Üres akkord [KaiXing]

*khm* Sziasztok, jó rég volt már, ezúttal tényleg. Nem húzom az időt, nincs is értelme magyarázkodni, vagy bármi. Nem hiszem, hogy a régi olvasóim még itt vannak, mindenesetre ha mégis, minden régi és új olvasómnak kellemes olvasást kívánok ehhez a kis angst történethez ^^ Nos, igen, ez nem változott, még mindig ebben a műfajban mozgok otthonosan. 

 

A Vihar után szivárvány új fejezete is írás alatt áll, nem tudom, mi lesz belőle, de szeretném folytatni, remélem, valóban sikerül ^^

 

Cím: Üres akkord

Páros: KaiXing / KaiLay

Szereplők: Kim Jongin (Kai), Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál

Megjegyzés: Név nem hangzik el benne tőlem megszokottan. 

 

 

A hatalmas vihar robajai megpróbálták megzavarni a kicsiny helyiség nyugalmát, ám a mindenhonnan visszaverődő zene könnyűszerrel söpörte félre az összeset. A csikorduló cipők, a felhangzó zihálás, az olykor fájdalmas, azonban mindent megérő esések hangjai sem tudták elvenni a fiatal szívében lakozó békességet, amit ez a röpke óra nyújtott. Mindenről elfelejtkezhetett.

 

Fekete ruhája izzadtan tapadt testére, sötét szempárját ki sem lehetett venni sapkája alól, talán ő maga sem látott, ugyan ez nem jelentett gondot, nem is volt szüksége arra, hogy figyeljen a világra; tökéletesen érzékelte azt. Jobb karja a magasba lendült, feje hátrabicsaklott, ahogy a szerzemény elérte a tetőpontot, száján pedig egy apró mosoly tűnt fel. Olyan… Régen volt már.

 

Felderengett előtte egy karcsú alak, amint elmélázva, ugyanakkor görcsösen hajolt egy darab papír felé, sőt még szemöldökeit is bosszúsan összehúzta. A vékony zongoraujjak végigsimítottak a hangszer felületén, keresték a megfelelő billentyűt, ám végül inkább a rajta ülő illető combjain pihentek meg. A koreai a kezét automatikusan a másikéra helyezte és gyengéden megszorította azt. 

 

A betegesen sovány tag erőtlenül viszonozta a lágy érintést, s ahogy megfeszült a bőr kézfején, a fiatalabb érezte a tenyerén az idősebb összes erét. Szíve szörnyen sajgott, mégis mihelyst a kínai összekapcsolta pillantásukat, nem tudott másra összpontosítani, csak a gyönyörű sötétbarna szemekre, illetve a lélegzetelállító mosolyra, amivel a férfi megajándékozta. Túl kevés idő jutott nekik.

 

Ujjbegyei óvatosan siklottak végig a markáns arc jobb oldalán. Az állnál megtorpant és, miközben elveszett a világ legszebb tekintetében, önkéntelenül is, de közelebb hajolt a másikhoz. A zeneszerző szempárjában csintalan fény villant, s ő volt az, aki megszüntette a távolságot kettejük között. Mindig túl elővigyázatos volt, élnie kellett volna a jelennek, nem rettegni a jövőtől.

 

Hirtelen csönd telepedett a szobára; a dallam véget ért, pontosabban mondva, megszakadt. A fiatal teste a pillanatba fagyott, mozdulatlanul meredt a plafonra, elgyötörten próbált az elillanó emlékbe kapaszkodni, azonban az tovaszállt a varázslatos mosollyal, illetve a szépséges szemekkel együtt. Káprázatos mű lett volna, ha sikerül befejezni még életében.

 

Mindig hajnal előtt van a legsötétebb [KaiXing]

huh.

Sziasztok :) Jó rég volt már, majdnem egy féléve. Sajnálom, hogy ilyen sok időre eltűntem, láttam, hogy időközben írtatok is nekem. Ne haragudjatok, pótolom hamarosan a válaszokat!

Regélhetnék igencsak hosszan arról, miért nem írtam, vagy hogy miért nem adtam életjelet, de hosszú lenne. Tanulás, munka, kórházba járás, életkedv, időhiány, volt minden, ám most visszatértem reményeim szerint és…

A Vihar után szivárvány következő része már kész, amint átnéztem, érkezik az is ^^

Először ezt a kis szöszt szerettem volna közzétenni Nektek, nem tudom, milyen lett, én viszonylag elégedett vagyok, hiszen öt hónapja nem írtam. Sokan halloween meg minden, azonban tőlem távol áll, én inkább a Halottak napja alkalmából írtam. Vagyis folytattam. Még nyáron kezdtem, akkor még talán nem így alakult volna, de most az ünnep miatt ilyen érzelmek jöttek ki.

Remélem, tetszeni fog Nektek, véleményeknek örülnék, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, mennyire estem ki a gyakorlatból. Jó olvasást ^^

Cím: Mindig hajnal előtt van a legsötétebb

Páros: KaiXing / KaiLay

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst (mondjuk, amúgy nem tudom)

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: Csak a szokásos, név nincs benne, mindenki azokat képzeli a párosba, akiket csak szeretne.

A csontig hatoló, jeges szél játszi könnyedséggel hívta táncba a temető egészét borító, magányosságot árasztó fűszálak rengetegét; a hatalmas fák lombjai meghunyászkodva hajoltak meg minden hevesebb lökésnél. A vihar első jelei hátborzongatóvá tették a szomorú tájat, mégis a legfélelmetesebb pillanattal képtelen lett volna dacolni. Azzal semmi sem tudott volna.

Fülsértően reccsent meg a fiatal lába alatt egy éppen csak földet ért ág, s bár a közelgő zivatar hangjai jórészt elnyomtak minden zajt, attól még ő remekül hallotta. Üres tekintettel siklott végig pillantása a ketté tört fadarabon, majd felsandított a komor, illetve az igencsak megviselt környezetre. A legtöbb síron keresztül-kasul elszáradt növények futottak körbe, néhol pókok szőtték át hálóikkal őket és mindezek ellenére… Volt valami lenyűgöző az egészben.

Óriásit dörrent az ég, aztán némi csöndesség után, a távolban egy villám cikázott át a mindenségen, végül teljes némaságba fulladt a világ. A sötéthajú férfi szemei egy rövid időre elvesztek a messzeségben lévő kopár vidék csodálásában, ám egy eltévedt, a homlokára hulló esőcsepp magához térítette. Lomhán nézett fel a homályban úszó fellegre, figyelte az éjjel is tökéletesen kivehető fekete felhőket egy kicsit, majd egy másodperccel később már zuhogott is.

Elgyötörten hunyta le pilláit, és hagyta, hogy az itt-ott kiégett lámpák fényében megcsillanó kristályok eláztassák. Vagyis hagyta volna. Ajkai rögtön egy szinte jelentéktelen, azonban minden érzését sugárzó mosolyba görbültek, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra elvágták a zápor útját.

Önkéntelenül mozdult balra még mindig csukott szemekkel, teste azonnal érezte, hol is van a másik. Kézfeje óvatosan simult a váratlanul felbukkant illető bőréhez, aztán amaz finoman köré is kulcsolta hosszú, karcsú zongoraujjait. Kellemes meleg száguldott végig belsőjében, az idősebb pontosan ismerte minden gondolatát, minden fájdalmát, minden örömét; egyetlen szó nélkül is.

A kínai gyengéden rászorított kezére, miközben a vihar egyre bosszúsabb hangulatot öltött, majd megindult az egyik irányba. Nem sietett, kifejezetten lassú tempóban lépdelt, az esernyőt határozottan tartotta bal markában, a másikkal pedig őt vezette. Mintha ő nem tudta volna, merre kell menni. Tisztában volt vele, csak nem vágyott oda. Oda, ahol a szívébe az évnek ezen a napján szűnni nem akaró gyötrelmes kín  költözött.

Üveges tekintettel meredt előre a káprázatos, hófehér márványkövekre, a zuhogó esőben is lélegzetelállító volt a nyughely. A többihez képest, amik ugyan koszosan, növényekkel benőve is varázslatosan festettek, ez a sír hibátlan volt. A hűvös idő ellenére is pompázatos virágok voltak elhelyezve mindenhol, egy gaz sem volt sehol sem; láthatóan rendben volt tartva rendszeresen, egyetlenegy váza volt üresen. Igen, kedvese tényleg minden gondolatát tudta.

Pillái megremegtek, amikor a csöndesen mellette álló puhán végigsimított arcán, aztán galádul kicsordult egy könnycsepp és útra kelt, ám nem jutott sokáig, a másik szinte rögtön letörölte. Lágy csókot hintett a fiatalabb reszkető ajkaira, majd finoman ráfogott a ciklámencsokrot tartó egészségtelenül vékony kézre, végül tapintatosan hátrébb lépett, még ha ez azt is jelentette, hogy nem volt az ernyő alatt többé, csak tartotta fölötte nyugodtan. Mindig hajnal után a leggyönyörűbb minden.

Keserédes hajnal [KaiXing]

Sziasztok :) Ismét hoztam egy rövidke kis történetet a szokásos hangulatommal. Bocsi T.T Tudom, nem a SeXing, az is készül, de most arra nincs elég energiám. Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

Cím: Keserédes hajnal

Páros: KaiXing / KaiLay

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst, egyperces

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, hangyányi szexuális utalás (tényleg nagyon minimális)

A hajnal első sugarai könnyedén törtek át a vajszínű függöny résein, hogy egy hosszú csíkot fessenek a halvány falra, majd az idő múlásával az ajtóra. A fiatal férfi tekintete lassan követte végig, míg odaért a Nap fénye, közben élvezte, ahogy az ablakon beáramló lágy, kellemes szellő végigcirógatta fedetlen vállait, s hátát.

A homályban úszó kicsiny szoba fullasztóan hatott rá a megnyugtató levegő ellenére is, nem azért, mert nem volt valami hatalmas, hanem azért, mert tisztában volt a ténnyel, nekik csak ennyi járt, nem több. Egy apró kis hely, ahol elbújhattak mindenki szeme elől pár órácskára, hogy aztán végül néhány kínos szó után, egyikük balra induljon, a másikuk meg jobbra.

Pillái megrebbentek, mikor a mellette fekvő fordult egyet, törökülésben lévő teste megfeszült, nem volt még kész arra, hogy lefolytassa azt a bizonyos kellemetlen beszélgetést. Szeretett volna csak még egy kevés időt eltölteni így, nyugodtan, békésen. A reggel pillanatok múlva eléri őket s minden semmivé válik, meg nem történté.

Íriszei lopva siklottak végig a vékony takaró alól kikíváncsiskodó barnás bőrön, majd nagyot nyelve elkapta pillantását, mielőtt még az anyag pereméhez ért volna. Forróság kúszott végig gerince mentén, ahogy felrémlett előtte a koreai fiú meztelen alakja; a formás combok érintése csípője körül, az izmos karok szorítása hátán, vállain, időnként nyakán. Fülében felcsendült néhány rekedtes, csöndes nyögés, aztán pár elfúló sóhaj, végül egy, a nevét észveszejtően vadító hangon kiejtő bariton maradt csak meg számára.

Ajkai égni kezdtek emlékei nyomán; nem csak ezen éjjel miatt, az elmúlt rejtőzködéssel töltött év minden mámorító alkalma eszébe jutott. A csókok, az érintések, a hangok, az illatok, minden. Aztán a keserű magány is beköltözött szíve mélyére. Szemeit elhomályosították a könnyek, ujjai remegve markoltak a takaróba, ahogy ismét azt látta maga előtt, a másik egyszerűen csak fogja és összeszedi a ruháit, felöltözik, aztán elmegy egy-két kínos, ám fagyos szó után.

A hajnal utolsó sugarai nehézkesen törtek át a vajszínű függöny résein, hogy egy végső megpróbáltatás után megkezdődhessen a következő nap. Egy új, ugyanakkor régi fájdalommal, s kínnal teli, azonban ezúttal nem a kínai akart az lenni, aki csak nézi a távolodó alakot, de… Akkor miért volt az, hogy végül mégis ő pillantott vissza a szobában édesen alvóra, miközben becsukta az ajtót?