Sziasztok :) Megérkeztem a szeptember első posztjával, ami egy újabb Vihar
után szivárvány fejezet lett. Pár napja már készen volt, de sajnos se időm, se
energiám nem volt rá – minő meglepő -, hogy feltegyem. A következő nem tudom,
mikor jön, ugyanis a múltkori betegségemnek utóhatásait nyögöm,
fog-fül-szemgyulladás keretei között. Ismét. Ha esetleg sok a hiba, ezúton is elnézést kérek, azonban nem bírtam többször is átolvasni. Na, de ez nem lényeg, csak szerettem
volna, ha tudjátok, miért késik sokat (?) a következő. Remélem, tetszeni fog
Nektek, kellemes olvasást ^^
9. Fejezet
Éreztem már magam sokszor rosszul azért, amiért olyan
helyzetben vagyok, amilyenben, de akkor, s ott, az Akadémia ebédlőjében, el
tudtam volna süllyedni a szégyentől. Egyébként sem tökéletes ruháimból
csöpögött valamilyen leves; arcomról, nyakamról rizs és hús darabjai hullottak
a földre, az ölembe; hajamból minden, ami csak képes volt folyt lefelé.
Döbbenten és nem titkolt sírással küszködve bámultam
magam elé az asztalra, ahol ujjaim egymást szorongatták, nehogy még tényleg
felzokogjak a siralmas helyzetem miatt. Alsó ajkam megremegett, ahogy lassan
felpillantottam a fiúra, aki ebbe a szituációba kényszerített, de sokáig nem
bírtam ránézni, a diákokra kaptam tekintetemet, amikor meghallottam csöndesnek
éppen nem mondható szavaikat, kuncogásukat. Ezt… Én ezt nem fogom sokáig
elviselni. Hogy… Hogy történhetett ez?
- Kérdeztem valamit? Vagy tán süket vagy? - nagyot
nyelve néztem ismét arra, aki rám borította az ebédemet. Szemeim óvatosan
mérték végig óriási alakját; a fekete, szaggatott nadrágba bújtatott hosszú,
vékony, de láthatóan izmos lábakat, a bőrdzsekis, bordós-pirosas inggel takart
mellkasra csak egy másodpercre sandítottam rá, mert a hatalmas, felém lendülő
kezek elvonták figyelmemet. Ijedten húztam össze magam, amikor ujjai - most már
aztán tényleg rengeteget megélt - felsőmbe markoltak, hogy végül felrántson a
székről és idegesen magához vonjon.
Íriszeim rögtön összekapcsolódtak a dühtől még
sötétebb szempárral, mire félve próbáltam kicsusszanni méretes tagjai közül, de
csak annyit értem el, hogy a pólóm végleg megadta magát, elszakadt. Tévedtem.
Most fogok elsüllyedni attól a bizonyos szégyentől. Az élénkvörös, kissé
keszekusza tincsek meglebbentek, ahogy fejét lejjebb hajtotta, majd olyan
hangosan felröhögött, mint senki más a helyiségben. Nos, inkább kiröhögött.
Csakhogy pontosak legyünk.
Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, megvédeni magam,
természetesen szigorúan szavakkal, s nem tettekkel, azért azt nem szerettem
volna, ha megsérül miattam, de képtelen voltam bármire is. Arcom egyre jobban
égett nevetését hallva, könnyeimnek már nem sok kellett ahhoz, hogy
kicsorduljanak, azonban tartottam még magam. Valamennyire.
- Chanyeol… - pilláim megrebbentek, amikor a másik fiú
halk, figyelmeztető és némileg kérlelő hangja felcsendült. Azonnal rá kaptam
pillantásomat, némán könyörögtem, csináljon valamit ezzel a sráccal, s bár
biztos voltam benne, nem lát semmit se, hiszen vak volt, mégis úgy éreztem…
Megért. Segíteni szeretne. Nem is tudom. Talán csak a bajt akarta elkerülni.
Szemeim végigkövették, ahogy gyengéden a Chanyeolnak
nevezett csuklójára fonta tenyerét, majd lassan arrébb húzta tőlem. A
világosbarna hajkoronán megcsillant az ebédlő fénye, mikor néhány centiméterrel
odébb lépett, a hosszúkás, enyhén beesett ábrázat, viszont még betegebbnek
tűnt. Közelebb hajolt, az általam még sosem látott ilyen magas gyerekhez, ami
az ő nagyságát tekintve egészen vicces látványt nyújtott és súgott neki
valamit.
Feszülten vártam, mi lesz ebből, közben kezeimmel
igyekeztem takarni mellkasom kikandikáló részét, aztán rájöttem, mégis minek
maradjak, hiszen bármikor megtehetem, hogy elmegyek. Nem mintha joguk lenne
marasztalni. Leszegtem fejemet, majd óvatosan oldalra csoszogtam, azonban nem
jutottam messzire; egy hűvös kéz kulcsolódott karomra. Ijedten pillantottam
fel, hogy ott aztán szembe találjam magam az alacsonyabbik fiú arcával. Közvetlen
közelről.
Nem, nem csinált semmit se, mégis jobban rettegtem
tőle abban a pillanatban, mint a másiktól. Ilyen távolságból tökéletesen
átláttam a napszemüveg lencséin, amit alighanem vaksága okán hordott és
képtelen voltam nem a szinte világító fekete íriszeket nézni. Egy másodperce
megesküdtem volna, hogy eddig inkább fénytelen, hamvasszürke színűek voltak,
de… Komolyan mondom, már semmiben sem voltam biztos ebben az iskolában.
- Talán… Te vagy Kim Jongdae? - kérdezte halkan,
miközben ujjai erősebben, ugyanakkor kicsit sem fájdalmasan szorították
csuklómat. Pillantása végigsiklott arcomon, majd összekapcsolta azt az enyémmel
és úgy figyelt továbbra is. Nem, egyszerűen képtelenség volt, hogy látott, a
vörösbe karolva jöttek el idáig, a botjával közlekedett, mégis… Mivel mással
magyarázhatnám ezt a helyzetet? - Az új fiú, ugye? - Esetlenül bólintottam,
kár lett volna tagadni, úgy is hamar kiderült volna, ki is vagyok.
Váratlanul elmosolyodott, amitől ismételten a frász
jött rám, ám szerencsére el is engedett, mire rögtön hátráltam vagy egy métert
tőlük. Nem lehet vak, bólintottam és ő tudomásul vette. Nagyot nyelve
néztem, ahogy megigazította kötött, szürke-fehér csíkos kardigánja szárait,
majd nyakkendőjét, végül ő is lépett egyet, de a Chanyeol nevezetű felé.
Könnyedén karolt bele jobbjával, amikor mellé ért, hogy aztán lábujjhegyre
állva, újfent súgjon valamit a másik fülébe.
Elképzelni sem tudtam, hogyan lehettek barátok,
kívülről ég és földnek tűntek, ennek ellenére láthatóan tökéletes összhang volt
közöttük. A magasabbik azonnal megrogyasztotta térdeit, amit észrevette, mit
szeretne a barna hajú, figyelmesen hallgatta végig minden egyes szavát, bár
közben még mindig engem méregetett bizalmatlan íriszeivel, ám hirtelen azok
megváltoztak.
Zavartan próbáltam meg igazítani rongyos felsőmön,
amikor a fekete szempár elkerekedett, majd feltűnően végigmustrált. Valami
határozottan történt és én tudni akartam, mi, de nem volt lehetőségem arra,
hogy rákérdezzek, mert egyszeriben eltakarta a látásomat pár szalvéta.
Megdöbbenve hagytam az ismeretlennek, hogy letörölje arcomról a vacsorám
maradványait, aztán mikor megszólalt, rájöttem, már találkoztunk.
- Nem szép dolog így bemutatkozni egy újonnan jött
diáknak, ráadásul feleslegesen generáljátok a feszültséget - belsőmben nyugalom
áradt szét, amint felismertem Jisoo kedves, ugyanakkor igencsak tekintélyt
parancsoló hangját, majd meg is pillantottam őt magát, amikor az étel nagyját
eltakarította rólam. Ugyanolyan csinos volt, mint első találkozásunkkor;
combközépig érő harisnyáját nem hagyta el, rakott szoknyáján ott virított az
Akadémia emblémája, akárcsak fehér ingjén és ujjatlan pulóverén. Az egyetlen,
ami meglepően furcsa volt benne, az a fekete bakancsa volt.
- Nem generálunk mi semmit se, csa-
- De igen! - szakította félbe Chanyeol mély baritonját
a lány, némileg idegesebben, illetve hevesebben, mint azt vártam volna. -
Belekötöttetek úgy, hogy tudtátok, új. Mi másért ült volna pont ehhez az
asztalhoz? Nem hiszem, hogy halálvágya lenne - Már megint ez az asztal
dolog… Ha ennyire nyilvánvaló, hogy a két srácé, írjanak rá nevet, vagy mit
tudom én...
- Nincs szükségünk kioktatásra, Jisoo. Ha az öcséd
fülébe jut, úgy is kapunk majd, de inkább őt hallgatjuk, mint téged. Már bocs -
a helyiség legmagasabb tagja flegmán vont vállat szavai után, de érdekes mód
úgy tűnt, nem szeretne vitába keveredni a lánnyal. Tekintete rám villant, majd
egy gyors mozdulattal arrébb tolt, aztán kicserélte azt a széket, amin a
vacsorám egy része volt a mellette lévővel, hogy a vak fiú oda telepedhessen. Akkor
tehát ő Baekhyun. Igen, ezt a nevet használta az égimeszelő.
Keserű szájízzel figyeltem a két alakot; fájt látnom,
milyen kedves is Chanyeol alacsonyabb társával, darabokra szedte tányérja
tartalmát, hogy az könnyedén ehessen. Én soha az életben, nemhogy ilyen
bánásmódot nem kaptam, még csak ülni se ült mellettem az égvilágon senki sem. Egyszer sem. Most is… Nem is értem, mire
fel volt ez az egész közjáték. Mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha szólnak, vagy
méltóztatnak elviselni szerény személyemet.
- Gyere! - Jisoo kedvesen mosolygott rám, miközben
egyik kezében egy tálcát egyensúlyozott, a másikban pedig még több szalvétát
szorongatott, azonban én lesütöttem pilláimat és inkább kisiettem az ebédlőből,
elég volt nekem mára ennyi. Elnyűtt papucsom arra sem volt képes, hogy igazán
hangot adjon ki, a csoszogásom is csak arra szolgált, nehogy leváljon a talpa
és elhagyjam útközben.
Kényelmetlenül pillantottam körbe, mikor kiértem,
azok, akik kint voltak még, kutakodva néztek, talán arra próbáltak rájönni,
miért is festek úgy, ahogy. Könnyeim égették szemeimet, ahogy igyekeztem
visszatartani őket, pontosan el tudtam képzelni, milyen állapotban is lehetek. Mit
is gondoltam? Nem illek ebbe a közegbe. Soha nem is fogok, még ha megerőltetem
magam se.
Felgyorsítottam lépteimet, rendületlenül haladtam
legjobb tudomásom szerint a kollégium kijárata felé, ám a világosság
megtévesztő volt, egy nagyobb előtérbe jutottam csupán, de volt egy sejtésem
afelől, hogy nem járhatok rossz úton. Rémlett, mintha már egyszer útba ejtettem
volna és némi gondolkodás után be is villant, amikor a szobámhoz rohantam,
átjöttem itt is.
Hatalmas kanapék, illetve kerek asztalok voltak
elhelyezve a helyiség közepén, mégis tágasnak hatott, a falon körbe képek,
továbbá rengeteg polc könyvekkel, ahogy azt már megszokhattam. Nagyon csábító
volt a gyönyörű, bőrből készült ülés, ennek ellenére nem álltam meg, nem bírtam
bent maradni, kivágytam a szabadba. Óvatosan löktem ki az ajtót, ami
szerencsére nem volt elrejtve, majd megkönnyebbült sóhaj csúszott ki számon, amint
hajam meglibbent a kinti levegőnek hála.
Tekintetem vontatottan járta végig a Nap lemenő
fényességében fürdő, végeláthatatlanul nagy park minden szegletét. Akárcsak
délután, most sem volt élet benne, elképzelni sem tudtam, mégis hol lehetnek a
diákok, miért nincsenek kint, hiszen rossz idő végülis nem volt. Nos…
Annyira. Az égbolt egy része feketeségben úszott, még a naplemente
lélegzetelállító fényei sem bírtak áttörni a sötét leplen, alighanem az én
kedvem miatt.
Egy régóta érő könnycsepp útra kelt, amikor már
tényleg képtelen voltam visszatartani azt, és szinte abban a pillanatban meg is
dörrent a homályba burkolózott felleg. Esetlenül öleltem át magamat, testemhez
szorítottam felsőm darabjait, aztán leültem a három betonlépcső közül a
legfelsőre, a szélére húzódtam és csak bámultam előre a szürke kőre. Térdem
mellkasomhoz nyomódott, ahogy igyekeztem minél kisebbre összegömbölyödni,
pillantásom oldalra tévedt, a virágokkal körberakott aprócska kis kertek
egyikére.
A szél egyre erősebben tépázta a szirmokat, a füvet, a
hajamat; vihar közeledett. Az én viharom. Ajkam megremegett, ahogy
felrémlett előttem a mai nap összes förtelmes beszélgetése, az, ahogy lenéztek,
az, ahogy bántak velem, s hirtelen villámlott egyet. Éreztem az elektromosságot
a levegőben, az erőt, az energiát. Túl sokat tűrtem ma ahhoz, hogy tovább
vissza tudjam tartani a felhalmozott keserűséget, ordítani vágytam. De nem
tettem.
Szemeim a környezetet pásztázva megakadtak egy, a
fűben heverésző fiú alakján. Karjai lassan siklottak fel, illetve le, ahogy
játszott a puha fűvel, néha felemelte egyiket és az ég felé nyúlt, mintha meg
szerette volna érinteni azt, ám nagyon hamar visszaejtette tagjait. Váratlanul
ült fel, s fordult felém, szívemben pedig kellemes melegség áradt szét, rám mosolygott.
Egy másodperc volt csupán, mégis rengeteget jelentett számomra ez a hangyányi
figyelem, hiszen csak nekem szólt.
Teljesen elkábultam a kedves cselekedettől, ki is
esett egy kis idő, így nem meglepő, hogy eltűnt, mire magamhoz tértem. Tudtam,
már láttam valahol azt a gyönyörű mosolyt, de akárhogy próbálkoztam, képtelen
voltam felidézni. Viszont abban biztos voltam, ezek után nem fogom elfelejteni,
amikor szükségem lesz rá, visszagondolok, és talán ismét megnyugszom. Miért…
Miért érzem úgy, hogy meggyógyult a sajgó lelkem?
