Sors, dögölj meg! [LayChen] 58. Fejezet

Sziasztok :) Megjöttem a LayChen 58. Fejezetével és el se hiszem, de sikerült ma hoznom nektek. Mindenképp ma akartam, mert a következő napokban nem értem volna rá. Mondjuk ez senkit nem érdekel, szóval kellemes olvasást ^^

58. Fejezet

Jongdae

Flegmán pillantottam az idős nőre, amikor észrevettem milyen hatalmas fintorral méreget, de ennél többet nem szántam rá a nemlétező időmből. Idegesen dobbantottam a lábammal, ahogy a jármű kivetítőjének sarkába néztem, nagyon siettem, de ez a szar kurvára nem akart menni sehova. Persze, ha az emberfia halálfaszáról jön gyalog meg egy olyan busszal, ami naponta háromszor jár csak, ez előfordul. Szóval ja, nem autóval jöttem. Nem Minseokkal.

Fázósan húztam összébb magamon a pokrócot és tisztában voltam vele, hogy ezért vizslatnak úgy, ahogy, mert inkább tűntem egy csövesnek most, mint egy egyetemistának. Csapzott voltam, koszos és vizes. És biztos nem volt szép látvány a holtsápadt arcom meg a kisírt szemem.

Lehunytam pilláimat, mély levegőt vettem, de ekkor ismét felrémlett előttem Minseok arca, amint egyetlen szó nélkül kiszálltam a kocsijából és elindultam a tulajdon két lábamon szavai után. De mi mást tehettem volna? Mondjuk mondhattam volna valamit nyilván, de fingom sem volt, hogy mi lehetne az a valami. Ahogy kémlelt szemeivel, miközben válaszra várt, teljesen más volt, mint régebben. Egyszerűen képtelen voltam szemtől szembe megmondani neki, hogy rám ne várjon, sosem fogom úgy szeretni, ahogy ő engem.

Úgyhogy útnak eredtem egymagam, ő pedig nem jött utánam, amit totál megértettem. Nem vártam, nem bizakodtam benne akár egy pillanatig sem, mert nem is akartam, hogy jöjjön. Egyedül szerettem volna lenni és… Oké, ez nem igaz, Lay-jel szerettem volna lenni.

Csöndes sóhaj csúszott ki belőlem, majd kinyitva szemeimet magamra bámultam a busz ablakában. Most én voltam az, aki elfintorodott, ahogy megláttam, hogy hogyan is nézek ki. Katasztrofálisan. Lay-nek biztos még így is tetszenék. Bár valószínűleg most legszívesebben rám se pillantana. Jaj, istenem, de elbasztad, Kim Jongdae…

Yixing

Álmosan nyögtem egyet, majd fejem fájdalmasan koppant az íróasztalom tetejének, mire rögtön magamhoz tértem. Zavartan pillantottam körbe, majd magamban hevesen káromkodva dörzsöltem meg homlokomat, közben ujjaim sebesen tárcsázták Chen számát, hogy felhívhassam. De felesleges volt. Azonnal hangpostára kapcsolt. Azt a jó édes…!

Nem kellett volna visszajönnöm, addig nem, míg nem találtam meg. Ha egész éjjel kerestem volna, akkor egész éjjel kerestem volna, nem érdekel. Nem is vágom miért hallgattam Chanyeolra és... Mi a szaron gondolkodom? Éjjel is… Nem is érdemli meg! Francokat! Nem fogom keresni!

Bár agyam meghozta a döntést, testem nagyon nem volt vele egy hullámhosszon; mutatóujjam gyorsan dobolt a fán, lábam olyan hevesen járt fel s alá, hogy még az asztal szélébe is bevágtam. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy éppen Minseokkal van és… Isten tudja mit csinálnak. Nem, kizárt. Chen nem…

- Yixing! - ijedten rándultam össze, amint meghallottam nevemet a szoba ajtajából és egy kis részem, egy nagyon hangyányi, bízott benne, hogy Chen az, holott tudtam, hogy ő sosem hívna így. És nincs itt. - Kezdődik, gyere!

Esetlenül álltam fel, majd egy bólintás után igyekeztem emberi külsőt varázsolni magamra, aztán Chanyeol után indultam. Az egész francos helyzet miatt elfelejtettem, hogy bizony ma van a vizsga. Tudtam, hogy meg fogok bukni, ez nem is volt kérdés, hiszen úgy szólt a feltétel, amit még Mr. Hyun szabott nekünk Chennel a duettel kapcsolatban, hogy ketten lépünk fel. És egyikük határozottan nem volt itt.

Jongdae

Végigkövettem tekintetemmel, ahogy elhajt a busz, majd rögtön át is keltem az út kellős közepén. Messze volt a zebra. Gyorsan szedtem lábaimat, de nem azért, mert attól féltem, hogy elbasznak - oké, nyilván ez is közre játszott -, hanem hogy minél előbb Lay-hez érhessek. Megteszek bármit, amit csak lehet, hogy megbocsásson nekem.

Lihegve fékeztem le az egyetem udvarán és értetlenül néztem, ahogy milliónyi diák hangszerekkel, vagy épp anélkül, siet jobbra-balra, esetleg táncol. Szemeim döbbentek kerekedtek el, ahogy leesett, bizony ma van a vizsga. És én kurvára nem ott voltam, ahol lennem kellett volna. Ezek után Lay fix, hogy nem áll velem szóba soha többet…

Ismét sebes sprintelésbe kezdtem és most eszem ágában sem volt megállni addig, amíg meg nem találom őt. De a Sors újfent közbe szólt. Nagy hévvel vágódtam neki egy mellkasnak, mire kicsúszott belőlem néhány szokásos kim jongdae-s szép szó, de sokat nem foglalkoztam a helyzettel, hanem futottam is tovább. Vagyis szerettem volna.

Az illető csuklón ragadott és már vonszolt is arrébb, amit bár nem hagytam, semmi esélyem nem volt. Egy kanyarban sikerült végre megnéznem ki az és, ahogy realizáltam a tényt, hogy Minseok a rejtélyes alak, akkorát rántottam a karomon, hogy az egy szép reccsenést követően szerintem el is tört. Legalábbis kibaszottul fájt.

- Eszedbe se jusson! - suttogtam halkan, rekedten és a fájdalomtól könnybe lábadt szemekkel azonnal, amint megláttam, hogy készül mondani valami. - Ne kényszeríts rá, hogy kimondjam!

- Hogy nézel ki, Jongdae? Hol voltál egész éjjel? Miért nem… - keze megmozdult, majd puhán arcomra simította ujjait, de szinte alig ért hozzám, már el is fordítottam fejemet. Szomorúság csillant szemeibe, csakúgy mint az autóban és megint szar embernek éreztem magamat, hogy… Hogy nem tudom viszonozni érzései. Miért fájdítod a saját szívedet, Minseok? Pontosan tudom milyen kínzó lehet számodra minden egyes pillanat…

Yixing

Bármikor szívesen hallgattam, ahogy mások énekelnek, zenélnek, de most… A hátam a közepére sem kívántam ezt az egész szituációt, mert tudtam, hogy rohadtul megbukok ma. És mert annyira sínylődött szerencsétlen szívem Chen miatt, hogy az szavakba ölthetetlen volt. Olyan gyönyörűen szóltunk múltkor, bárcsak… Bárcsak tényleg előadhattunk volna valamit. Együtt.

Egyedül sosem éreztem úgy, hogy lennék olyan szinten, amit megmutatnék másoknak is. Féltem, hogy mi lesz, ha egyedül ki kell állnom majd egy óriási színpadra, de Chennel nem. Mondjuk sosem jutottunk el odáig, hogy számot is válasszunk, nemhogy gyakoroljuk ténylegesen. Valójában sosem jött ki úgy a lépés, hogy egyáltalán úgy tűnjön, ezen a napon mi fel fogunk lépni. Talán a Sorsnak az volt a szándéka, hogy mindenképp megbukjunk.

Összeszorítottam állkapcsomat és igyekeztem minél érzelemmentesebben nézi az éppen előadó diákot, de nagyon is nehezemre esett. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kerestem itt, nekem még jogom sincs oda kisétálni, nemhogy előadni valamit is. Csakis Chanyeol miatt voltam itt.

Kipréseltem magamból egy mosolyt, mikor rám pillantott, hogy bíztassam, hiszen szegény olyan mértékű lámpalázzal küzdött, hogy csoda volt, hogy egyáltalán végül ráült arra a székre és megpengette gitárját. A próbán rá se tudtam venni, hogy kimenjen most meg… Mindenki olyan királyul festett, és igen akadt, akinek szar volt az előadása, de… Legalább kint volt.

Chanyeol egy másodpercre sem nézett félre íriszeimtől, miközben énekelt és esküszöm, próbáltam tartani a szemkontaktust, de ahogy halad előre a dallal, én… Rosszul lettem a felismeréstől. Nekem énekelt. Éreztem, hogy arcom elsápad, kivert a víz és a következő pillanatban más rohantam is kifelé a francba. És mikor azt hittem ennél rosszabb már nem lehet; megláttam Chent, amint Minseokkal beszélget az épület egyik eldugottabb falánál. És cseszettül közel álltak egymáshoz.

Jongdae

Frusztráltan túrtam bele hajamba, közben igyekeztem az embereket figyelni, ám muszáj voltam akár egy másodpercre is, de rápillantani. Lassan emeltem rá szemeimet Minseokra, majd ismét félrenéztem, egyszerűen képtelen voltam elviselni tekintetét. Talán soha nem is fogom tudni.

Szótlanság és közelsége fullasztóan hatott rám; mintha nem lenne elég oxigén, pedig ez korántsem volt igaz, az egyik oldalajtó felől szinte áradt a levegő és a kurva hideg. Libabőrös lettem egy hirtelen jött fuvallattól és ezt ő is észrevette, így ujjait gyengéden a pokrócra csúsztatta, majd igazgatni kezdte. Nagyot nyeltem, már nem néztem félre, inkább lehunytam pilláimat és magamban imádkoztam, hogy történjen valami, ami miatt, ha mást nem is, de legalább egy lépést menjen hátrébb. De nem történt.

- Rögtön utánad kellett volna mennem. Annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy kint sétálgass szinte semmiben, abban az időben. Én csak-

- Nem érdekel! Jobb is, hogy nem jöttél! - csöndesen, hűvösen vágtam szavába, majd úgy döntöttem, mivel ő nem hajlandó rá, arrébb tolom én magam. De nem engedte. Mégis hova a picsába lett a régi Kim Minseok?

Határozottan és erősen fogott rá csuklóimra, de nem annyira, hogy fájdalmat keltsen, de nekem mégis szar volt, mert már amúgy sem volt az igazi a rántásom óta. Annyira szerettem volna ordítani vele, elérni valahogy, ha kell fizikálisan, hogy itt hagyjon, de olyan fáradt voltam - meg beteg valószínűleg -, hogy lehetetlenség volt most számomra. Szóval beletörődtem, hogy itt fogunk szobrozni ki tudja meddig, de aztán megláttam azt, akinek a látványára mindvégig vágytam. Lay-t. Ott állt egy oszlop takarásában és minket figyelt. Mondd Sors, direkt? Muszáj így látnia Minseokkal?

Yixing

Könnyes szemekkel néztem életem szerelmét és az általam a Földön jelenleg legjobban gyűlölt személyt, miközben fojtott hangon beszélgetnek. Nem voltam hallgatózó fajta, nem is akartam hallani miről diskurálnak, egyszerűen csak látni szerettem volna Chent. A helyzetet tekintve gyanítom utoljára.

Nem hittem volna, hogy azok után, hogy mennyire könyörgött azért, hogy megbocsássak neki, ilyen könnyedén összejön mással, de… Persze mit vártam? Gondolom azért is csalt meg, mert már nem velem akart lenni. De mégis mi a rohadt életért nem mondta inkább, ahelyett, hogy... Miért Minseok? Miért nem más?

Én tényleg úgy voltam vele, hogy a távolságtartásom az oka annak, hogy már más társaságát kereste, de talán tényleg nem szeret már. Vagy megunta a szerencsétlenségünket és úgy döntött jobb külön. Egyszer már mondta, hogy, ha a Sors ennyire nem akarja, hogy együtt legyünk, akkor nem kéne. Mindig is laza srác volt; ha valami nem ment, nem erőltette, de nagyon bíztam benne, hogy értünk kitart bármeddig. Hát kurva nagyot tévedtem.

Ijedten rándultam össze, ahogy tekintete váratlanul rám villant és már mozdult is, de nem hagytam időt neki, hogy hozzám érjen; megfordultam, majd gyorsan elrohantam a másik irányba. Szóval ahonnan jöttem. Az előadóteremtől és… Chanyeoltól…

Láttam Chanyeol döbbent szemeit, amikor elfutottam mellette, egyenesen a zongorához. Tisztában volt vele, ahogy én is, hogy Chen nélkül rohadtul mindegy mit adok elő, abból más jegy nem születhet egyesen kívül. Magam sem tudtam, hogy miért ültem le végül a hangszer elé, de ahogy az első hangokat leütöttem, már tudtam. Csak szerettem volna kiadni magamból a fájdalmat.

Olyan dallamot játszottam, amit ezelőtt sosem, csak úgy jött minden, nem gondolkoztam. Szerettem volna énekelni is, de alig szólaltam meg, már el is halt hirtelen írt számom a betegségem és a visszafojtott sírásom miatt. Azon voltam, hogy inkább abbahagyom bármilyen gáz is, de akkor egy puha kéz simult a vállam, majd füleim meghallották a számukra leggyönyörűbb hangot. Chenét, amint kibaszott rekedten, de ugyanakkor hihetetlenül csodálatosan is énekelt. Legalábbis számomra lélegzetelállítóan hangzott mindegy egyes pillanat.

Jongdae

Abban a pillanatban, hogy megláttam Lay-t, tudtam, hogy megint csúnyán elbasztam, persze ezen ki lepődik már meg… Szóval Minseokkal most tényleg nem finomkodtam, konkrétan arrébb löktem, hogy minél előbb Lay után rohanhassak. Futottam, ahogy csak bírtam levegővel, pedig a tüdőm már kurvára fájt, de féltem, nem, rettegtem attól, hogy… Hogy ismét összetörtem szívét. Na nem mintha nem lennék képes rá ismerve magamat…

Zihálva fékeztem le a totál meghökkent Chanyeol mellett és már nyílt a szám, hogy rákérdezzek, Lay miért van kint, mikor nem is mi jövünk, de akkor a colos akkorát rávágott a hátam, hogy komolyan megijedtem, hogy ottmaradok. Oké megérdemeltem, de mi a fasz?!

- Ha még egyszer… Ha csak egyetlen egyszer sírni látom Yixinget miattad én… Isten a tanúm, kiheréllek! - nagy szemekkel pislogtam rá szavai után, viszont más reagálásra nem is volt időm. Leszedte rólam féltve őrzött pokrócomat, félredobta, majd nekiállt normális külsőt varázsolni nekem, ami nem igen jött össze. Minimum egy fürdés rám fért volna annyira koszos voltam, így csak annyira futotta neki, hogy rendezetté tegye szerteszét álló hajamat. Aztán kitolt a színpadra.

Lesütöttem pilláimat, ahogy észrevettem Lay remegő ujjait a zongora billentyűi fölött, mégis, amitől szar alaknak éreztem magam, az a könnyektől homályos tekintete volt. Olyan erősen meredt a hangszer tetejére, hogy fel se tűntem neki csak akkor, amikor óvatosan rácsúsztattam tenyeremet vállára. Forróság áradt szét belsőmben, ahogy ujjaim, még a vastag ruha alatt is, megérezték teste melegét. Egyetlen éjszaka és olyan, mintha évtizedek óta a közelemben sem lett volna.

Hezitálás nélkül kezdtem neki annak, hogy elénekeljek valamit, mielőtt még totál leégetjük magunkat és el se hiszem, de szerintem jobban szóltunk most, mint múltkor, amikor együtt nyomtuk. A hangom már megint béna volt, de valahogy Lay játékával karöltve alig hallatszódott ki, aminek örültem és baszki, tudom, percek voltak, mégis olyan volt, mintha egy pillanat lett volna az előadásunk. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is ilyen tökéletesen passzolunk.

- Baszd meg! - kipattantak szemeim, ahogy meghallottam Lay hangját és ezzel együtt egy ütés is érkezett tőle, egyenesen a mellkasomba. - Azt hittem nem jössz… - lehelte csöndesen, majd szarva a nézőkre magához rántott. Most ez egy boldog baszd meg volt, vagy egy rohadj meg baszd meg? Bár gondolom az előbbi, hiszen… Megölelt.