Sziasztok, ismét új résszel jöttem ^^ Keeeeserédes, de végül is aranyos, érzelmes kis LayChen fejezet lett. A végét tekintve, sokat gondolkoztam rajta, hogy ismét felhozzam-e a témát, elvégre egyszer már lezártuk és bár a II. elején utaltam rá, hogy Chen miként áll most a családjával, nem terveztem komolyabban belemenni megint. De majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle a következőkben ;) Kellemes olvasást ^^
31. Fejezet
Yixing
Halk sóhajjal dobtam bele táskámba a váltás ruhámat, majd egy fintorral levágtam az ágyra a kórházi szerelést. Elvesztegettem majdnem egy kibaszott hetet itt. A fejsérülésem miatt nem akartak kiengedni, az ügynökség igazgatója meg csak fokozta a dolgot, miszerint mindent meg kellett kapnom, hogy tuti teljesen felépüljek.
A mindenbe Chen is beletartozott. Úgy vigyorgott, mikor kiderült, hogy nem kell sunyiban belógnia, hanem jöhet normálisan is, mintha minimum megnyerte volt a lottót. Öt rohadt napig sugdosta a fülbe, hogy mennyire szeretné, ha megdugnám itt és most. A harmadik nap már nem jött be a nővér a heves csipogásra. Nem is értem, miért nem…
- Kész vagy? - totál széthullott idegekkel fordultam Chen felé, aztán egy aprót bólintottam. Szó nélkül vette el tőlem a cuccomat és indult meg kifelé, de még gyorsan visszalépett és egy rövid csókot nyomott ajkaimra. Kurvára kész vagyok.
Az ember azt hinné, hogy ennyi pihenés után, fitten sétálok ki az ajtón. Na, nem így volt. Mármint testileg kipihent voltam, azonban mint mondtam volt, az idegeim enyhén megsínylették az elmúlt időszakot. És sajnos most nem Chen végeláthatatlan könyörgésére - bocs, kínzására - gondolok.
Chennel a családi kapcsolatunk bonyolultsága, vagy inkább furcsasága, elvégre nem új keletű az, hogy valaki lelép egy házasságból, sokáig kényes téma volt közöttük. Addig, amíg ki nem békült az édesanyjával, illetve addig, amíg végre képes volt nem gyilkos tekintettel nézi az apámra. Aztán szakítottunk.
Elég durván rá tettünk volna még egy lapáttal a dolgokra, ha ezek után még így is járt volna hozzánk, hogy találkozzon az anyával. Az anyánkkal. Ismerve őt és látva az arcát, évek óta még csak gondolni sem mert rá. De talán így nem egészen érthető a probléma. Drága szülőm van beállítva, mint értesítendő rokon baj esetén. Szóval igen, jelenleg itt van Koreában.
Jongdae
Rohadt lassan battyogtam Lay mellett a folyosón, ami, tekintve, hogy még mindig kötés volt a fején, kívülről biztos olyan hatást keltett, mintha miatta lett volna. Nos, nem így volt. Az anyám itt volt. Az épületben. Lent a recepción. Vagy tudom is én, hogy hívjáknál. Ott, ahova Lay-jel is tartottunk, hogy aláírja a papírjait. Ez valami kibaszott rossz vicc, Sors?
- Chen, nem kell ez - szólalt meg csöndesen Lay, miután megtorpant. Azokkal az idegtépően aggódó, valamint kedves íriszekkel nézett rám, amiktől egyszerre áradt szét bennem forróság és küldtem volna el legszívesebben melegebb éghajlatra. - Menj nyugodtan, majd é-
- Nem! - vágtam rá hevesen és megragadtam a csuklóját. - Faszom az egészbe! - gyors tempóval indultam meg vele együtt a lépcsők felé. - Nem foglak magadra hagyni azok után, hogy… Még miatta sem! Ki… Kibírom! - utolsó szavamat, nemhogy én, de még ő sem hitte el. Persze, hogy nem. Lay minden hangsúlyom, arcrezdülésem és lélegzetvételemet ismerte.
A szakításunk után nyilvánvaló volt számomra, hogy a büdös életbe többet nem fogok találkozni az anyámmal. Ő próbálkozott. Hívott, írt, azonban én egyszer sem vettem fel, vagy válaszoltam. Aztán elszakadt nálam a cérna. Vagyis… Azt akartam, hogy végérvényesen szakadjon meg a kapcsolatunk.
Olyanokat mondtam neki, amiket akkor akartam, mikor először összefutottunk a lelécelése után. Sosem mondtam végül el neki, ám akkor ezek a szavak voltak a legkézenfekvőbbek. Tényleg azt hittem, sosem találkozunk többet. Mindent a szemére hánytam. Ég az arcom, ha csak rájuk gondolok és rettegek, mi lesz rólam a véleménye. Gyűlölni fog? Sértett lesz? Megvet majd? Igazából bármelyik jogos lenne.
Yixing
Határozottan húztam vissza Chent az egyik lépcsőfordulóban és igyekeztem megtalálni a tekintetét, de kerülte az enyémet. Erősen kaptam el az állát, hogy rábírjam, nézzem rám és két fokkal feljebb állva ez nem is volt olyan nehéz.
- Nem baj, ha nem akarsz vele találkozni - súgtam neki lágy hangon. - Megértem, hogy fáj és-
- Nem, Lay - motyogta alig hallhatóan, s félretolta a kezem. - Nem érted meg és sosem fogod. A te anyád nem lépett olajra egy másik csávóval - döbbenten kerekedett el szempárom. Hát, ezt faszán az arcomba vágta. Bevallom, erre nem számítottam. Még tőle sem. - Te nem azzal a sráccal jársz, akinek az anyja valójában a tiéd. Te nem irigyled életed szerelmétől, azokat az éveket, amiket együtt is tölthettetek volna.
- Na, látod, ebben tévedsz - fájdalmasan fordítottam el a fejem, ugyan még pont elkaptam, ahogy megcsillan a felismerés a fekete szemekben.
- Lay…
- Bármit… Bármit megadnék azért, hogy az édesanyám életben legyen és ez az egész faszság ne történjen meg a családjaink között. Hogy csak két külön, de kurva jóban lévő család legyünk. Hogy… Hogy életünk ezen szakaszán már évek óta együtt legyünk és a továbbiakat tervezzünk. Együtt.
- Szívesen megtervezem most veled a továbbiakat - csúnyán pillantottam Chenre a pimasz hangnem miatt, azonban haragom egy másodperc alatt elszállt. Zavartan csúszott hátrébb az egyik lábam, ugyanis fellépett elém, noha messzire nem jutottam. Fürgén kapott derekam után, miután ledobta a táskám a földre és szorosan magához ölelt.
- Nem szeretném, hogy ez megint közénk álljon. Sajnálom. Nem kellett volna ezt felhoznom - arcát a nyakamba temette és mély levegőt vett. - Csak téged akarlak. Semmi és senki többet.
Jongdae
Próbáltam jól csinálni. Eskü. De annyira nehéz volt visszatartanom. Lay… Elég sok szart megélt és átélt már. Tudom. Ám a számra még mindig képtelen vagyok lakatot tenni. Vagy gondolkodni, mielőtt beszélek.
- Pontosan ezért mondom, hogy nem kell erőlködnöd - gyengéden fogta közre arcom két oldalt, azt követően homlokát az enyémnek döntötte és közben puhán cirógatta ujjaival orcámat. - Rendben. Igazad van. Nem értem meg. De tudom, hogy fáj, bármit is állítasz.
- Az én hibám volt - leheltem síri hangon néhány perc néma csönd után. - Olyan… Undorító dolgokat mondtam neki, Lay - esetlenül markoltam a szétnyitott, vékony tavaszi kabátba és kurva közel voltam ahhoz, hogy itt és most elbőgjem magam. Hát, ez ultragáz lesz.
Lay némán vont magához és lágyan simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson. Elegem volt már ebből. Mármint magamból, nem belőle. Ezekből a helyzetekből. Bárhogy is alakul egy ilyen szituáció, bármilyen faszságot is mondok, amivel elbaszom a kedvét, vagy felemlegetem egy rossz emlékét, végül mindig én vagyok az, akit össze kell szedni és nem ő. Már ha nem kap pánikrohamot, netalántán ájul el. Így nézve, ez még mindig jobb, de akkor is…
- Ő az édesanyád, Chen - óvatosan eltolt magától, hogy összekapcsolja a pillantásunkat és megajándékozzon egy igen érzelmes tekintettel. - Sosem fog rád haragudni igazán. Na, meg aztán… - hirtelen orron pöckölt, mire elképedve bámultam rá, miközben az említett részhez kaptam a kezemet. - Rád valamiért amúgy sem lehet huzamosabb ideig haragudni.
- Valamiért… - morogtam magam elé, de közben szívem heves dobogásba kezdett a jóízű nevetést hallva. Köszönöm, Lay.
Yixing
Chenre eléggé ráfért a felvidítás és bár gőzöm sincs, honnan jött, hogy orron pöcköljem, úgy tűnt, bevált. A ki nem csordult könnyektől égő fekete íriszekben vidámság csillant egy rövid időre.
- Szóval… - vigyorodott el. - Ezek szerint, ha esetleg majd, a közeli, vagy távoli jövőben tennék valamit, ami… Mondjuk, nem tetszene neked, akkor…
- Halott vagy.
- De azt mondtad-
- Halott vagy - ismételtem meg karba tett kezekkel. Fasza. Most ezt fogom hallgatni életem végéig minden egyes olyan alkalomkor, amikor felbasz. Rossz ütőkártyát adtál a kezébe, Zhang Yixing…
- Ugye azért, mielőtt megölsz, még szeretkezünk egy kibaszott jót? Most meg hova mész? Hé!
Egy mukkot se bírtam kinyögni kérdésére, inkább gyorsan leviharoztam a lépcsőn. Még mindig rohadtul zavarba hoz, ha a szeretkezünk szót használja. Nagyon ritkán hallottam tőle, sőt! Régen szóban talán egyszer-kétszer mondhatta. Persze, gondolni gondolhatott rá máskor is. Az elmúlt pár nap alatt szerintem többször használta, mint életében eddig összesen. Bizonyos szavakat hallva Chentől… Nos, csoda, hogy nem állt meg a szívem.
Kicsit olyan volt, mint a kézfogdosása. Valahol nem tudtam hova tenni, valahol pedig értettem. Oké, nyilván idősebb lett és látszik, illetve érződik is ez rajta, mégis… Ezek a párkapcsolati… Hogy is mondjam? Szokások? Olyan pillanatok, érintések, szavak, amik egy… Valljuk be, normális, vagy legalább normálisabb kapcsolatban alapok, nálunk mindig nehézkesen mentek, azonban most… Miért vetődött fel bennem az, hogy talán volt egy komolyabb kapcsolata, mióta szétmentünk és azért tűnik úgy, hogy fejlődött ebben?
Jongdae
Kuncogva siettem Lay után, ám ahogy a recepció felé közeledtünk, hangom fokozatosan elhalt. Nem voltam kész arra, hogy találkozzam az anyámmal. Pontosabban mondva, arra nem voltam felkészülve, hogy a szemeibe nézzek. Én, Kim Jongdae, kibaszottul szégyelltem magam.
- Nem lesz semmi baj - nagyot nyeltem és igyekeztem az alkarom köré kulcsolódó ujjakra koncentrálni. Na, meg Lay gyengéd szavaira.
Tüdőmben bent rekedt a levegő, amint vigyázva kihúzta a pólómba akasztott napszemüveget, feladta rám, aztán a kapucnit is megigazította. Bólintottam és követtem, bár szigorúan a háta mögött meglapulva mentem. Egyrészt, lent a főbejáratnál már rengetegen voltak, másrészt be voltam szarva rendesen és igen, odázni akartam a családi összeborulást.
- Lay, én meghalok - szinte hangtalanul nyüszítettem fel, mihelyst megláttam édesanyám könnyed ruhába bújtatott alakját és már azt latolgattam, hova fussak el, amikor Lay egy laza mozdulattal teljesen magam mellé húzott. Elpirulva pillantottam le tagjára, ami az enyémet fogta, félig-meddig a csuklómat, félig-meddig már kvázi a kezemet.
A világ megszűnt körülöttem létezni a gyönyörű sötétbarna szempárt látva, testem ösztönösen ellazult Lay végtelen nyugalmat árasztó aurájától. Igaz, mégis mitől félek? Lay az enyém. Ez a legfontosabb nekem. Ő a legfontosabb nekem. Eddig is kibírtam az anyám nélkül. Ezután is kifogom. Fáj? Szar? Persze, de nekem Lay kell az élethez. Lay-t akarom az életemben. Ahogy azt már ma neki is mondtam, csak őt akarom, senki és semmi mást.
- Amikor Yixing úgy döntött, visszajön Koreába, sejtettem, hogy miattad van, Jongdae, de bevallom, ez meglepett - a sokk arcon vágott anyám szórakozott, ugyanakkor komoly hangját hallva, majd elvörösödtem, ugyanis észrevettem, hogy a kezünket nézi. A picsába, ha így haladunk, néhány hét és mindenki tudni fog rólunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése