Vihar után szivárvány [LayChen] 9. Fejezet

Sziasztok :) Megérkeztem a szeptember első posztjával, ami egy újabb Vihar után szivárvány fejezet lett. Pár napja már készen volt, de sajnos se időm, se energiám nem volt rá – minő meglepő -, hogy feltegyem. A következő nem tudom, mikor jön, ugyanis a múltkori betegségemnek utóhatásait nyögöm, fog-fül-szemgyulladás keretei között. Ismét. Ha esetleg sok a hiba, ezúton is elnézést kérek, azonban nem bírtam többször is átolvasni. Na, de ez nem lényeg, csak szerettem volna, ha tudjátok, miért késik sokat (?) a következő. Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást ^^

9. Fejezet

Éreztem már magam sokszor rosszul azért, amiért olyan helyzetben vagyok, amilyenben, de akkor, s ott, az Akadémia ebédlőjében, el tudtam volna süllyedni a szégyentől. Egyébként sem tökéletes ruháimból csöpögött valamilyen leves; arcomról, nyakamról rizs és hús darabjai hullottak a földre, az ölembe; hajamból minden, ami csak képes volt folyt lefelé.

Döbbenten és nem titkolt sírással küszködve bámultam magam elé az asztalra, ahol ujjaim egymást szorongatták, nehogy még tényleg felzokogjak a siralmas helyzetem miatt. Alsó ajkam megremegett, ahogy lassan felpillantottam a fiúra, aki ebbe a szituációba kényszerített, de sokáig nem bírtam ránézni, a diákokra kaptam tekintetemet, amikor meghallottam csöndesnek éppen nem mondható szavaikat, kuncogásukat. Ezt… Én ezt nem fogom sokáig elviselni. Hogy… Hogy történhetett ez?

- Kérdeztem valamit? Vagy tán süket vagy? - nagyot nyelve néztem ismét arra, aki rám borította az ebédemet. Szemeim óvatosan mérték végig óriási alakját; a fekete, szaggatott nadrágba bújtatott hosszú, vékony, de láthatóan izmos lábakat, a bőrdzsekis, bordós-pirosas inggel takart mellkasra csak egy másodpercre sandítottam rá, mert a hatalmas, felém lendülő kezek elvonták figyelmemet. Ijedten húztam össze magam, amikor ujjai - most már aztán tényleg rengeteget megélt - felsőmbe markoltak, hogy végül felrántson a székről és idegesen magához vonjon.

Íriszeim rögtön összekapcsolódtak a dühtől még sötétebb szempárral, mire félve próbáltam kicsusszanni méretes tagjai közül, de csak annyit értem el, hogy a pólóm végleg megadta magát, elszakadt. Tévedtem. Most fogok elsüllyedni attól a bizonyos szégyentől. Az élénkvörös, kissé keszekusza tincsek meglebbentek, ahogy fejét lejjebb hajtotta, majd olyan hangosan felröhögött, mint senki más a helyiségben. Nos, inkább kiröhögött. Csakhogy pontosak legyünk.

Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, megvédeni magam, természetesen szigorúan szavakkal, s nem tettekkel, azért azt nem szerettem volna, ha megsérül miattam, de képtelen voltam bármire is. Arcom egyre jobban égett nevetését hallva, könnyeimnek már nem sok kellett ahhoz, hogy kicsorduljanak, azonban tartottam még magam. Valamennyire.

- Chanyeol… - pilláim megrebbentek, amikor a másik fiú halk, figyelmeztető és némileg kérlelő hangja felcsendült. Azonnal rá kaptam pillantásomat, némán könyörögtem, csináljon valamit ezzel a sráccal, s bár biztos voltam benne, nem lát semmit se, hiszen vak volt, mégis úgy éreztem… Megért. Segíteni szeretne. Nem is tudom. Talán csak a bajt akarta elkerülni.

Szemeim végigkövették, ahogy gyengéden a Chanyeolnak nevezett csuklójára fonta tenyerét, majd lassan arrébb húzta tőlem. A világosbarna hajkoronán megcsillant az ebédlő fénye, mikor néhány centiméterrel odébb lépett, a hosszúkás, enyhén beesett ábrázat, viszont még betegebbnek tűnt. Közelebb hajolt, az általam még sosem látott ilyen magas gyerekhez, ami az ő nagyságát tekintve egészen vicces látványt nyújtott és súgott neki valamit.

Feszülten vártam, mi lesz ebből, közben kezeimmel igyekeztem takarni mellkasom kikandikáló részét, aztán rájöttem, mégis minek maradjak, hiszen bármikor megtehetem, hogy elmegyek. Nem mintha joguk lenne marasztalni. Leszegtem fejemet, majd óvatosan oldalra csoszogtam, azonban nem jutottam messzire; egy hűvös kéz kulcsolódott karomra. Ijedten pillantottam fel, hogy ott aztán szembe találjam magam az alacsonyabbik fiú arcával. Közvetlen közelről.

Nem, nem csinált semmit se, mégis jobban rettegtem tőle abban a pillanatban, mint a másiktól. Ilyen távolságból tökéletesen átláttam a napszemüveg lencséin, amit alighanem vaksága okán hordott és képtelen voltam nem a szinte világító fekete íriszeket nézni. Egy másodperce megesküdtem volna, hogy eddig inkább fénytelen, hamvasszürke színűek voltak, de… Komolyan mondom, már semmiben sem voltam biztos ebben az iskolában.

- Talán… Te vagy Kim Jongdae? - kérdezte halkan, miközben ujjai erősebben, ugyanakkor kicsit sem fájdalmasan szorították csuklómat. Pillantása végigsiklott arcomon, majd összekapcsolta azt az enyémmel és úgy figyelt továbbra is. Nem, egyszerűen képtelenség volt, hogy látott, a vörösbe karolva jöttek el idáig, a botjával közlekedett, mégis… Mivel mással magyarázhatnám ezt a helyzetet? - Az új fiú, ugye? - Esetlenül bólintottam, kár lett volna tagadni, úgy is hamar kiderült volna, ki is vagyok.

Váratlanul elmosolyodott, amitől ismételten a frász jött rám, ám szerencsére el is engedett, mire rögtön hátráltam vagy egy métert tőlük. Nem lehet vak, bólintottam és ő tudomásul vette. Nagyot nyelve néztem, ahogy megigazította kötött, szürke-fehér csíkos kardigánja szárait, majd nyakkendőjét, végül ő is lépett egyet, de a Chanyeol nevezetű felé. Könnyedén karolt bele jobbjával, amikor mellé ért, hogy aztán lábujjhegyre állva, újfent súgjon valamit a másik fülébe.

Elképzelni sem tudtam, hogyan lehettek barátok, kívülről ég és földnek tűntek, ennek ellenére láthatóan tökéletes összhang volt közöttük. A magasabbik azonnal megrogyasztotta térdeit, amit észrevette, mit szeretne a barna hajú, figyelmesen hallgatta végig minden egyes szavát, bár közben még mindig engem méregetett bizalmatlan íriszeivel, ám hirtelen azok megváltoztak.

Zavartan próbáltam meg igazítani rongyos felsőmön, amikor a fekete szempár elkerekedett, majd feltűnően végigmustrált. Valami határozottan történt és én tudni akartam, mi, de nem volt lehetőségem arra, hogy rákérdezzek, mert egyszeriben eltakarta a látásomat pár szalvéta. Megdöbbenve hagytam az ismeretlennek, hogy letörölje arcomról a vacsorám maradványait, aztán mikor megszólalt, rájöttem, már találkoztunk.

- Nem szép dolog így bemutatkozni egy újonnan jött diáknak, ráadásul feleslegesen generáljátok a feszültséget - belsőmben nyugalom áradt szét, amint felismertem Jisoo kedves, ugyanakkor igencsak tekintélyt parancsoló hangját, majd meg is pillantottam őt magát, amikor az étel nagyját eltakarította rólam. Ugyanolyan csinos volt, mint első találkozásunkkor; combközépig érő harisnyáját nem hagyta el, rakott szoknyáján ott virított az Akadémia emblémája, akárcsak fehér ingjén és ujjatlan pulóverén. Az egyetlen, ami meglepően furcsa volt benne, az a fekete bakancsa volt.

- Nem generálunk mi semmit se, csa-

- De igen! - szakította félbe Chanyeol mély baritonját a lány, némileg idegesebben, illetve hevesebben, mint azt vártam volna. - Belekötöttetek úgy, hogy tudtátok, új. Mi másért ült volna pont ehhez az asztalhoz? Nem hiszem, hogy halálvágya lenne - Már megint ez az asztal dolog… Ha ennyire nyilvánvaló, hogy a két srácé, írjanak rá nevet, vagy mit tudom én...

- Nincs szükségünk kioktatásra, Jisoo. Ha az öcséd fülébe jut, úgy is kapunk majd, de inkább őt hallgatjuk, mint téged. Már bocs - a helyiség legmagasabb tagja flegmán vont vállat szavai után, de érdekes mód úgy tűnt, nem szeretne vitába keveredni a lánnyal. Tekintete rám villant, majd egy gyors mozdulattal arrébb tolt, aztán kicserélte azt a széket, amin a vacsorám egy része volt a mellette lévővel, hogy a vak fiú oda telepedhessen. Akkor tehát ő Baekhyun. Igen, ezt a nevet használta az égimeszelő.

Keserű szájízzel figyeltem a két alakot; fájt látnom, milyen kedves is Chanyeol alacsonyabb társával, darabokra szedte tányérja tartalmát, hogy az könnyedén ehessen. Én soha az életben, nemhogy ilyen bánásmódot nem kaptam, még csak ülni se ült mellettem az égvilágon senki sem. Egyszer sem. Most is… Nem is értem, mire fel volt ez az egész közjáték. Mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha szólnak, vagy méltóztatnak elviselni szerény személyemet.

- Gyere! - Jisoo kedvesen mosolygott rám, miközben egyik kezében egy tálcát egyensúlyozott, a másikban pedig még több szalvétát szorongatott, azonban én lesütöttem pilláimat és inkább kisiettem az ebédlőből, elég volt nekem mára ennyi. Elnyűtt papucsom arra sem volt képes, hogy igazán hangot adjon ki, a csoszogásom is csak arra szolgált, nehogy leváljon a talpa és elhagyjam útközben.

Kényelmetlenül pillantottam körbe, mikor kiértem, azok, akik kint voltak még, kutakodva néztek, talán arra próbáltak rájönni, miért is festek úgy, ahogy. Könnyeim égették szemeimet, ahogy igyekeztem visszatartani őket, pontosan el tudtam képzelni, milyen állapotban is lehetek. Mit is gondoltam? Nem illek ebbe a közegbe. Soha nem is fogok, még ha megerőltetem magam se.

Felgyorsítottam lépteimet, rendületlenül haladtam legjobb tudomásom szerint a kollégium kijárata felé, ám a világosság megtévesztő volt, egy nagyobb előtérbe jutottam csupán, de volt egy sejtésem afelől, hogy nem járhatok rossz úton. Rémlett, mintha már egyszer útba ejtettem volna és némi gondolkodás után be is villant, amikor a szobámhoz rohantam, átjöttem itt is.

Hatalmas kanapék, illetve kerek asztalok voltak elhelyezve a helyiség közepén, mégis tágasnak hatott, a falon körbe képek, továbbá rengeteg polc könyvekkel, ahogy azt már megszokhattam. Nagyon csábító volt a gyönyörű, bőrből készült ülés, ennek ellenére nem álltam meg, nem bírtam bent maradni, kivágytam a szabadba. Óvatosan löktem ki az ajtót, ami szerencsére nem volt elrejtve, majd megkönnyebbült sóhaj csúszott ki számon, amint hajam meglibbent a kinti levegőnek hála.

Tekintetem vontatottan járta végig a Nap lemenő fényességében fürdő, végeláthatatlanul nagy park minden szegletét. Akárcsak délután, most sem volt élet benne, elképzelni sem tudtam, mégis hol lehetnek a diákok, miért nincsenek kint, hiszen rossz idő végülis nem volt. Nos… Annyira. Az égbolt egy része feketeségben úszott, még a naplemente lélegzetelállító fényei sem bírtak áttörni a sötét leplen, alighanem az én kedvem miatt.

Egy régóta érő könnycsepp útra kelt, amikor már tényleg képtelen voltam visszatartani azt, és szinte abban a pillanatban meg is dörrent a homályba burkolózott felleg. Esetlenül öleltem át magamat, testemhez szorítottam felsőm darabjait, aztán leültem a három betonlépcső közül a legfelsőre, a szélére húzódtam és csak bámultam előre a szürke kőre. Térdem mellkasomhoz nyomódott, ahogy igyekeztem minél kisebbre összegömbölyödni, pillantásom oldalra tévedt, a virágokkal körberakott aprócska kis kertek egyikére.

A szél egyre erősebben tépázta a szirmokat, a füvet, a hajamat; vihar közeledett. Az én viharom. Ajkam megremegett, ahogy felrémlett előttem a mai nap összes förtelmes beszélgetése, az, ahogy lenéztek, az, ahogy bántak velem, s hirtelen villámlott egyet. Éreztem az elektromosságot a levegőben, az erőt, az energiát. Túl sokat tűrtem ma ahhoz, hogy tovább vissza tudjam tartani a felhalmozott keserűséget, ordítani vágytam. De nem tettem.

Szemeim a környezetet pásztázva megakadtak egy, a fűben heverésző fiú alakján. Karjai lassan siklottak fel, illetve le, ahogy játszott a puha fűvel, néha felemelte egyiket és az ég felé nyúlt, mintha meg szerette volna érinteni azt, ám nagyon hamar visszaejtette tagjait. Váratlanul ült fel, s fordult felém, szívemben pedig kellemes melegség áradt szét, rám mosolygott. Egy másodperc volt csupán, mégis rengeteget jelentett számomra ez a hangyányi figyelem, hiszen csak nekem szólt.

Teljesen elkábultam a kedves cselekedettől, ki is esett egy kis idő, így nem meglepő, hogy eltűnt, mire magamhoz tértem. Tudtam, már láttam valahol azt a gyönyörű mosolyt, de akárhogy próbálkoztam, képtelen voltam felidézni. Viszont abban biztos voltam, ezek után nem fogom elfelejteni, amikor szükségem lesz rá, visszagondolok, és talán ismét megnyugszom. Miért… Miért érzem úgy, hogy meggyógyult a sajgó lelkem?