Sziasztok ^^ Megérkeztem a következő LayChen résszel. Kivételesen Jongdae nem kerül képtelen szituációba, viszont Yixinggel kicsit kettesben marad, illetve talán rájön, hogy félreismerte az egyik osztálytársát, mikor az meglepő és kedves dolgot tesz. Kellemes olvasást hozzá ^^
Üveges tekintettel
meredtem előre; Yixing szobája nem sokban különbözött az enyémtől, leszámítva a
hivalkodó színek hiányát és azt, hogy… Nem volt szobatársa. A helyiség két
oldala mondhatni tükörképe volt egymásnak; akárcsak nekem, a sarokban pihent
ágya, amin jelenleg is ültem, mellette az íróasztal kapott helyet, a fekhely
végében pedig egy tágas szekrény volt. Talán… Lehettem volna az ő szobatársa
is?
Minden fehér, illetve
kellemes barna színekben pompázott és az enyémmel ellentétben, sütött
mindenhonnan az élet. A polcokon rengeteg könyv, fénykép, továbbá még egy-egy
aprócska játék is volt. A ruhák tárolására alkalmas tárgyon poszterek is
akadtak, talán mai híres bandákról, bár ehhez én nem értettem különösebben. Valószínűleg
sose fogok.
Az általam keltett
vihar szokásosan jött és ment, ahogy megnyugodtam, így a hatalmas ablakokon
csak úgy áradt be az őszi napfény. Nem volt kiváltképpen erős, vagy túlontúl
világos, elvégre mostanában nem volt éppen jó idő, mégis festői köntösbe
öltöztette a helyet. Az asztalon lévő szürke laptop szinte világított a
fényben, a rajta felejtett mobiltelefon pedig csaknem másodpercenként
megrezzent. Biztos ezernyi barátja van és keresik, hol van.
Íriszeim a szoba másik
felére siklottak; teljesen érintetlen volt. Valamiért szívem fájdalmasan
facsarodott össze, úgyhogy alig pásztáztam végig a teret, el is kaptam
pillantásom. Lehunytam pilláimat és mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a
tüdőmet összeszorító kínt. A barátságos aura ellenére - elvégre Yixingnél
voltam -, volt valami itt, ami borzasztóan sajdította a testemet éltető
szervet.
Rögtön a fürdőszoba
ajtó felé néztem, mikor meghallottam azt csöndesen kinyílni. Yixing bukkant fel
mögötte, immáron tisztán, friss ruhában. Zavartan sandítottam az alám terített
törölközőre, amit arra használtunk, hogy még véletlen se koszoljam össze a puha
anyagból készült, halványlila pokrócot. Képtelen voltam visszamenni a saját
szobámba. Félek, Jinék ott vannak még.
Szótlanul állt neki
keresgélni a ruhásszekrényben és csakhamar felém fordult kezében egy komplett
szett egyenruhával. Elvörösödtem és már kezdtem volna ellenkezni, miszerint holtbiztos,
hogy nem veszem fel az ő cuccait, ám egy határozott mozdulattal a remegő
tagjaim közé nyomta egy újabb törölközővel egyetemben. Kizárt, hogy itt fogok
zuhanyozni, nála! Nincs az a pénz! És még, hogy a ruháit is felvegyem?!
- Ha tovább húzod az
időt, a harmadik órára sem érünk be! - a mondathoz képest hangja nyugodt volt,
egyáltalán nem éreztem úgy, hogy valóban sietne, vagy érdekelné, mennyi órát
hagy ki.
Apró mosollyal az
ajkain dőlt neki a falapnak, karjait keresztbe fonta és várakozóan kémlelt.
Sötétbarna szemei melegen fúródtak az enyéimbe, ugyan csak néhány pillanatig,
mert megszakítottam a szemkontaktust. Tekintetem észrevett egy kósza
vízcseppet, amely útra kelt arca bal oldalán, miután megszökött a nedves
tincsektől. Lángoló orcákkal szorítottam magamhoz a kapott dolgokat és
elszáguldottam a fürdő irányába. Ennek nem így kéne lennie. Nem szabadna itt
lennem. Mégis mit csinálok?
Frusztráltan túrtam
hajamba, mire elfintorodtam; rágondolni se mertem, mibe akadtak bele ujjaim.
Oda se pillantva dobáltam le piszkos öltözékem darabjait és gyorsan bepattantam
a kabinba. Zavartan emeltem le a kis állványról az egyik flakont, s ahogy
kinyitottam, megcsapott Yixing illata. Nem használhatom az ő tusfürdőjét,
milyen lenne már az?
Idegesen vettem
szemügyre a környezetet, még az üvegen is megpróbáltam átlesni, bár a párától
elég nehézkesen ment, hát ha találok mást, azonban nem leltem semmi egyebet.
Nagyot nyeltem, majd ismét kezem tartalmára sandítottam, aztán a samponra.
Szörnyen feszélyezett a tudat, hogy más tulajdonához nyúljak, illetve… Nem
viselhetem magamon az ő illatát.
Lemondó sóhajjal
engedtem el az egészet; ez a mocsok sose jönne le rólam csak vízzel. Igyekeztem
minél előbb végezni és minél kevesebbet felhasználni mind a tusfürdőből, mind a
samponból, s sietve megszárítkoztam. Utána persze jött a szenvedésem következő
köre, az egyenruha. Yixing egyenruhája.
Nyugtalanul kapcsoltam
össze pillantásom önmagammal a tükörben, miközben feltartottam a fiú ingjét. Istenem,
ez nagyon… Furcsa. Vagy nem is tudom. Ez… Beharaptam alsó ajkam, s óvatosan
belebújtam a finom anyagba, azután fürgén a nadrágba is, végül pedig a zakóba.
Meglepett, hogy Yixing ruhái milyen jól passzoltak rám, majd leesett, biztos rá
voltak igazítva, szabva, így minden mérföldekkel jobban illett rám is, mint
bármi a saját cuccaim közül. Röhejes, alsót is adott. Ezt sose mosom le…
Lassan, hangtalanul
léptem ki a helyiségből, szempárom azonnal találkozott a másikéval. Kedves
mosollyal a száján fürkészett sötét íriszeivel; szemei elégedetten siklottak
végig rajtam, amitől újfent kényelmetlenül éreztem magam. Ujjai között komótos
tempóban pörgette mobilját, gondolom válaszolt a sok üzenetre, amíg rendbe
szedtem viharvert valómat. Remélem, a harmadik óra még nem kezdődött el, nagyon
nem kéne többet kihagynom. Kezd gáz lenni a dolog.
- Matekod lesz, ugye?
- ugyan kérdésként hangzott tőle, ennek dacára valahogy úgy tűnt, igazából
tényleg tudja, milyen órám is lesz. Aztán természetesen leesett; a baráti
körének egy része az osztálytársaimból állt, nyilván tudja. Nálam tuti jobban,
gőzöm sem volt, melyik tantárgy következik. Csodás.
- Neked? - érdeklődtem
én is, noha valójában inkább csak kísérletet tettem rá, hogy fenntartsam a
társalgást. Megmondani sem tudnám, valaha csináltam-e ilyet. Ritkán feszengtem
csönd miatt, most mégis roppantul szerettem volna, ha nem szakad meg a
beszélgetés. Mondjuk, ezt azért beszélgetésnek nevezni igen erős lenne.
- Töri - felelte
rögvest egy széles vigyorral. Bizonyosan szerfelett boldog, ha már az apja
tartja… Keresztbe tett lábait szétkulcsolta, megtámaszkodott a háta mögött az
ágyon, miután telefonját hetykén a pokrócra dobta. Egyenzakója így enyhén
szétnyílt, mire akaratlanul is a plafon felé pillantottam egy elhaló sóhaj
közepette. Beszélgetés ide, vagy oda, szélsebesen le kell lépem innen, ezt nem
bírom idegekkel!
- Akkor én… Öhm… -
sután hátam mögé böktem, s semmilyen reakciót nem vártam meg tőle, hanem
kiviharoztam az ajtón. Szerintem a kis tízes felirat majdnem le is esett olyan
hévvel csaptam be a fát. Feszülten rohantam végig a közlekedőn, ami az én
szobámhoz képest egy vele párhuzamoson volt, így hamar kint találtam magam az
előtérben, végül pedig az udvaron.
Eltakartam tekintetem,
a reggeli ködös, homályos időjáráshoz, valamint a benti fényhez képest a kinti
szinte vakító volt. Döbbenten bámultam előre; a fa, mely megtapasztalta
kontrollálatlan erőmet sértetlenül, ugyanakkor kopaszon nyújtózkodott az ég
felé. Vastag, illetve vékony ágai tömérdek irányba meredeztek, még csak hamu sem
árulkodott arról, hogy itt alig egy-két óra történt bármi is. Nincs min
meglepődni. Igen, nincs.
Megszorítottam az
orrnyergem, hogy némileg megnyugodjak, aztán szaporán megindultam a termem
felé. Már egész jól kezeltem ezeket a meghökkentő helyzeteket, megnéztem,
nyugtáztam és mentem is tovább. Vagyis próbáltam ezt alkalmazni.
Lehunytam pilláimat,
ahogy kinyitottam az épület ajtaját; szörnyű kísérteties hanggal töltötte meg a
némaságot. Na, meg a ténnyel, hogy valaki érkezett. Üresek voltak a folyosók és
elmondhatatlanul izgultam, ez vajon, miért van; késtem megint, vagy még tart a
második óra? Egyáltalán melyik lenne a jobb?
Halkan sétáltam a
másodikosok által használt helyiséghez, majd némi belső szenvedés után,
nehézkesen lecsúsztam a fal mellett és átöleltem térdeimet. Nem mertem magammal
cipelni a vacak mobilomat, itt az Akadémián semmiképpen sem, órám pedig nem
volt, így az, hogy megtudjam, mennyi az idő, lehetetlenség volt. Nagyon bíztam
benne, hogy egyszer az életben szerencsém lesz és nem ülök itt a hideg kövön
azért, mert késtem öt percet.
Egy elgyötört sóhaj
szakadt fel belőlem, fejem hátra billent, azt követően egy kicsit oldalra, így
tökéletes rálátásom volt arra a képre, amit az első napomon levertem a
helyéről. Olyan érzés volt, mintha ezer éve lett volna, annyi minden zajlott
le, túl gyorsan. Vágytam más közegbe, vágytam valami mást, mint a megszokott,
unalmas árva gyereknek lenni, most mégis… De sosem találkozom Yixinggel, ha nem
jövök el az apjával.
Összerándultam, amint
felhangzott a csengő és nyomban felpattantam a padlóról. Feldúltan kémleltem a
környezetet és csakhamar fel is tűntek az első diákok innen-onnan, majd az én
osztályomból is kiszivárogtak a tanulók. Remegő szívem fokozatosan
lecsillapodott, mikor érzékeltem, senki nem tesz rám, vagy nekem megjegyzést,
hol voltam, vagy mit keresek itt kint, ahelyett, hogy bent lettem volna. Istenem,
csak összejön valami nekem is.
Mély levegőt vettem, s
félve lestem be a terembe, ám aggodalmam alaptalan volt; sem Chanyeol, sem
Baekhyun, sem Jongin nem volt bent. Na de akkor hol vannak, ha nem órán?
Mondjuk, nem lennék meglepődve, ha csak úgy… Nos, teleportáltak volna, mert
hát… Igen, menne nekik.
Megkönnyebbülten
csoszogtam oda padomhoz, aztán éreztem, ahogy a megmaradt életkedvem is elhagy
és egy hangtalan nyögéssel mondhatni lefejeltem a fát. Ha csakugyan matekom
lesz, megszívtam, mert semmi se volt nálam, nemhogy vonalzó, vagy számológép,
de még csak egy könyv se. Bár írnom sincs mivel, szóval istenigazából totálisan
mindegy volt az egész.
Lehunyt íriszekkel
hallgattam az intézmény természetes zajait továbbra is a padon fekve.
Igyekeztem ellazulni, holott minden idegszálam rettegve várta, mi fog történni,
mikor fognak a díszes bagázs ide járó tagjai felbukkanni és ismételten
nyomorulttá tenni a napomon. Ölembe rejtett ujjaimat idegesen tördeltem, néha
belemarkoltam nadrágom lágy anyagába, ezzel is palástolva feszültségem, illetve
tetejébe így tudtam segíteni izzadó tenyereimen is. Bocsánat, Yixing nadrágja.
Mihelyst hangosan
bevágódott az ajtó, mindennemű aprócska nesz elhalt, felegyenesedtem és szembe
találtam magam egy szigorú ábrázatú nővel. Azt hiszem… Azt hiszem, már volt
matek órám. Nagyon erősen próbáltam visszaemlékezni, hogy hol láttam ezelőtt a
tanárt, azonban nem egyhamar jött össze, de végül csak sikerült. Ő a franciatanár.
Akkor mit keres itt? Vagy matektanár is?
- Baekhyun! - bár a
felszólítás nem nekem szólt, mégis összerezzentem és akadozva az említett felé
fordítottam fejemet. Ketyegőm kihagyott egy dobbanást, tüdőm összeszorult,
miközben apránként felmértem a szituációt. Baekhyun és Chanyeol a szokott
helyükön ültek, míg előbbi kifogástalan öltözékben, addig utóbbi laza, ellenben
a szabályoknak megfelelő szerelésben. Nyugi, fel se néztél, gőzöd sincs, mikor
jöttek be! - Önben sosem csalódok, ha a házi feladatokról van szó. Kezdjük is
az első feladattal!
Alig jutottak el
hozzám a tanár szavai. Reszketve dőltem kissé oldalra, mire látóhatárom szélén
már észleltem is Jongin alakját. Úgy tűnt, tudomást sem vesz rólam, mereven
bámult előre a nőre, ám volt valami túlontúl görcsös a tartásában, amitől
biztos voltam benne, valamelyik érzékszervével tuti rám koncentrál. Persze
nincs kizárva az üldözési mánia sem részemről.
- Sajnálom, tanárnő,
ezúttal… Elfelejtettem matematikára készülni - bevallom, az összes félelmem egy
pillanat alatt elszállt, s önkéntelenül eltátottam számat a fiú válaszától -
mindenki mással egyetemben -, habár elképedésem nem tartott sokáig. Szívem
hálával telt meg, ahogy tekintetem a pad szélén elhelyezett kupacra tévedt;
egy, az órához szükséges halom hevert ott. Byun Baekhyun nevével a könyvön.