírnám azt az alakot. Chent meg odabilincselném valamihez az egyetem alagsorában.

Némi szenvedés után kiszabadítottam magam alóla, majd egy gyors zuhany után úgy döntöttem, hogy ideje valami kaját keresni magunknak, hiszen egyikünk sem evett semmit sem elég régóta. Rendbe kéne szednem magam, de baszki, jönnek az ünnepek. Senki őrült nincs, aki olyankor diétázik…

Elég kihalt volt a kolesz, bár ezt nem csodáltam, a legtöbben haza is mentek a szüleikkel a fellépések után. Azt, hogy én mit fog csinálni, még kurvára nem tudtam. Egyelőre felnőtt leszek, félreteszem a büszkeségem és megbocsátok ténylegesen, aztán… Aztán lesz valami.

Szükségem volt Chenre úgy, mint az éltető levegőre. Bármilyen hülyén hangzik is, úgy éreztem, hogy a részem és nélküle… Lehet, ha kapcsolatban vagyunk mindig jön valami szerencsétlenség, de belehalok, ha nem csókolhatom meg, ha nem érhetek hozzá, ha… Ha nem lehet az enyém. Bármi lesz kitartok mellette, mert szeretem őt olyannak, amilyen és ha ez azzal jár, hogy el kell nála érnem, hogy semmiképp ne nézzen rá másra akkor, elérem. Kezdetnek szerintem megteszi ez a dögös felső.

Sosem voltam szerelmes őelőtte, igazából nem is hittem volna, hogy valaha is így fogok tekinteni valakire. A múltam miatt képtelenségnek tartottam azt, hogy én egyszer is az életben megpróbálom egy pasival és bár Chanyeollal mondhatni jártam, iránta egyszer sem éreztem semmit se, de Chen… Vajon lehet ennyire szeretni valakit? Hát végülis megbocsátottam neki, mikor más tuti nem tette volna. Elvette az eszem a szerelem…

Igyekeztem halkan lenyomni a szoba kilincsét - ami nem jött össze -, miután sikeresen szereztem a lenti büféből kaját, majd ott szembe találtam magam Chen elkeseredett, könnyektől csillogó íriszeivel. Csak nem azt hitte, hogy leléptem? Minden szó nélkül?

Jongdae

- Miért…? Hogy…? Ne-Nem értem… - sírtam, de ezúttal a boldogságtól és lássuk be, ilyen még nem volt. Erősen kapaszkodtam ingébe és alig sikerült neki kifejtenie ujjaim fogásából azt, csak akkor, amikor állam alá nyúlva egy lassú, mérhetetlenül lágy, mégis szenvedélyes csókba hívott. Karjaim elgyengültek és csak úgy lezuhantak, hogy végül a combjain pihenhessenek meg, amit… Nos, nem bántam.

- Nem bírlak elengedni - súgta halkan ajkaimra. - És azt hiszem, a Sors sem szeretné, ha külön végeznénk, különben már rég a világ két legtávolabbi pontján lennénk ennyi szarság után. Sőt, azt sem hiszem, hogy akkor itt újra találkoztunk volna a szemeszter elején. Szeretlek és, ha ezek után még mindig együtt akarunk lenni, akkor… Együtt kell lennünk. Ennyi. A Sors, kelőképp próbára tett minket, úgyhogy bízom benne, hogy ezek után mást talál magának a szórakozásra. Ha mégis velünk baszakodik, akkor meg… Dögöljön meg! Kitartok melletted bármi legyen, bármilyen legyél. De nézzél rá másra és megöllek!

Életemben nem hallottam olyan gyönyörű szavakat senkitől sem, mint most Lay-től és, bár már máskor is mondott szépeket, azok - ebben a pillanatban - jelentéktelennek tűntek. Sosem tudtam elképzelni magam valakivel, aki… Aki Lay, hiszen annyira gyűlöltem őt az elején, vagy legalábbis próbáltam, most meg… Igaza volt Chanyeolnak az elején, tényleg jött valaki, akivel nem tudtam hányadán állok, de most tudom, hogy annyira szeretem amennyire emberileg az lehetséges és… Dögölj meg, Sors, ha azt hiszed ennyi faszság után szétválaszthatsz minket!

VÉGE

Oké, azért nem szabadultok a drága, szerencsétlen fiúktól, ugyanis *dobpergés* még visszatérnek két extra fejezetben. Az egyik, a téli szünetben fog játszódni Koreában, Chenéknél, a másik már a nyári szünet alatt, Kínába, Lay-éknél. Remélem ezeket is úgy fogjátok várni, mint a történet részeit ^^

És egy kis kedvcsináló:

- Mondd csak, mennyire zavarna, ha kettecskén lennénk a koleszban a következő félévig? - kérdezte hirtelen Lay, mire bevágtam egy fejet, majd összekulcsoltam ujjainkat. Jaj, de édesen naiv!

- Meg egy fenét! Jössz hozzánk a szünetre! Valamit már elkezdtünk egyszer az ágyamban és nagyon szeretném befejezni azt. Ha még egyszer közbe szól a Sors, fix, hogy kicsinálom...