Sziasztok ^^ Így a hét zárásaként megjöttem a kövi fejezettel, amiben Chen megmutatja, hogy egy bizonyos témát illetően mennyire is nem változott semmit, bár ezt tudtuk :D És ezen nem segít Lay, illetve Chanyeol féltve őrzött titka sem. Ami hát, igen, így már nem is titok ;) Kellemes olvasást ^^
Nem tudok szabadulni Kai új dalától 😭 Hmm, lehet lesz egy kis OS Kai-jal, majd meglátom, hogy mikor sikerül megírnom.
29. Fejezet
Jongdae
- Csak eggyel kellene még magasabbra menned - aprót bólintottam énektanárom instrukciójára, majd már nyílt is a szám, hogy teljesítsem kérését. Nehezen ment. Vagy inkább sehogy. Az elmúlt hetekben elhanyagoltam a gyakorlást, minden figyelmemet az albumra, illetve Lay-re irányítottam. - Tartsunk szünetet - lesütöttem pillantásomat a csalódott hangsúly miatt. Nem sikerült kiénekeltem a hangot. Ilyen még nem volt.
Feszülten rogytam le a mögöttem lévő székre, beletúrtam a már amúgy is ezerfelé álló hajamba, aztán ingerülten dobbantottam a lábammal. Vészesen fogyott a Lay-jel töltött időm és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy egyik napról a másikra, az eddig csak tervezett óráim, elkezdődtek. Hol éneken voltam, hol a táncteremben, hol isten tudja, hol, de nem Lay mellett. Lehet, nagyon nyálasan hangzik, de arra vágyom, hogy a nap huszonnégy órájában együtt legyünk.
Most már kb csak két edzés között esek be hozzá a stúdióba és akkor is többnyire a zenén dolgozunk. Vagyis ő dolgozik, én nézem. Fáradt vagyok és egy-egy óra, vagy még annyi sem, kurvára nem elég ahhoz, hogy ráhangolódjak a dologra, Lay meg ilyenkor már totál benne van, főleg úgy, hogy előtte órákig egyedül volt. Szóval csak nézem őt. És ennyi elég, mert legalább vele vagyok, még ha nem is beszélünk közben szinte semmit.
- Folytassuk - kértem halkan, ám határozottan a nőt, miközben felálltam. Ujjaim elfehéredtek úgy szorítottam az állványt, amin a dalok voltak. Cseszett dühös voltam, a hangom remegett emiatt és a koncentrálás sem ment már, mert csak arra tudtam gondolni, hogy… Park Rohadjon meg Chanyeol az épületben van. Lay-jel.
Yixing
Jókedvűen hunytam le pilláimat, amint Chanyeol megpendítette a gitárt a stúdióban, még mindig gyönyörűen, szívet melengetően szólt. A mai napig nagyon irigylem ezt tőle. Emlékszem, mennyire vágytam arra, hogy úgy hangozzon a játékom, mint az övé. Anyám, mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna.
- Szabad, Yixing? - elvigyorodtam, mikor meghallottam izgatott, gyerekes hangját a dobok mellett állva. Csillogó szemekkel figyelte az egyik legjobb felszerelést és nem volt szívem nemet mondani neki, így csak biccentettem.
- Nyugodtan.
- Szoktál még játszani? - kérdezte egyszer csak a hirtelen beállt csöndben. Zavartan köszörültem meg a torkom, kissé előrébb dőltem a kanapén, s elvörösödve pillantottam oldalra.
- Néha - motyogtam. - Mióta itt vagyok, nem igazán.
- Szeretnél? - idegesen meredtem a felém nyújtott dobverőkre és akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam. Ez nagyon nem jó ötlet. - A francba már, Yixing, nem randira hívtalak. Nincs ebben semmi.
- Ne csináld ezt, kérlek - súgtam szinte némán. Lehet, neki nem volt nagy dolog, azonban nekem igen. Mint már mondtam ezerszer, Chanyeol sosem kezdett ki velem, mindazonáltal voltak pillanatok, amikre, ha visszagondolok, túl… Meghittek voltak. Mint például azok az alkalmak, amikor dobolni tanított.
Jongdae
Megviselten zártam be magam mögött a terem ajtaját és egy másodpercre a falnak támaszkodtam, hogy összeszedjem magam. Na, meg, hogy megnyugodjak. Életem legvállalhatatlanabb énekét produkáltam és kétségem sem volt afelől, hogy emiatt még számon leszek kérve. Ez is Chanyeol miatt van, bassza meg!
Feldúltan viharoztam végig az egész ügynökségen és nem sok hiányzott, hogy kurva hangosan káromkodjak, mikor leérve a recepcióra, egyikük se volt sehol. Ha együtt vannak, én isten bizony… Fasz tudja, mit csinálok! Tisztában voltam vele, hogy rohadtul szarul kezeltem ezt az ügyet, ám képtelen voltam nem felbaszni magam. Bízom Lay-ben. Tényleg. De…
- Jongdae? - idegbeteg módjára pördültem meg és markoltam bele Jongin pólójába. Láthatóan edzése volt, mert csoda, hogy nem folyt ki semmi az ujjaim közül, miközben a felsőjét szorongattam. Bár őszintén? Leszarom.
- Hol a faszomban van? - sziszegtem kibaszott dühösen az arcába. Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy… Hogy lehet, kettesben vannak. Csak a holttestemen át.
- M-Miről beszélsz? Engedj el! - mérgesen feszült mellkasomnak, hogy ellökjön, csakhogy nem adtam magam könnyedén, ami Jonginnal szemben igazából hülye lépés volt. Nyekkenve vágódtam neki a falnak, miután egy erős mozdulattal eltaszított magától. Izom ide, vagy oda, vele szemben sosem lesz esélyem. - Mi az isten bajod van neked?!
- Te vagy Chanyeol nagy barátja, csak tudod, hol van, nem?
- Hát, képzeld, nem! Mégis mi a baj? - az első mondatával ellentétben, a második már meglepően sok érzelmet tartalmazott. Érdeklődő volt és kihallottam mögüle, hogy segíteni szeretne. De hogy is tudna? Még csak azt sem tudja, hogy újra együtt vagyunk Lay-jel.
Yixing
Sután simítottam végig nadrágomon, hogy beletöröljem izzadó tenyeremet, majd óvatosan felsandítottam egyetemi barátom magas alakjára a hangszer mögött. Várakozóan kémlelt fekete szempárjával továbbra is felém tartva a dobverőket. Nem akartam, hogy ilyen gáz legyen közöttünk a helyzet és nem is lett volna az, ha nincs Chen. De nem szerettem volna tovább fűteni Chen haragját, holott bevallom, a régi idők emlékére nem lett volna rossz egy közös zenélés.
- Én… - hangom rögtön elhalt, ugyanis Chanyeol telefonja megrezzent. Néhány pillanatig még engem nézett, aztán csalódottan elővette végül a mobilját. Bele akartam egyezni.
- Örültem ennek a kis időnek együtt, Yixing. Majd ismételjük meg valamikor - elképedve figyeltem, ahogy feláll, fürgén összekapja a cuccát és már indult is az ajtó felé. Ez most mi a halál?
- Chanyeol! - sebesen ragadtam meg a csuklóját és húztam vissza, mielőtt kilépett volna a helyiségből. Kérdőn vonta fel szemöldökét, bár én is hasonlóképp bámultam vissza rá. - Most komolyan megsértődtél azon, hogy…
- Őszintén? Igen - vágta rá rögvest. A picsába! - De nem emiatt megyek. Jobb, ha… Nem találnak itt.
- Ezt nem értem. Nem Jonginhoz jöttél? - totál összezavart a szavaival. Chen, illetve Jongin is gyakorolt, ugyan előbbi éneket, míg utóbbi táncot és mikor összefutottunk lent, azt mondta, megvárja hajdani szobatársát. Én meg… Nos, vártam, hogy Chen feljöjjön és… Nézzen írás közben, mint eddig. Szóval így várhattunk együtt. - Vagy már végzett? Che-
- Yixing - elkeseredetten fogott rá vállaimra, miközben felsóhajtott. - Jongin szerint Jongdae teljesen begőzölt. Jobb, ha…
- Ha - döbbenten pillantottam el Chanyeol feje mellett a felhangzó harmadik, igencsak ideges bariton hallatán. - Leveszed a kezed a pasimról, de kurva gyorsan, mielőtt még eltöröm! - Bassza meg!
Jongdae
Valószínűleg, ha nem lettem volna rohadtul zabos arra, hogy Chanyeol és Lay kettesben vannak a stúdióban úgy, hogy Chanyeol tagjai Lay-en voltak, talán foglalkoztam volna vele, vagy legalább feltűnt volna Jongin meghökkent hangja, miután kimondtam, hogy pasim. Ám kurvára nem figyeltem. És nem is érdekelt igazából.
- Chen, félreérted, sem-
- Tudom-Tudom - egykedvűen forgattam meg a szemem Lay szavaira. - Félreértem, semmi sem volt - röhejesen utánoztam Lay hangját, mire barátom sértetten nézett vissza rám. Ezt lehet, hogy nem kellett volna.
- A féltékenységed nem ismer határokat, Jongdae - szólalt meg Chanyeol hűvösen és közben visszahelyezte kezét Lay-re. Isten a tanúm, megölöm itt és most! - Rémeket látsz, nincs köztünk semmi, fogd már fel! - egy részem tuti felfogta, valamint láttam Lay könyörgéssel teli tekintetét, hogy hagyjam abba, azonban nem bírtam megállj parancsolni a számnak. Egyszer holtbiztos sírba visz még.
- Szarok rá, mi a kínod! Vedd. Le. A. Kibaszott. Kezed. Lay-ről - az agyam már tényleg totálisan elszállt. Mérhetetlen dühvel, szinte pislogás nélkül meredtem középiskolai barátom karjára, ami Lay vállát ölelte át. - Most! - fakadtam ki és kész voltam nekimenni, csakhogy szerencséjére - vagy az enyémre, mert szerintem én húztam volna a rövidebbet - Jongin megmarkolta a csuklóm és nem engedett közelebb hozzá. Frusztráltan túrtam szabad kezemmel szerteszét álló hajamba, majd a mögöttem álló felé fordultam. - Ne avatkozz közbe, Jongin, törődj a saját nyomoroddal! - Na, ezt valóban nem kellett volna.
- Kim Jongdae!
Yixing
Chen rémülten kapta felém pillantását, ahogy a másik két illető is és, bár ők is meglepődve vizslattak, azért nem ijedtek meg. Nyilván nem, hisz nem nekik szólt ez a hangnem. Nagyon ritkán hívtam Chent a teljes nevén, főleg így, ilyen vérfagyasztó hangsúllyal. Ez a túllépett egy határt-hangsúly volt.
- Kérj bocsánatot - leheltem halkan. - Azonnal! - tettem még hozzá erélyesebben, mikor láttam, hogy nem reagál. Ajkai vonallá préselődtek, úgy szorította össze őket, miközben továbbra is makacsul tartotta a szemkontaktust. Biztos voltam benne, hogy ő maga is tudta, hogy nem szabadott volna ezt mondania és már csak a férfiúi büszkesége miatt nem akart elnézést kérni. De ki fogja nyögni, ha addig élek is!
Nem mintha olyan nagy lett volna a baráti, vagy akár csak az ismerősi köröm, ám nem találkoztam még Chennél konokabb emberrel. És ez az ő vérmérsékletével párosulva igen… Nos, nehéz természetet eredményezett. Ettől függetlenül, nem beszélhet így senkivel sem, főleg nem egy olyannal, akinek amúgy is komoly gondjai vannak. És még ráadásul a barátja is.
- Ne haragudj, sajnálom, Jongin - társaságunk legfiatalabb tagja csodálkozva pislogott Chenre, mikor alig hallhatóan felcsendült annak hangja, az követően felém lesett, aztán megint vissza Chenre. Előbb hitte azt mindenki, hogy kussban marad, vagy elrohan, minthogy bocsánatot kér.
Chen íriszeiből sütött, hogy nem akart így beszélni Jonginnal és, hogy igazán sajnálja, noha arca még mindig kemény volt, ahogy engem fürkészett. Átlátott rajtam. Akármit is mondtam, olyan meggyőzően, hogy más, aki nem ismert, bevette volna, ő nem. Leszámítva azt a csókot, amit én adtam Chanyeolnak, esküszöm, hogy nem volt semmi, és a mai napig reménykedem benne, hogy egy elbaszott pillanatomban más sem történt köztünk. Olyan, amire nem is emlékszem. Viszont Chen ismert mindkettőnket és igen, a légkör Chanyeol és köztem határozottan furcsa volt.
- Miért hazudsz nekem?
Jongdae
Kérdésemet mélységes csend fogadta. Bíztam benne, hogy Lay hamar válaszol, azonban néma maradt és csak nézett rám nagy, bűnbánó szemekkel. Chanyeol szavaival élve, a féltékenységem nem ismert határokat. Persze, hogy nem. Nem, ha kettőjükről volt szó.
Féltékeny voltam Chanyeolra, mert Lay nála talált megnyugvást, féltékeny voltam Lay-re, mert Chanyeol mellette tartott ki helyettem. De ezek egyikére sem voltam olyan féltékeny, mint a közös éveikre az egyetemen. Arra az időre, amiből én kimaradtam. Valami biztos, hogy történt közöttük, különben nem keringene ez a különös aura körülöttük. És emiatt kurvára nem akarom, hogy kettesben legyenek akárcsak egy tetves másodpercre is.
- Hármunk közül neked van a legkevesebb jogod hazugsággal vádolni Yixinget! - Kezeim ökölbe szorultak Chanyeol felcsattanására és, ha Jongin nem fogta volna azóta is a jobbom, ezer százalék, hogy most bevertem volna régi barátomnak. Nem vádoltam Lay-t hazugsággal. De tudom, hogy valamit nem mond el.
- Ez az egész komolyan kezd olyan lenni, mint a suliban - nyögött föl mögöttem titkos tánctanárom gúnyosan, majd kissé maga felé húzott, alighanem amiatt, hogy így akadályozza meg a bunyót. Lábaim automatikusan léptek hátra, ám tekintetem továbbra is Lay-ébe fúrtam és vártam a válaszát. Könyörgöm, Lay, mondj már valamit!
Chanyeol csak mondta és mondta, Jongin epés megjegyzései szintén szálltak jobbra-balra, mégis az agyam ezeket kikapcsolta és csak Lay szájának mozdulására figyeltem, s hangjára. Bár inkább ne mondtál volna semmit, Lay.
- Csak egy csók volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése