Sziasztok ^^ Uhh, el se hiszem, hogy a harmincadik fejezetnél járunk *-* Bevallom, mikor elkezdtem ezt a folytatást, azt hittem, hogy kb ennyi lesz az egész történt, de még jócskán van hátra :D Bocsi, hogy most ennyit kellett várnotok az új részre, múlt héten elég szarul voltam, a hétvégén pedig nem voltam itthon, így elmaradt a feltöltés, holott már kész volt a fejezet.
Az indulatok elszabadulnak, majd az érzelmek is, mert hát a fiúk sosem tudják türtőztetni magukat. Élveztem írni, kicsit az első évadra emlékeztetett xD Na, de kellemes olvasást hozzá ^^
30. Fejezet
Yixing
Holtra váltan meredtem előre; láttam, mi történik, de az agyam képtelen volt feldolgozni. Nem akartam ezt. Akkoriban is mindig ezt mondogattam és ez nem változott azóta sem. Sosem akartam ezt. Chen behúzott egyet Chanyeolnak. Verekedtek.
- Hogy volt pofád megcsókolni?! - Nem ő volt, Chen, kérlek, hagyd abba.
- Ha már te nem voltál ott, hogy megtedd! - Ne vállald magadra, kérlek, Chanyeol.
Homályosan érzékeltem, hogy Jongin megpróbálja őket szétszedni, aztán minthogyha Kyungsoo is felbukkant volna, ám én ekkor már szinte nem láttam semmit a könnyeimtől. Esetlenül támaszkodtam neki a stúdió ajtaja melletti falnak, s igyekeztem a kezemmel tompítani a feltörő zokogást. Nem foglalkoztak velem és ez így is volt jól. Nem vágytam ennél is jobban elbaszni azt, ami közöttük volt. Mondjuk, nem mintha ennél lehetne rosszabb a kapcsolatuk. Megint kurvára elbasztad, Zhang Yixing.
- Szállj már le róla, Jongdae, az isten áldjon meg! - Kérlek, hagyd abba.
- Megölöm, bassza meg! - Elég volt. Kérlek…
Gyengén markoltam pulcsimba a mellkasomnál és erőtlenül veselkedtem neki, hogy megszabadítsam magam tőle. A világ felforrósodott, úgy éreztem, hogy a tüdőmbe nem jut elég oxigén. Rosszul vagyok. Pánikrohamom lesz. És ettől csak jobban beparáztam. Ne. Nem akarom.
- Kérlek… Hagyjátok abba. Elég… Volt - megviselt hangom el sem jutott hozzájuk, tovább dulakodtak. Elgyengülten csúsztam le a fal mentén, ismét belemarkoltam, ezúttal a pólómba és lehet, hogy azt is megkíséreltem volna levenni, azonban arra már nem maradt időm; fejem hangosan koppant a padlón. Elájultam. Fasza.
Jongdae
Üveges tekintettel bámultam ki a tavaszi fellegre a kórház egyik magán szobájának ablakán, közben ütemesen simogattam Lay egészségtelenül vékony és rohadt fagyos kézfejét. Összeesett, miközben mi veszekedtünk Chanyeollal. Azt hittem, megáll a szívem és többet nem is indul újra, amikor megláttam eszméletlen alakját nem messze tőlünk. Gondolnom kellett volna rá, hogy ezt ő nem fogja kibírni. Az ilyen érzelmileg megterhelő helyzeteket sosem bírta. Figyelnem kellett volna rá.
Mély levegőt vett, mire rögtön rá pillantottam, azt követően óvatosan végigsimítottam a homloka bal oldalán lévő kötésen. Beverte a fejét. Hihetetlen, hogy végül őt kellett ellátni és nem engem, vagy Chanyeolt. Leszámítva, hogy cseszettül fájt az öklöm, semmi bajom nem volt. Ahogy az adrenalin távozott a testemből - na, meg a düh -, úgy jöttem rá, hogy voltaképpen Chanyeol csak és kizárólag védekezett. Egyszer sem ütött vissza.
- Jongdae… - más körülmények között elvettem volna a kezem Lay-től, mihelyst meghallottam Kyungsoo lágy baritonját, de most nem volt semmi a világon, amiért hajlandó lettem volna, sőt még kissé meg is szorítottam tagját. - Mi az isten történt?
- Semmi. Nem lényeg - suttogtam nyúzottan.
- Teljesen kifordultál magadból, mióta-
- Be se fejezd! - mordultam rá ingerülten, ugyan azért moderáltam magam és nem emeltem fel a hangom. Lay-nek pihenésre volt szüksége. És nyugalomra. - Semmit nem tudsz arról, hogy… Mi volt velem a gyakornokság előtt. Hogy milyen életem volt. Vagy, hogy…
- Hát, magyarázd el!
Yixing
Lüktet a fejem. Fáj. Valaki a kezem simogatja. Nem akarom. Mégis… Chen. Biztos Chen az. Senki másnak nem tűrném, hogy most hozzám érjen. De más is van itt. Hangokat hallok. Csak foszlányok. Fel kellene kelnem.
Rég volt már, hogy így jártam egy roham során. Ám most, hogy újfent itt vagyok, természetesen megtörtént. Igaza volt Jonginnak, ez tényleg olyan, mint az egyetemen anno. Míg Kínában voltam, nem fogok hazudni, nehéz volt Chen nélkül, miután találkoztam volt tanárommal meg csak rosszabb lett minden. Viszont egyszer sem ájultam el. A zenébe temetkeztem inkább, esetleg a takaró alatt maradtam napokig. Utóbbi jól hangzik. Talán csinálhatnám most is azt.
Félek, hogy megismétlődik az egész szenvedésünk Chennel és rettegek attól, hogy az életünk ezen szakasza is ugyanolyan véget ér. Annyira nagyon szeretem őt, mindazonáltal nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat, ami akkor is volt. Amúgy is retek szar volt, mert folyton a járás és a szakítás kettőse között lavíroztunk, azonban a végén…
Pilláim megrebbentek, amint megéreztem, hogy az illető, aki a kezemet fogja, elereszti azt és önkéntelenül is ökölbe húztam tagom. Hideg lett. Arra vágytam, hogy újból forróság áradjon szét bennem az érintésétől. Tuti Chen volt az. Miért ment el?
Valaki végigszántott ujjaival a hajamon és biztos voltam benne, hogy nem Chen volt az. Ez az érzés más volt, de ismerős. Csak egyvalakire tudtam tippelni. Ne csináld ezt, Chanyeol, mert csak még rosszabb lesz minden.
- Ne… - csúszott ki belőlem öntudatlanul és az infúzióra kötött karom harmatgyengén elkapta az övét. Nem láthat meg minket így Chen, különben kő kövön nem marad. És még egy ilyen drámát nem viselek el.
Jongdae
Épp készültem halkan becsukni magam mögött Lay szobájának az ajtaját, amikor Chanyeolt vettem észre az egyik széken ülni kint. Egy itt dolgozó elláthatta, ugyanis arca sokkal jobban nézett ki. Oké, itt-ott már most kék, zöld, vagy lila volt, de legalább már az orrából nem ömlött a vér. Durván elszaladt velem a ló.
Aggódó pillantást vetett a helyiség felé, ugyan egyéb jelet nem adott arról, mit is szeretne. Például bemenni. Alsó ajkamba haraptam, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó szavakat. Csak egy jelentéktelen csók volt, Jongdae, szedd össze magad! Nem is jártatok már akkor! Olyan volt, mintha minimum egy foghúzásba egyeztem volna bele, mikor a fa felé böktem. Bízom Lay-ben.
- Menj!
- Dae…
- Ne szólíts így! Inkább geci gyorsan húzzál befelé, mielőtt meggondolom magam és te is az egyik szobába kerülsz!
- Köszi! - elkerekedtek a szemeim; magához ölelt egy pillanatra, aztán már sprintelt is a kórterembe. Nem fogok arra gondolni, milyen rohadt jó érzés volt. Nem. Gyűlölöm őt. A francba is, ez eskü, kezd olyan lenni, mint Lay-jel. Mikor egyszerre szerettem és gyűlöltem őt. A picsába! Ha egy reggel arra ébredek, hogy le akarom smárolni Chanyeolt, felakasztom magam!
Fejemet rázva, magamban azon imádkozva, hogy ez sose történjen meg, léptem ki a kórház belső kertjébe és íriszeim rögvest észrevették Kyungsoo-t az egyik félreeső padnál. Nem mondhatom el neki, mi van köztünk Lay-jel. Olyan lenne, mintha egy földön fekvőbe belerúgnék még egyet. És még egyet. Elismerem, vannak emberek, akikkel ezt megtenném, ám ő nem volt közöttük. De akkor mégis mi a halált mondhatnék neki, ami még hihető is?
Yixing
Fáradtan figyeltem Chanyeol szótlan alakját, az ágyam mellett ült, alighanem ott, ahol Chen is. Megpróbálta megérinteni a kezem, azonban elrántottam tőle, magam sem tudom, miért. Gőzöm sem volt, hogy azt nem akartam, hogy hozzám nyúljon, vagy, hogy Chen akár egy szempillantásnyi időre is így lásson minket és félreértsen valamit. Mert igenis, félreérti.
- Úgy, hogy leléptél egyetlen szó nélkül - szólalt meg hallgatagon -, könnyebb volt… Elfelejtenem téged. Nem kerestél, amitől még könnyebb volt. Tudom, hogy az a csók nem nekem szólt és nem jelentett számodra semmit. Max egy hibát - egy másodpercre lehunyta szempárját, s hátradőlt a székben, miközben beletúrt tincsei rengetegébe. Nem volt hiba.
- Nem volt hiba - erősítettem meg talán inkább magamat, mintsem őt azzal, hogy hangosan is kimondtam.
- Yixing…
- Nem volt hiba! - idegesen csattantam fel, mire Chanyeol ijedten kapott felém, ám belefagyott a mozdulatba. Nem mert megérinteni. Frusztráltan markoltam a hófehér ágyneműbe, majd feldúltan kíséreltem meg lelökni azt magamról. Mégis mi a faszomért vagyok megint itt?! Tényleg írásba kellett volna foglaltatnom Chennel, hogy ne hívjon állandóan mentőt, ha ilyen van…
- Nagyon… - mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, aztán folytattam. - Nagyon szar állapotban voltam akkor, de sosem… Sosem gondoltam, hogy hiba volt. Ugyanakkor… Veled szemben nem volt fair. Jártunk és tudtam… Tudom, mit érzel irántam és… Rohadt nagy szemétség volt tőlem, hogy… Már önmagában az, hogy szinte mindig rajtad lógtam, holott… Holott te…
- Olyan volt, mintha minden nap egy kicsit meghaltam volna - lehelte kb némán. A könnyeim, amiket eddig sikeresen visszatartottam, most kicsordultak és szép lassan egy óriási foltot hagytak a takarón. Ezért vagyok én a világ legrosszabb és legönzőbb barátja.
Jongdae
Zavartan igazítottam meg a maszkomat, azután megragadtam a kabátom kapucniját is és még azt is felhúztam, mielőtt ledobtam magam Kyungsoo mellé. Fingom sem volt továbbra sem, hogy mit nyögjek neki oda. Eddig is sejtette, hogy volt valami Lay-jel, aztán - némi ferdítéssel ugyan -, de elmondtam neki, hogy lefeküdtünk. Most viszont elég egyértelmű volt, hogy az a bizonyos valami jócskán több, mint alkalomadtán egy-két menet. Alig engedtem a mentősöknek, hogy kiszedjék a karjaim közül az ájult testét.
A férfival való kapcsolatom miatt, és itt nem arra gondolok, hogy dugtunk párszor - oké, sokszor -, hanem arra, hogy bár elsősorban a munkája vagyok, mégis… Ha nem lenne ez az elbaszott helyzet, most azt mondanám, hogy… Barátok vagyunk.
- Kérlek, legyél velem őszinte, különben nem tudok segíteni - suttogta szomorkásan, s beletörődően. Tudja, hogy esélye sincs.
- Sajnálom, Kyungsoo - komolyan sajnáltam. Sajnáltam, hogy pont most és nem előbb kezdett el alakulni valami közöttünk. Talán, ha nem jön Lay és valahogy akkor is összegabalyodunk, több is lehetett volna. Sajnáltam, hogy pont egy olyan alak iránt vannak érzései, mint amilyen én vagyok. Hozzá nem egy ilyen mocskos szájú, szerencsétlen, a vérmérsékletével szart se tud kezdeni srác illik. A Lay és Joonmyun előtti Jongdae illett volna hozzá.
- Szeretem őt. A szívem érte dobog már kissrác korom óta. Az eddig leélt életem több, mint felében így volt és ez sosem fog változni, mindig is ő lesz életem első és egyetlen szerelme - Annyira sajnálom, Kyungsoo. Ki kellett mondanom és pontot tenni ennek a végére. Sajnálom.
Yixing
Lelkileg totál kiégve feküdtem az ágyban és pislogás nélkül meredtem a fehér plafonra. Én vagyok a világ legszarabb élő és lélegző embere. Miután majdnem ájulásig zokogtam Chanyeol feltárt érzései miatt, ő volt az, aki letörölte az én könnyeimet. Ő egyet sem hullajtott. Szó nélkül megigazította a párnámat, illetve a takarómat, megvárta, amíg az orvos ellenőriz és csak is utána ment el. És még akkor is mosolygott rám. Annyira sajnálom, hogy sosem tudtam és sosem fogom tudni viszonozni az érzéseidet, Chanyeol.
- Lay… - megviselten billent a fejem az ajtó irányába és egy gyér mosolyt küldtem az éppen belépő illetőnek. Nehézkesen veselkedtem neki, hogy feljebb üljek és Chen azonnal ott termett, hogy segítsen. - Megijesztettél - motyogta halkan, miközben előredőlt és hűvös homlokát az enyémnek döntötte, aztán egy óvatos csókot nyomott ajkaimra.
- Ne haragudj - súgtam szájára, ugyanis nem távolodott el. - Minden… Rendben? - aggódtam, hogy vajon, hogy jött ki az egész mizériából. Biztos volt már így is a rovásán a botrány miatt.
- Minden fasza - vigyorodott el bánatosan csillogó íriszekkel. - Na, menj arrébb!
- M-Mi van?! Max a holttestemen keresztül fekszel be mellém! - Oké, ez egy kórházban elég rosszul hangzott. Meg amúgy is. Mégis ki feküdne be egy hulla mellé? Bár Chent ismerve… Vihogva ragadott derékon és könnyedén odébb tolt, azt követően kuncogva felemelte a takarót és tényleg befeküdt mellém. - Ha bármely tagod is útra mer kelni, én isten bizony, levágom a-
- Jól gondold meg, mit mondasz - duruzsolta a fülembe. - Még sosem szeretkeztem kórházban - sóhajtott fel vágyakozva, mire felnéztem a mennyezetre és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a derekamról kissé lejjebb kíváncsiskodó ujjakat. Esküszöm, egyszer sírba visz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése