Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 31. Fejezet

Sziasztok, ismét új résszel jöttem ^^ Keeeeserédes, de végül is aranyos, érzelmes kis LayChen fejezet lett. A végét tekintve, sokat gondolkoztam rajta, hogy ismét felhozzam-e a témát, elvégre egyszer már lezártuk és bár a II. elején utaltam rá, hogy Chen miként áll most a családjával, nem terveztem komolyabban belemenni megint. De majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle a következőkben ;) Kellemes olvasást ^^

31. Fejezet

Yixing

Halk sóhajjal dobtam bele táskámba a váltás ruhámat, majd egy fintorral levágtam az ágyra a kórházi szerelést. Elvesztegettem majdnem egy kibaszott hetet itt. A fejsérülésem miatt nem akartak kiengedni, az ügynökség igazgatója meg csak fokozta a dolgot, miszerint mindent meg kellett kapnom, hogy tuti teljesen felépüljek. 

A mindenbe Chen is beletartozott. Úgy vigyorgott, mikor kiderült, hogy nem kell sunyiban belógnia, hanem jöhet normálisan is, mintha minimum megnyerte volt a lottót. Öt rohadt napig sugdosta a fülbe, hogy mennyire szeretné, ha megdugnám itt és most. A harmadik nap már nem jött be a nővér a heves csipogásra. Nem is értem, miért nem…

- Kész vagy? - totál széthullott idegekkel fordultam Chen felé, aztán egy aprót bólintottam. Szó nélkül vette el tőlem a cuccomat és indult meg kifelé, de még gyorsan visszalépett és egy rövid csókot nyomott ajkaimra. Kurvára kész vagyok.

Az ember azt hinné, hogy ennyi pihenés után, fitten sétálok ki az ajtón. Na, nem így volt. Mármint testileg kipihent voltam, azonban mint mondtam volt, az idegeim enyhén megsínylették az elmúlt időszakot. És sajnos most nem Chen végeláthatatlan könyörgésére - bocs, kínzására - gondolok.

Chennel a családi kapcsolatunk bonyolultsága, vagy inkább furcsasága, elvégre nem új keletű az, hogy valaki lelép egy házasságból, sokáig kényes téma volt közöttük. Addig, amíg ki nem békült az édesanyjával, illetve addig, amíg végre képes volt nem gyilkos tekintettel nézi az apámra. Aztán szakítottunk. 

Elég durván rá tettünk volna még egy lapáttal a dolgokra, ha ezek után még így is járt volna hozzánk, hogy találkozzon az anyával. Az anyánkkal. Ismerve őt és látva az arcát, évek óta még csak gondolni sem mert rá. De talán így nem egészen érthető a probléma. Drága szülőm van beállítva, mint értesítendő rokon baj esetén. Szóval igen, jelenleg itt van Koreában.

Jongdae

Rohadt lassan battyogtam Lay mellett a folyosón, ami, tekintve, hogy még mindig kötés volt a fején, kívülről biztos olyan hatást keltett, mintha miatta lett volna. Nos, nem így volt. Az anyám itt volt. Az épületben. Lent a recepción. Vagy tudom is én, hogy hívjáknál. Ott, ahova Lay-jel is tartottunk, hogy aláírja a papírjait. Ez valami kibaszott rossz vicc, Sors?

- Chen, nem kell ez - szólalt meg csöndesen Lay, miután megtorpant. Azokkal az idegtépően aggódó, valamint kedves íriszekkel nézett rám, amiktől egyszerre áradt szét bennem forróság és küldtem volna el legszívesebben melegebb éghajlatra. - Menj nyugodtan, majd é-

- Nem! - vágtam rá hevesen és megragadtam a csuklóját. - Faszom az egészbe! - gyors tempóval indultam meg vele együtt a lépcsők felé. - Nem foglak magadra hagyni azok után, hogy… Még miatta sem! Ki… Kibírom! - utolsó szavamat, nemhogy én, de még ő sem hitte el. Persze, hogy nem. Lay minden hangsúlyom, arcrezdülésem és lélegzetvételemet ismerte.

A szakításunk után nyilvánvaló volt számomra, hogy a büdös életbe többet nem fogok találkozni az anyámmal. Ő próbálkozott. Hívott, írt, azonban én egyszer sem vettem fel, vagy válaszoltam. Aztán elszakadt nálam a cérna. Vagyis… Azt akartam, hogy végérvényesen szakadjon meg a kapcsolatunk. 

Olyanokat mondtam neki, amiket akkor akartam, mikor először összefutottunk a lelécelése után. Sosem mondtam végül el neki, ám akkor ezek a szavak voltak a legkézenfekvőbbek. Tényleg azt hittem, sosem találkozunk többet. Mindent a szemére hánytam. Ég az arcom, ha csak rájuk gondolok és rettegek, mi lesz rólam a véleménye. Gyűlölni fog? Sértett lesz? Megvet majd? Igazából bármelyik jogos lenne.

Yixing

Határozottan húztam vissza Chent az egyik lépcsőfordulóban és igyekeztem megtalálni a tekintetét, de kerülte az enyémet. Erősen kaptam el az állát, hogy rábírjam, nézzem rám és két fokkal feljebb állva ez nem is volt olyan nehéz. 

- Nem baj, ha nem akarsz vele találkozni - súgtam neki lágy hangon. - Megértem, hogy fáj és-

- Nem, Lay - motyogta alig hallhatóan, s félretolta a kezem. - Nem érted meg és sosem fogod. A te anyád nem lépett olajra egy másik csávóval - döbbenten kerekedett el szempárom. Hát, ezt faszán az arcomba vágta. Bevallom, erre nem számítottam. Még tőle sem. - Te nem azzal a sráccal jársz, akinek az anyja valójában a tiéd. Te nem irigyled életed szerelmétől, azokat az éveket, amiket együtt is tölthettetek volna. 

- Na, látod, ebben tévedsz - fájdalmasan fordítottam el a fejem, ugyan még pont elkaptam, ahogy megcsillan a felismerés a fekete szemekben.

- Lay…

- Bármit… Bármit megadnék azért, hogy az édesanyám életben legyen és ez az egész faszság ne történjen meg a családjaink között. Hogy csak két külön, de kurva jóban lévő család legyünk. Hogy… Hogy életünk ezen szakaszán már évek óta együtt legyünk és a továbbiakat tervezzünk. Együtt. 

- Szívesen megtervezem most veled a továbbiakat - csúnyán pillantottam Chenre a pimasz hangnem miatt, azonban haragom egy másodperc alatt elszállt. Zavartan csúszott hátrébb az egyik lábam, ugyanis fellépett elém, noha messzire nem jutottam. Fürgén kapott derekam után, miután ledobta a táskám a földre és szorosan magához ölelt. 

- Nem szeretném, hogy ez megint közénk álljon. Sajnálom. Nem kellett volna ezt felhoznom - arcát a nyakamba temette és mély levegőt vett. - Csak téged akarlak. Semmi és senki többet.

Jongdae

Próbáltam jól csinálni. Eskü. De annyira nehéz volt visszatartanom. Lay… Elég sok szart megélt és átélt már. Tudom. Ám a számra még mindig képtelen vagyok lakatot tenni. Vagy gondolkodni, mielőtt beszélek. 

- Pontosan ezért mondom, hogy nem kell erőlködnöd - gyengéden fogta közre arcom két oldalt, azt követően homlokát az enyémnek döntötte és közben puhán cirógatta ujjaival orcámat. - Rendben. Igazad van. Nem értem meg. De tudom, hogy fáj, bármit is állítasz. 

- Az én hibám volt - leheltem síri hangon néhány perc néma csönd után. - Olyan… Undorító dolgokat mondtam neki, Lay - esetlenül markoltam a szétnyitott, vékony tavaszi kabátba és kurva közel voltam ahhoz, hogy itt és most elbőgjem magam. Hát, ez ultragáz lesz. 

Lay némán vont magához és lágyan simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson. Elegem volt már ebből. Mármint magamból, nem belőle. Ezekből a helyzetekből. Bárhogy is alakul egy ilyen szituáció, bármilyen faszságot is mondok, amivel elbaszom a kedvét, vagy felemlegetem egy rossz emlékét, végül mindig én vagyok az, akit össze kell szedni és nem ő. Már ha nem kap pánikrohamot, netalántán ájul el. Így nézve, ez még mindig jobb, de akkor is…

- Ő az édesanyád, Chen - óvatosan eltolt magától, hogy összekapcsolja a pillantásunkat és megajándékozzon egy igen érzelmes tekintettel. - Sosem fog rád haragudni igazán. Na, meg aztán… - hirtelen orron pöckölt, mire elképedve bámultam rá, miközben az említett részhez kaptam a kezemet. - Rád valamiért amúgy sem lehet huzamosabb ideig haragudni. 

- Valamiért… - morogtam magam elé, de közben szívem heves dobogásba kezdett a jóízű nevetést hallva. Köszönöm, Lay.

Yixing

Chenre eléggé ráfért a felvidítás és bár gőzöm sincs, honnan jött, hogy orron pöcköljem, úgy tűnt, bevált. A ki nem csordult könnyektől égő fekete íriszekben vidámság csillant egy rövid időre. 

- Szóval… - vigyorodott el. - Ezek szerint, ha esetleg majd, a közeli, vagy távoli jövőben tennék valamit, ami… Mondjuk, nem tetszene neked, akkor…

- Halott vagy.

- De azt mondtad-

- Halott vagy - ismételtem meg karba tett kezekkel. Fasza. Most ezt fogom hallgatni életem végéig minden egyes olyan alkalomkor, amikor felbasz. Rossz ütőkártyát adtál a kezébe, Zhang Yixing…

- Ugye azért, mielőtt megölsz, még szeretkezünk egy kibaszott jót? Most meg hova mész? Hé!

Egy mukkot se bírtam kinyögni kérdésére, inkább gyorsan leviharoztam a lépcsőn. Még mindig rohadtul zavarba hoz, ha a szeretkezünk szót használja. Nagyon ritkán hallottam tőle, sőt! Régen szóban talán egyszer-kétszer mondhatta. Persze, gondolni gondolhatott rá máskor is. Az elmúlt pár nap alatt szerintem többször használta, mint életében eddig összesen. Bizonyos szavakat hallva Chentől… Nos, csoda, hogy nem állt meg a szívem.

Kicsit olyan volt, mint a kézfogdosása. Valahol nem tudtam hova tenni, valahol pedig értettem. Oké, nyilván idősebb lett és látszik, illetve érződik is ez rajta, mégis… Ezek a párkapcsolati… Hogy is mondjam? Szokások? Olyan pillanatok, érintések, szavak, amik egy… Valljuk be, normális, vagy legalább normálisabb kapcsolatban alapok, nálunk mindig nehézkesen mentek, azonban most… Miért vetődött fel bennem az, hogy talán volt egy komolyabb kapcsolata, mióta szétmentünk és azért tűnik úgy, hogy fejlődött ebben?

Jongdae

Kuncogva siettem Lay után, ám ahogy a recepció felé közeledtünk, hangom fokozatosan elhalt. Nem voltam kész arra, hogy találkozzam az anyámmal. Pontosabban mondva, arra nem voltam felkészülve, hogy a szemeibe nézzek. Én, Kim Jongdae, kibaszottul szégyelltem magam. 

- Nem lesz semmi baj - nagyot nyeltem és igyekeztem az alkarom köré kulcsolódó ujjakra koncentrálni. Na, meg Lay gyengéd szavaira. 

Tüdőmben bent rekedt a levegő, amint vigyázva kihúzta a pólómba akasztott napszemüveget, feladta rám, aztán a kapucnit is megigazította. Bólintottam és követtem, bár szigorúan a háta mögött meglapulva mentem. Egyrészt, lent a főbejáratnál már rengetegen voltak, másrészt be voltam szarva rendesen és igen, odázni akartam a családi összeborulást. 

- Lay, én meghalok - szinte hangtalanul nyüszítettem fel, mihelyst megláttam édesanyám könnyed ruhába bújtatott alakját és már azt latolgattam, hova fussak el, amikor Lay egy laza mozdulattal teljesen magam mellé húzott. Elpirulva pillantottam le tagjára, ami az enyémet fogta, félig-meddig a csuklómat, félig-meddig már kvázi a kezemet.

A világ megszűnt körülöttem létezni a gyönyörű sötétbarna szempárt látva, testem ösztönösen ellazult Lay végtelen nyugalmat árasztó aurájától. Igaz, mégis mitől félek? Lay az enyém. Ez a legfontosabb nekem. Ő a legfontosabb nekem. Eddig is kibírtam az anyám nélkül. Ezután is kifogom. Fáj? Szar? Persze, de nekem Lay kell az élethez. Lay-t akarom az életemben. Ahogy azt már ma neki is mondtam, csak őt akarom, senki és semmi mást.

- Amikor Yixing úgy döntött, visszajön Koreába, sejtettem, hogy miattad van, Jongdae, de bevallom, ez meglepett - a sokk arcon vágott anyám szórakozott, ugyanakkor komoly hangját hallva, majd elvörösödtem, ugyanis észrevettem, hogy a kezünket nézi. A picsába, ha így haladunk, néhány hét és mindenki tudni fog rólunk!

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 30. Fejezet

Sziasztok ^^ Uhh, el se hiszem, hogy a harmincadik fejezetnél járunk *-* Bevallom, mikor elkezdtem ezt a folytatást, azt hittem, hogy kb ennyi lesz az egész történt, de még jócskán van hátra :D Bocsi, hogy most ennyit kellett várnotok az új részre, múlt héten elég szarul voltam, a hétvégén pedig nem voltam itthon, így elmaradt a feltöltés, holott már kész volt a fejezet. 

Az indulatok elszabadulnak, majd az érzelmek is, mert hát a fiúk sosem tudják türtőztetni magukat. Élveztem írni, kicsit az első évadra emlékeztetett xD Na, de kellemes olvasást hozzá ^^

30. Fejezet

Yixing

Holtra váltan meredtem előre; láttam, mi történik, de az agyam képtelen volt feldolgozni. Nem akartam ezt. Akkoriban is mindig ezt mondogattam és ez nem változott azóta sem. Sosem akartam ezt. Chen behúzott egyet Chanyeolnak. Verekedtek.

- Hogy volt pofád megcsókolni?! - Nem ő volt, Chen, kérlek, hagyd abba.

- Ha már te nem voltál ott, hogy megtedd! - Ne vállald magadra, kérlek, Chanyeol.

Homályosan érzékeltem, hogy Jongin megpróbálja őket szétszedni, aztán minthogyha Kyungsoo is felbukkant volna, ám én ekkor már szinte nem láttam semmit a könnyeimtől. Esetlenül támaszkodtam neki a stúdió ajtaja melletti falnak, s igyekeztem a kezemmel tompítani a feltörő zokogást. Nem foglalkoztak velem és ez így is volt jól. Nem vágytam ennél is jobban elbaszni azt, ami közöttük volt. Mondjuk, nem mintha ennél lehetne rosszabb a kapcsolatuk. Megint kurvára elbasztad, Zhang Yixing.

- Szállj már le róla, Jongdae, az isten áldjon meg! - Kérlek, hagyd abba.

- Megölöm, bassza meg! - Elég volt. Kérlek…

Gyengén markoltam pulcsimba a mellkasomnál és erőtlenül veselkedtem neki, hogy megszabadítsam magam tőle. A világ felforrósodott, úgy éreztem, hogy a tüdőmbe nem jut elég oxigén. Rosszul vagyok. Pánikrohamom lesz. És ettől csak jobban beparáztam. Ne. Nem akarom.

- Kérlek… Hagyjátok abba. Elég… Volt - megviselt hangom el sem jutott hozzájuk, tovább dulakodtak. Elgyengülten csúsztam le a fal mentén, ismét belemarkoltam, ezúttal a pólómba és lehet, hogy azt is megkíséreltem volna levenni, azonban arra már nem maradt időm; fejem hangosan koppant a padlón. Elájultam. Fasza.

Jongdae

Üveges tekintettel bámultam ki a tavaszi fellegre a kórház egyik magán szobájának ablakán, közben ütemesen simogattam Lay egészségtelenül vékony és rohadt fagyos kézfejét. Összeesett, miközben mi veszekedtünk Chanyeollal. Azt hittem, megáll a szívem és többet nem is indul újra, amikor megláttam eszméletlen alakját nem messze tőlünk. Gondolnom kellett volna rá, hogy ezt ő nem fogja kibírni. Az ilyen érzelmileg megterhelő helyzeteket sosem bírta. Figyelnem kellett volna rá.

Mély levegőt vett, mire rögtön rá pillantottam, azt követően óvatosan végigsimítottam a homloka bal oldalán lévő kötésen. Beverte a fejét. Hihetetlen, hogy végül őt kellett ellátni és nem engem, vagy Chanyeolt. Leszámítva, hogy cseszettül fájt az öklöm, semmi bajom nem volt. Ahogy az adrenalin távozott a testemből - na, meg a düh -, úgy jöttem rá, hogy voltaképpen Chanyeol csak és kizárólag védekezett. Egyszer sem ütött vissza.

- Jongdae… - más körülmények között elvettem volna a kezem Lay-től, mihelyst meghallottam Kyungsoo lágy baritonját, de most nem volt semmi a világon, amiért hajlandó lettem volna, sőt még kissé meg is szorítottam tagját. - Mi az isten történt?

- Semmi. Nem lényeg - suttogtam nyúzottan.

- Teljesen kifordultál magadból, mióta-

- Be se fejezd! - mordultam rá ingerülten, ugyan azért moderáltam magam és nem emeltem fel a hangom. Lay-nek pihenésre volt szüksége. És nyugalomra. - Semmit nem tudsz arról, hogy… Mi volt velem a gyakornokság előtt. Hogy milyen életem volt. Vagy, hogy… 

- Hát, magyarázd el!

Yixing

Lüktet a fejem. Fáj. Valaki a kezem simogatja. Nem akarom. Mégis… Chen. Biztos Chen az. Senki másnak nem tűrném, hogy most hozzám érjen. De más is van itt. Hangokat hallok. Csak foszlányok. Fel kellene kelnem.

Rég volt már, hogy így jártam egy roham során. Ám most, hogy újfent itt vagyok, természetesen megtörtént. Igaza volt Jonginnak, ez tényleg olyan, mint az egyetemen anno. Míg Kínában voltam, nem fogok hazudni, nehéz volt Chen nélkül, miután találkoztam volt tanárommal meg csak rosszabb lett minden. Viszont egyszer sem ájultam el. A zenébe temetkeztem inkább, esetleg a takaró alatt maradtam napokig. Utóbbi jól hangzik. Talán csinálhatnám most is azt.

Félek, hogy megismétlődik az egész szenvedésünk Chennel és rettegek attól, hogy az életünk ezen szakasza is ugyanolyan véget ér. Annyira nagyon szeretem őt, mindazonáltal nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat, ami akkor is volt. Amúgy is retek szar volt, mert folyton a járás és a szakítás kettőse között lavíroztunk, azonban a végén… 

Pilláim megrebbentek, amint megéreztem, hogy az illető, aki a kezemet fogja, elereszti azt és önkéntelenül is ökölbe húztam tagom. Hideg lett. Arra vágytam, hogy újból forróság áradjon szét bennem az érintésétől. Tuti Chen volt az. Miért ment el?

Valaki végigszántott ujjaival a hajamon és biztos voltam benne, hogy nem Chen volt az. Ez az érzés más volt, de ismerős. Csak egyvalakire tudtam tippelni. Ne csináld ezt, Chanyeol, mert csak még rosszabb lesz minden.

- Ne… - csúszott ki belőlem öntudatlanul és az infúzióra kötött karom harmatgyengén elkapta az övét. Nem láthat meg minket így Chen, különben kő kövön nem marad. És még egy ilyen drámát nem viselek el.

Jongdae

Épp készültem halkan becsukni magam mögött Lay szobájának az ajtaját, amikor Chanyeolt vettem észre az egyik széken ülni kint. Egy itt dolgozó elláthatta, ugyanis arca sokkal jobban nézett ki. Oké, itt-ott már most kék, zöld, vagy lila volt, de legalább már az orrából nem ömlött a vér. Durván elszaladt velem a ló.

Aggódó pillantást vetett a helyiség felé, ugyan egyéb jelet nem adott arról, mit is szeretne. Például bemenni. Alsó ajkamba haraptam, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó szavakat. Csak egy jelentéktelen csók volt, Jongdae, szedd össze magad! Nem is jártatok már akkor! Olyan volt, mintha minimum egy foghúzásba egyeztem volna bele, mikor a fa felé böktem. Bízom Lay-ben.

- Menj!

- Dae…

- Ne szólíts így! Inkább geci gyorsan húzzál befelé, mielőtt meggondolom magam és te is az egyik szobába kerülsz! 

- Köszi! - elkerekedtek a szemeim; magához ölelt egy pillanatra, aztán már sprintelt is a kórterembe. Nem fogok arra gondolni, milyen rohadt jó érzés volt. Nem. Gyűlölöm őt. A francba is, ez eskü, kezd olyan lenni, mint Lay-jel. Mikor egyszerre szerettem és gyűlöltem őt. A picsába! Ha egy reggel arra ébredek, hogy le akarom smárolni Chanyeolt, felakasztom magam!

Fejemet rázva, magamban azon imádkozva, hogy ez sose történjen meg, léptem ki a kórház belső kertjébe és íriszeim rögvest észrevették Kyungsoo-t az egyik félreeső padnál. Nem mondhatom el neki, mi van köztünk Lay-jel. Olyan lenne, mintha egy földön fekvőbe belerúgnék még egyet. És még egyet. Elismerem, vannak emberek, akikkel ezt megtenném, ám ő nem volt közöttük. De akkor mégis mi a halált mondhatnék neki, ami még hihető is?

Yixing

Fáradtan figyeltem Chanyeol szótlan alakját, az ágyam mellett ült, alighanem ott, ahol Chen is. Megpróbálta megérinteni a kezem, azonban elrántottam tőle, magam sem tudom, miért. Gőzöm sem volt, hogy azt nem akartam, hogy hozzám nyúljon, vagy, hogy Chen akár egy szempillantásnyi időre is így lásson minket és félreértsen valamit. Mert igenis, félreérti.

- Úgy, hogy leléptél egyetlen szó nélkül - szólalt meg hallgatagon -, könnyebb volt… Elfelejtenem téged. Nem kerestél, amitől még könnyebb volt. Tudom, hogy az a csók nem nekem szólt és nem jelentett számodra semmit. Max egy hibát - egy másodpercre lehunyta szempárját, s hátradőlt a székben, miközben beletúrt tincsei rengetegébe. Nem volt hiba.

- Nem volt hiba - erősítettem meg talán inkább magamat, mintsem őt azzal, hogy hangosan is kimondtam. 

- Yixing…

- Nem volt hiba! - idegesen csattantam fel, mire Chanyeol ijedten kapott felém, ám belefagyott a mozdulatba. Nem mert megérinteni. Frusztráltan markoltam a hófehér ágyneműbe, majd feldúltan kíséreltem meg lelökni azt magamról. Mégis mi a faszomért vagyok megint itt?! Tényleg írásba kellett volna foglaltatnom Chennel, hogy ne hívjon állandóan mentőt, ha ilyen van…

- Nagyon… - mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, aztán folytattam. - Nagyon szar állapotban voltam akkor, de sosem… Sosem gondoltam, hogy hiba volt. Ugyanakkor… Veled szemben nem volt fair. Jártunk és tudtam… Tudom, mit érzel irántam és… Rohadt nagy szemétség volt tőlem, hogy… Már önmagában az, hogy szinte mindig rajtad lógtam, holott… Holott te… 

- Olyan volt, mintha minden nap egy kicsit meghaltam volna - lehelte kb némán. A könnyeim, amiket eddig sikeresen visszatartottam, most kicsordultak és szép lassan egy óriási foltot hagytak a takarón. Ezért vagyok én a világ legrosszabb és legönzőbb barátja.

Jongdae

Zavartan igazítottam meg a maszkomat, azután megragadtam a kabátom kapucniját is és még azt is felhúztam, mielőtt ledobtam magam Kyungsoo mellé. Fingom sem volt továbbra sem, hogy mit nyögjek neki oda. Eddig is sejtette, hogy volt valami Lay-jel, aztán - némi ferdítéssel ugyan -, de elmondtam neki, hogy lefeküdtünk. Most viszont elég egyértelmű volt, hogy az a bizonyos valami jócskán több, mint alkalomadtán egy-két menet. Alig engedtem a mentősöknek, hogy kiszedjék a karjaim közül az ájult testét.

A férfival való kapcsolatom miatt, és itt nem arra gondolok, hogy dugtunk párszor - oké, sokszor -, hanem arra, hogy bár elsősorban a munkája vagyok, mégis… Ha nem lenne ez az elbaszott helyzet, most azt mondanám, hogy… Barátok vagyunk.

- Kérlek, legyél velem őszinte, különben nem tudok segíteni - suttogta szomorkásan, s beletörődően. Tudja, hogy esélye sincs.

- Sajnálom, Kyungsoo - komolyan sajnáltam. Sajnáltam, hogy pont most és nem előbb kezdett el alakulni valami közöttünk. Talán, ha nem jön Lay és valahogy akkor is összegabalyodunk, több is lehetett volna. Sajnáltam, hogy pont egy olyan alak iránt vannak érzései, mint amilyen én vagyok. Hozzá nem egy ilyen mocskos szájú, szerencsétlen, a vérmérsékletével szart se tud kezdeni srác illik. A Lay és Joonmyun előtti Jongdae illett volna hozzá.

- Szeretem őt. A szívem érte dobog már kissrác korom óta. Az eddig leélt életem több, mint felében így volt és ez sosem fog változni, mindig is ő lesz életem első és egyetlen szerelme - Annyira sajnálom, Kyungsoo. Ki kellett mondanom és pontot tenni ennek a végére. Sajnálom.

Yixing

Lelkileg totál kiégve feküdtem az ágyban és pislogás nélkül meredtem a fehér plafonra. Én vagyok a világ legszarabb élő és lélegző embere. Miután majdnem ájulásig zokogtam Chanyeol feltárt érzései miatt, ő volt az, aki letörölte az én könnyeimet. Ő egyet sem hullajtott. Szó nélkül megigazította a párnámat, illetve a takarómat, megvárta, amíg az orvos ellenőriz és csak is utána ment el. És még akkor is mosolygott rám. Annyira sajnálom, hogy sosem tudtam és sosem fogom tudni viszonozni az érzéseidet, Chanyeol. 

- Lay… - megviselten billent a fejem az ajtó irányába és egy gyér mosolyt küldtem az éppen belépő illetőnek. Nehézkesen veselkedtem neki, hogy feljebb üljek és Chen azonnal ott termett, hogy segítsen. - Megijesztettél - motyogta halkan, miközben előredőlt és hűvös homlokát az enyémnek döntötte, aztán egy óvatos csókot nyomott ajkaimra. 

- Ne haragudj - súgtam szájára, ugyanis nem távolodott el. - Minden… Rendben? - aggódtam, hogy vajon, hogy jött ki az egész mizériából. Biztos volt már így is a rovásán a botrány miatt.

- Minden fasza - vigyorodott el bánatosan csillogó íriszekkel. - Na, menj arrébb!

- M-Mi van?! Max a holttestemen keresztül fekszel be mellém! - Oké, ez egy kórházban elég rosszul hangzott. Meg amúgy is. Mégis ki feküdne be egy hulla mellé? Bár Chent ismerve… Vihogva ragadott derékon és könnyedén odébb tolt, azt követően kuncogva felemelte a takarót és tényleg befeküdt mellém. - Ha bármely tagod is útra mer kelni, én isten bizony, levágom a-

- Jól gondold meg, mit mondasz - duruzsolta a fülembe. - Még sosem szeretkeztem kórházban - sóhajtott fel vágyakozva, mire felnéztem a mennyezetre és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a derekamról kissé lejjebb kíváncsiskodó ujjakat. Esküszöm, egyszer sírba visz…

 

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 29. Fejezet

Sziasztok ^^ Így a hét zárásaként megjöttem a kövi fejezettel, amiben Chen megmutatja, hogy egy bizonyos témát illetően mennyire is nem változott semmit, bár ezt tudtuk :D És ezen nem segít Lay, illetve Chanyeol féltve őrzött titka sem. Ami hát, igen, így már nem is titok ;) Kellemes olvasást ^^

Nem tudok szabadulni Kai új dalától 😭 Hmm, lehet lesz egy kis OS Kai-jal, majd meglátom, hogy mikor sikerül megírnom.

29. Fejezet

Jongdae

- Csak eggyel kellene még magasabbra menned - aprót bólintottam énektanárom instrukciójára, majd már nyílt is a szám, hogy teljesítsem kérését. Nehezen ment. Vagy inkább sehogy. Az elmúlt hetekben elhanyagoltam a gyakorlást, minden figyelmemet az albumra, illetve Lay-re irányítottam. - Tartsunk szünetet - lesütöttem pillantásomat a csalódott hangsúly miatt. Nem sikerült kiénekeltem a hangot. Ilyen még nem volt.

Feszülten rogytam le a mögöttem lévő székre, beletúrtam a már amúgy is ezerfelé álló hajamba, aztán ingerülten dobbantottam a lábammal. Vészesen fogyott a Lay-jel töltött időm és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy egyik napról a másikra, az eddig csak tervezett óráim, elkezdődtek. Hol éneken voltam, hol a táncteremben, hol isten tudja, hol, de nem Lay mellett. Lehet, nagyon nyálasan hangzik, de arra vágyom, hogy a nap huszonnégy órájában együtt legyünk. 

Most már kb csak két edzés között esek be hozzá a stúdióba és akkor is többnyire a zenén dolgozunk. Vagyis ő dolgozik, én nézem. Fáradt vagyok és egy-egy óra, vagy még annyi sem, kurvára nem elég ahhoz, hogy ráhangolódjak a dologra, Lay meg ilyenkor már totál benne van, főleg úgy, hogy előtte órákig egyedül volt. Szóval csak nézem őt. És ennyi elég, mert legalább vele vagyok, még ha nem is beszélünk közben szinte semmit. 

- Folytassuk - kértem halkan, ám határozottan a nőt, miközben felálltam. Ujjaim elfehéredtek úgy szorítottam az állványt, amin a dalok voltak. Cseszett dühös voltam, a hangom remegett emiatt és a koncentrálás sem ment már, mert csak arra tudtam gondolni, hogy… Park Rohadjon meg Chanyeol az épületben van. Lay-jel.

Yixing

Jókedvűen hunytam le pilláimat, amint Chanyeol megpendítette a gitárt a  stúdióban, még mindig gyönyörűen, szívet melengetően szólt. A mai napig nagyon irigylem ezt tőle. Emlékszem, mennyire vágytam arra, hogy úgy hangozzon a játékom, mint az övé. Anyám, mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna.

- Szabad, Yixing? - elvigyorodtam, mikor meghallottam izgatott, gyerekes hangját a dobok mellett állva. Csillogó szemekkel figyelte az egyik legjobb felszerelést és nem volt szívem nemet mondani neki, így csak biccentettem. 

- Nyugodtan.

- Szoktál még játszani? - kérdezte egyszer csak a hirtelen beállt csöndben. Zavartan köszörültem meg a torkom, kissé előrébb dőltem a kanapén, s elvörösödve pillantottam oldalra. 

- Néha - motyogtam. - Mióta itt vagyok, nem igazán. 

- Szeretnél? - idegesen meredtem a felém nyújtott dobverőkre és akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam. Ez nagyon nem jó ötlet. - A francba már, Yixing, nem randira hívtalak. Nincs ebben semmi. 

- Ne csináld ezt, kérlek - súgtam szinte némán. Lehet, neki nem volt nagy dolog, azonban nekem igen. Mint már mondtam ezerszer, Chanyeol sosem kezdett ki velem, mindazonáltal voltak pillanatok, amikre, ha visszagondolok, túl… Meghittek voltak. Mint például azok az alkalmak, amikor dobolni tanított.

Jongdae

Megviselten zártam be magam mögött a terem ajtaját és egy másodpercre a falnak támaszkodtam, hogy összeszedjem magam. Na, meg, hogy megnyugodjak. Életem legvállalhatatlanabb énekét produkáltam és kétségem sem volt afelől, hogy emiatt még számon leszek kérve. Ez is Chanyeol miatt van, bassza meg!

Feldúltan viharoztam végig az egész ügynökségen és nem sok hiányzott, hogy kurva hangosan káromkodjak, mikor leérve a recepcióra, egyikük se volt sehol. Ha együtt vannak, én isten bizony… Fasz tudja, mit csinálok! Tisztában voltam vele, hogy rohadtul szarul kezeltem ezt az ügyet, ám képtelen voltam nem felbaszni magam. Bízom Lay-ben. Tényleg. De…

- Jongdae? - idegbeteg módjára pördültem meg és markoltam bele Jongin pólójába. Láthatóan edzése volt, mert csoda, hogy nem folyt ki semmi az ujjaim közül, miközben a felsőjét szorongattam. Bár őszintén? Leszarom.

- Hol a faszomban van? - sziszegtem kibaszott dühösen az arcába. Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy… Hogy lehet, kettesben vannak. Csak a holttestemen át.

- M-Miről beszélsz? Engedj el! - mérgesen feszült mellkasomnak, hogy ellökjön, csakhogy nem adtam magam könnyedén, ami Jonginnal szemben igazából hülye lépés volt. Nyekkenve vágódtam neki a falnak, miután egy erős mozdulattal eltaszított magától. Izom ide, vagy oda, vele szemben sosem lesz esélyem. - Mi az isten bajod van neked?!

- Te vagy Chanyeol nagy barátja, csak tudod, hol van, nem?

- Hát, képzeld, nem! Mégis mi a baj? - az első mondatával ellentétben, a második már meglepően sok érzelmet tartalmazott. Érdeklődő volt és kihallottam mögüle, hogy segíteni szeretne. De hogy is tudna? Még csak azt sem tudja, hogy újra együtt vagyunk Lay-jel.

Yixing

Sután simítottam végig nadrágomon, hogy beletöröljem izzadó tenyeremet, majd óvatosan felsandítottam egyetemi barátom magas alakjára a hangszer mögött. Várakozóan kémlelt fekete szempárjával továbbra is felém tartva a dobverőket. Nem akartam, hogy ilyen gáz legyen közöttünk a helyzet és nem is lett volna az, ha nincs Chen. De nem szerettem volna tovább fűteni Chen haragját, holott bevallom, a régi idők emlékére nem lett volna rossz egy közös zenélés. 

- Én… - hangom rögtön elhalt, ugyanis Chanyeol telefonja megrezzent. Néhány pillanatig még engem nézett, aztán csalódottan elővette végül a mobilját. Bele akartam egyezni.

- Örültem ennek a kis időnek együtt, Yixing. Majd ismételjük meg valamikor - elképedve figyeltem, ahogy feláll, fürgén összekapja a cuccát és már indult is az ajtó felé. Ez most mi a halál?

- Chanyeol! - sebesen ragadtam meg a csuklóját és húztam vissza, mielőtt kilépett volna a helyiségből. Kérdőn vonta fel szemöldökét, bár én is hasonlóképp bámultam vissza rá. - Most komolyan megsértődtél azon, hogy…

- Őszintén? Igen - vágta rá rögvest. A picsába! - De nem emiatt megyek. Jobb, ha… Nem találnak itt.

- Ezt nem értem. Nem Jonginhoz jöttél? - totál összezavart a szavaival. Chen, illetve Jongin is gyakorolt, ugyan előbbi éneket, míg utóbbi táncot és mikor összefutottunk lent, azt mondta, megvárja hajdani szobatársát. Én meg… Nos, vártam, hogy Chen feljöjjön és… Nézzen írás közben, mint eddig. Szóval így várhattunk együtt. - Vagy már végzett? Che-

- Yixing - elkeseredetten fogott rá vállaimra, miközben felsóhajtott. - Jongin szerint Jongdae teljesen begőzölt. Jobb, ha…

- Ha - döbbenten pillantottam el Chanyeol feje mellett a felhangzó harmadik, igencsak ideges bariton hallatán. - Leveszed a kezed a pasimról, de kurva gyorsan, mielőtt még eltöröm! - Bassza meg!

Jongdae

Valószínűleg, ha nem lettem volna rohadtul zabos arra, hogy Chanyeol és Lay kettesben vannak a stúdióban úgy, hogy Chanyeol tagjai Lay-en voltak, talán foglalkoztam volna vele, vagy legalább feltűnt volna Jongin meghökkent hangja, miután kimondtam, hogy pasim. Ám kurvára nem figyeltem. És nem is érdekelt igazából.

- Chen, félreérted, sem-

- Tudom-Tudom - egykedvűen forgattam meg a szemem Lay szavaira. - Félreértem, semmi sem volt - röhejesen utánoztam Lay hangját, mire barátom sértetten nézett vissza rám. Ezt lehet, hogy nem kellett volna.

- A féltékenységed nem ismer határokat, Jongdae - szólalt meg Chanyeol hűvösen és közben visszahelyezte kezét Lay-re. Isten a tanúm, megölöm itt és most! - Rémeket látsz, nincs köztünk semmi, fogd már fel! - egy részem tuti felfogta, valamint láttam Lay könyörgéssel teli tekintetét, hogy hagyjam abba, azonban nem bírtam megállj parancsolni a számnak. Egyszer holtbiztos sírba visz még.

- Szarok rá, mi a kínod! Vedd. Le. A. Kibaszott. Kezed. Lay-ről - az agyam már tényleg totálisan elszállt. Mérhetetlen dühvel, szinte pislogás nélkül meredtem középiskolai barátom karjára, ami Lay vállát ölelte át. - Most! - fakadtam ki és kész voltam nekimenni, csakhogy szerencséjére - vagy az enyémre, mert szerintem én húztam volna a rövidebbet - Jongin megmarkolta a csuklóm és nem engedett közelebb hozzá. Frusztráltan túrtam szabad kezemmel szerteszét álló hajamba, majd a mögöttem álló felé fordultam. - Ne avatkozz közbe, Jongin, törődj a saját nyomoroddal! - Na, ezt valóban nem kellett volna.

- Kim Jongdae!

Yixing

Chen rémülten kapta felém pillantását, ahogy a másik két illető is és, bár ők is meglepődve vizslattak, azért nem ijedtek meg. Nyilván nem, hisz nem nekik szólt ez a hangnem. Nagyon ritkán hívtam Chent a teljes nevén, főleg így, ilyen vérfagyasztó hangsúllyal. Ez a túllépett egy határt-hangsúly volt.

- Kérj bocsánatot - leheltem halkan. - Azonnal! - tettem még hozzá erélyesebben, mikor láttam, hogy nem reagál. Ajkai vonallá préselődtek, úgy szorította össze őket, miközben továbbra is makacsul tartotta a szemkontaktust. Biztos voltam benne, hogy ő maga is tudta, hogy nem szabadott volna ezt mondania és már csak a férfiúi büszkesége miatt nem akart elnézést kérni. De ki fogja nyögni, ha addig élek is!

Nem mintha olyan nagy lett volna a baráti, vagy akár csak az ismerősi köröm, ám nem találkoztam még Chennél konokabb emberrel. És ez az ő vérmérsékletével párosulva igen… Nos, nehéz természetet eredményezett. Ettől függetlenül, nem beszélhet így senkivel sem, főleg nem egy olyannal, akinek amúgy is komoly gondjai vannak. És még ráadásul a barátja is.

- Ne haragudj, sajnálom, Jongin - társaságunk legfiatalabb tagja csodálkozva pislogott Chenre, mikor alig hallhatóan felcsendült annak hangja, az követően felém lesett, aztán megint vissza Chenre. Előbb hitte azt mindenki, hogy kussban marad, vagy elrohan, minthogy bocsánatot kér.

Chen íriszeiből sütött, hogy nem akart így beszélni Jonginnal és, hogy igazán sajnálja, noha arca még mindig kemény volt, ahogy engem fürkészett. Átlátott rajtam. Akármit is mondtam, olyan meggyőzően, hogy más, aki nem ismert, bevette volna, ő nem. Leszámítva azt a csókot, amit én adtam Chanyeolnak, esküszöm, hogy nem volt semmi, és a mai napig reménykedem benne, hogy egy elbaszott pillanatomban más sem történt köztünk. Olyan, amire nem is emlékszem. Viszont Chen ismert mindkettőnket és igen, a légkör Chanyeol és köztem határozottan furcsa volt.

- Miért hazudsz nekem?

Jongdae

Kérdésemet mélységes csend fogadta. Bíztam benne, hogy Lay hamar válaszol, azonban néma maradt és csak nézett rám nagy, bűnbánó szemekkel. Chanyeol szavaival élve, a féltékenységem nem ismert határokat. Persze, hogy nem. Nem, ha kettőjükről volt szó. 

Féltékeny voltam Chanyeolra, mert Lay nála talált megnyugvást, féltékeny voltam Lay-re, mert Chanyeol mellette tartott ki helyettem. De ezek egyikére sem voltam olyan féltékeny, mint a közös éveikre az egyetemen. Arra az időre, amiből én kimaradtam. Valami biztos, hogy történt közöttük, különben nem keringene ez a különös aura körülöttük. És emiatt kurvára nem akarom, hogy kettesben legyenek akárcsak egy tetves másodpercre is.

- Hármunk közül neked van a legkevesebb jogod hazugsággal vádolni Yixinget! - Kezeim ökölbe szorultak Chanyeol felcsattanására és, ha Jongin nem fogta volna azóta is a jobbom, ezer százalék, hogy most bevertem volna régi barátomnak. Nem vádoltam Lay-t hazugsággal. De tudom, hogy valamit nem mond el.

- Ez az egész komolyan kezd olyan lenni, mint a suliban - nyögött föl mögöttem titkos tánctanárom gúnyosan, majd kissé maga felé húzott, alighanem amiatt, hogy így akadályozza meg a bunyót. Lábaim automatikusan léptek hátra, ám tekintetem továbbra is Lay-ébe fúrtam és vártam a válaszát. Könyörgöm, Lay, mondj már valamit!

Chanyeol csak mondta és mondta, Jongin epés megjegyzései szintén szálltak jobbra-balra, mégis az agyam ezeket kikapcsolta és csak Lay szájának mozdulására figyeltem, s hangjára. Bár inkább ne mondtál volna semmit, Lay.

- Csak egy csók volt.