Vihar után szivárvány [LayChen] 22. Fejezet

Sziasztok :) Azt hiszem, most kellő gyorsasággal sikerült hoznom az új részt a LayChenből, legalábbis az eddigiekhez képest biztos. Bár a fejezet a szokottnál rövidebb és voltaképp nem igen történik benne semmi, azért remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Kellemes olvasást hozzá ^^

22. Fejezet

Elgondolkozva meredtem a kollégiumi szobám holdfényben úszó plafonjára, miközben a hasamon pihentetett papírtömeg minden egyes lélegzetvételemre megrezdült. A minimális zaj olyan ritmusosan törte meg a csendet, hogy szerintem Jin és Yuta emiatt szenderült el olyan hamar. Ujjaimmal hangtalanul doboltam a sötétben éjkéknek tűnő ágyneműn, néha megtorpantam, általában akkor, amikor a helyiség másik koreaija megfordult. Rémes alvó.

Agyam sebesen pörgött, képtelen voltam elaludni miatta, illetve akárhányszor lehunytam pilláimat, felrémlett előttem a diákok tekintete. Zhang Yimin egészen az ajtóig kísért, s kimért, egyenes léptei, továbbá nem kicsit hideg arca igencsak feltűnővé tette őt. Minket. Mindig mondtam, engem nem érdekel, ha néznek, összesúgnak a hátam mögött, de… Akkor szörnyen kényelmetlen volt a szituáció.

Óvatosan csúsztattam tenyeremet a rengeteg lap tetejére, majd egy megadó sóhaj után, csöndesen feltápászkodtam és bementem a fürdőbe. Összehúzott szemekkel igyekeztem hozzászokni a hirtelen jött fényhez, aztán amikor sikerült, elkeseredetten pillantottam saját íriszeimbe a tükörben. Borzalmasan festettem. A reggeli rövid, ugyanakkor meglepően heves esőzésben elázott hajam tincsekben állva meredezett milliónyi irányba, egyenruhám gyűrötten virított rajtam. Hmm, egy zuhany csodákra képes, Jongdae…

Oda sem figyelve dobáltam a méregdrága anyagokat jobbra-balra, csakhogy minél előbb a kellemes sugár alatt lehessek, és mikor végre megtörtént, nyugalom áradt szét belsőmben. Jóleső nyögéssel billent hátra fejem, s csak hagytam, hogy minden bajomat elmossa a víz, ugyan természetesen tisztában voltam vele, ez semmit nem old meg, ám egyelőre csak élvezni akartam.

Mutatóujjam automatikusan a kulcscsontomra fektettem, kerestem a gyerekkori sebem helyét, mint legtöbbször, ha fürödtem, ám nem leltem és ez hamar vissza is hozott a valóságba. Talán ez is… Yixing… Volt? Összezavarodva sandítottam oldalra, majd megrántottam a vállaimat és felkaptam egyik szobatársam akármilyen tusfürdőjét, illetve samponját, hogy rendbe szedjem velük magam. Ahogy kivettem, vagy nem vettem, eddig se tűnt föl nekik.

Némileg ellazulva, a nyakamat forgatva, s ennek hatására majdnem elesve, szálltam ki a kabinból. Önkéntelenül elmosolyodva fúrtam lábujjaimat, talpaimat a pihe-puha szőnyegbe, miközben megtörölköztem, végül felöltöztem a pizsamámba. A váratlanul jött derű abban a pillanatban elszállt, ahogy az üvegben megláttam magam és a mögöttem lévő megfizethetetlen értékű tárgyakat. Nos, végülis most már én is meg tudnám fizetni. A túlságosan is hosszú, bő nadrág, na meg a tetejébe a szó szerint széthullani készülő felső igen eltért… Mindentől. Még mindig nincs kedvem vásárolni.

Érzelemmentes arccal nyúltam az ajtó jobb oldalán lévő polcon elhelyezett papírokért, aztán letelepedtem az egyik alacsony szekrényre. Fekete szemeim gyorsan siklottak végig a kitöltendő oldalon, semmi lényeges nem volt rajta, tényleg csak adatok kellett rá, bár a cím rész láttán fájdalmasan dobbant meg szívem. Vajon hogy vannak a kölykök az árvaházban? Aztán… Az anyja neve… Nekem még ennyim sem volt.

Az elméleti tárgy választásának nem szenteltem sok időt, ahogy mindig is, én a természettudományi tárgyakban voltam otthon és genetikával kapcsolatban terveztem tovább menni, alább nem adnék ebben a témában sosem. Na, de a fizikai különóra már rendesen feladta a leckét… Rengeteg volt.

Aikidó, cselgáncs, ritmikus gimnasztika, futsal és még jó néhány, amikről még azt sem tudtam, mi a jó istent takarnak, nemhogy csináljam is. Aztán azok, amikbe én tuti belepusztulnék… Íjászat - lehet képtelenség, de én biztos kilőném a szemem. Futball - én meg a futás. Ja, akkor már a futás is kilőve. Atlétika - viszlát, tüdőm. Lovaglás - engem nem bírnak szerintem az állatok. Lovasíjászat… Az kell nekem…

Íriszeim ide-oda ugráltak a felsoroltak között, tényleg nagyon sok volt és valahogy mindre volt valami kifogásom. Azért ez elég röhejes. Éreztem, hogy egyre ingerültebbé válok, ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, kissé el is voltam keseredve. Látszott a listán, mindenképpen olyanokat válogattak össze, amik nem kevés erőt igényeltek, az pedig nekem, szégyen, nem szégyen, nem igen akadt. Aztán majdnem a legalján csak megpillantottam egyet. Úszás.

Sosem volt lehetőségem megtanulni úszni, nem jártam tavaknál, pláne nem tengernél, de még csak egy uszodában sem, ez totál kimaradt az életemből. Nem viszolyogtam tőle legjobb tudomásom szerint, bár mint említettem, még nem próbáltam a dolgot soha, így ki tudja.

Az örömöm egy másodperc alatt elpárolgott, ahogy rájöttem, ha kiderül, valószínűleg vicc tárgya leszek közöttük. Ezek holtbiztos már egy évesen a tengerben fürödtek minőségi tápszert eszegetve. Csüggedten ejtettem karjaim ölembe, közben tekintetem a papírok szép lassan szállingózó sokaságát figyelte addig, amíg be nem terítették a padlót. Lelombozva meredtem a temérdek oldalra, ám nem sokáig; ijedten rezzentem össze, mikor megéreztem egy puha érintést vállamon.

Döbbenten vizslattam Yuta szerteszét álló haját, miközben ő lehajolt, hogy felszedje azokat, amiket az előbb csak úgy eldobtam, majd összerendezte és visszatette őket a polcra. Álmosnak tűnt, ugyanakkor a fényben világosabban tündöklő szemeiből éberség sugárzott, talán egy kis megértés is. Meghökkenve, egy kisebb felháborodást motyogva csúsztam arrébb, amikor csak úgy meglökött, hogy jelezze, ő is le akar ülni és bizony, mellém. Mik vannak!

- Nem szóltak, hogy kötelező különórákat választani? - kérdezte rekedten az alvástól. Tiszta érdeklődés, semmi gúnyolódás nem hallatszódott a most meglehetősen mély hangjában, vagyis csak hogy pontosak legyünk, felém nem. - Érdekes, hogy így elsiklottak felette, év elején mindig többször hangoztatják, néha már kifejezetten irritáló is.

Zavartan pillantottam le; combja az enyémhez simult és a kontraszt természetesen megvolt az ő, illetve az én ruhám között, de ami engem foglalkozatott az az volt, vajon most miért ilyen… Közvetlen. Óvatosan sandítottam át nedves, íriszeimet takaró tincseim között az arcára, aztán egy elkeseredett sóhaj után, kinyújtóztattam lábaim, egysmint így távolabb kerülve tőle.

- Ahogy elnéztem itt a dolgokat, sokról nem kaptam kellő felvilágosítást - dühöngtem csöndesen, bár közben azért igyekeztem jól titkolni, mennyire is idegesít ez engem. Alsó ajkamba harapva piszkáltam az egyik felakasztott - ízléstelen - piros köntöst, ami alighanem a szoba harmadik lakójáé volt, már ha a helyiség színei itt is eszerint voltak szétválogatva. A sárga még rosszabbul nézett ki. Bocs, Yuta.

- Miért kísért Zhang tanár úr az ajtóig? - elvörösödve kaptam felé a fejem a hirtelen témaváltás miatt, nem értettem, hogy jön ez most ide és mi az isten köze van hozzá. Még magam számára is érthetetlen volt, amit motyogtam, nemhogy a japán srácnak, sőt bevallom, nem is tudom, mit mondhattam volna rá. És nem is mertem még csak gondolni sem semmire. - Jól tanít, mondhatjuk azt is, hogy kedves, elvégre senkire sem üvöltött még rá, ha elcseszett valamit, de ő nem… Részesít egy diákot sem… Hogy is mondjam? Szóval senkit nem kedvel.

- Yixing is pontosan ugyanezt mondta - reagáltam rögtön, s a fiú tekintete ezzel együtt sötétült el azon nyomba. Éreztem a felém áradó mérhetetlen dühöt, ám voltaképpen enélkül is tisztában lettem volna vele, mi a véleménye, mégis meglepett, hogy ennyire… Ennyire erős a dolog.

- Nem tanulsz semmiből sem, igaz? - már sehol sem volt az a pár pillanattal ezelőtti illető, aki bejött és kedvesen elbeszélgetett velem, szavaiból csak úgy csöpögött a maró gúny. Pillantása lekezelő lett, rosszabb volt, mint mikor Jin méregetett ilyen szemekkel. Talán azért, mert Yuta, ha nem is egyértelműen, de észrevehetően emberibben közeledett felém, mint a másik. - Tényleg feleslegesen tépjük a szánkat - hangsúlya egy szemvillanásnyi idő alatt lett inkább elkeseredett, mintsem megvető, majd kifordult a helyiségből.

Ingerülten túrtam hajamba, ami természetesen ennek hatására ismételten a szélrózsa minden irányába állt be, majd még magam is megdöbbenve tapasztaltam, mennyire összeszorult a szívem, ahogy felrémlett előttem a japán srác utoljára látott szempárja. Nem hagytam, hogy mélyre fúrja magát a kép az elmémben, igyekeztem elhessegetni, nem gondolni rá, azonban… Nem fogok tőle szabadulni. Ebben biztos voltam. Ahogy abban is, hogy hatalmas hibákat halmazok egyre csak fel.

Letörten pillantottam fel a hófehér polcra elhelyezett papírokra, majd kiléptem a fürdőből és gyorsan bebújtam a takaróm alá. Próbáltam minél kisebbre összehúzni nyeszlett alakom, a selymes szövetet pedig a lehető legjobban magam köré csavarni, még a fejemet is elrejtettem alatta. Tenyereimet füleimre szorítottam, ki akartam zárni a szoba többi lakójának hangját; Jin egyenletes légzése megőrjített, számomra túlságosan nyugodtnak hatott, Yuta pedig gyakran mozdult, ami miatt pontosan tudtam, még fent van.

Abban másodpercben, hogy érzékeltem a levegőben az energia színtiszta valóját, testem összerándult, s már áramlott is felém. Szemeim előtt apró szikrák pattogtak, kezeimben éreztem a határtalan erőt, azt, amire sosem vágytam. Ujjaim kétségbeesetten markoltak nedves tincseim közé, majd a következő pillanatban, még a vastag anyagon keresztül is láttam, hogy egy villám szelte ketté az eget.

Elgyengülten veselkedtem neki, hogy szabaduljak az érzéstől, de képtelen voltam rá, aztán felvillant előttem egy gyönyörű ívbe görbült száj és a mennydörgést már nem is hallottam. A közelgő vihar csak úgy elillant, s bár minden bajomat nem söpörhette el, ennek ellenére belsőmet kellemes forrósággal töltötte el. De… Miért Zhang Yiminé volt az a bizonyos mosoly?

Vihar után szivárvány [LayChen] 21. Fejezet

Sziasztok ^^ Ahogy ígértem, itt van a következő része a LayChennek ^^ Remélem, vártátok már és nem fogtok csalódni. Bízom benne, hogy a kimaradt idő nem változtatott nagyon a stílusomon, a karakterek hűek maradtak önmagukhoz. De ezt majd Ti megmondjátok, talán jobban fogjátok érezni a váltást, mint én. Kellemes olvasást hozzá ^^

21. Fejezet

Érzelemmentes arccal siklott végig tekintetem a hatalmas udvar minden négyzetcentiméterén. A látóhatáron gyönyörű színek dolgoztak, hogy a nap végső pillanatait még káprázatosabbá tegyék; a szél kivételesen, talán - viszonylag - nyugodt lelkemnek köszönhetően, nem készült semmit sem atomjaira szedni. Hmm, ha már itt tartunk…

Pilláim fáradtan rebbentek meg, majd csukódtak le, mikor sötét íriszeim a mesébe illő szökőkútra tévedtek. A következő másodpercben már üveges szemekkel figyeltem, ahogy a víz lassan csordogál lefelé egy apró repedésen keresztül a földre, majd egy sóhaj után, zsebre csúsztattam kihűlt kezeimet. Mély levegőt vettem újfent, aztán óvatosan előreléptem, ám alig futotta tőlem néhány centire, szinte rögtön meg is torpantam a félelemtől. Hogy lehetséges ez egyáltalán?

Frusztráltan túrtam sötétbarna, már-már fekete tincseim közé, s készültem egy istenes káromkodásra elkeseredésemben, ám torkom akadt minden szó, amikor megéreztem egy érintést vállamon. Vártam, hogy a rémült összeszorítsa tüdőm a nyugtalan szituáció miatt, azonban helyette kellemes bizsergés száguldott végig testemen. Zavartan fordultam a mögöttem álló felé, és mikor felismertem, ki az, orcáim akaratom ellenére is, de lángba borultak. Hogy… Hogy érezhettem azt, amit… Képtelenség...

- Megkérdezhetem, mit keres kint ilyenkor, Mr. Kim? - esetlenül sandítottam fel a férfira, majd ismét az udvarnak szenteltem magam. Idegesen haraptam alsó ajkamba, lényem egyetlen porcikája sem vágyott Zhang Yimin társaságára most.

- Nem - halkan, ugyanakkor határozottan csengő szavam rendesen meglepte az előttem ácsorgó, hetykén karba font alakot, de nem annyira, mint engem. Legjobb tudomásom szerint még egyszer sem voltam ilyen bunkó egy idősebb emberrel, ha bár… Nos, találkozásaim vele, valahogy sosem mentek jól. Ügyetlen mozdulatokkal próbáltam meg nem történté tenni az előbbit, ám hamar rájöttem, kicsit sem érdekel, mit gondol rólam, így végül csak elnéztem egyszerűen mellette.

- Jöjjön! - nagyot nyelve néztem a lassan távolodó tanárt, majd egy utolsó pillantás után, magam mögött hagytam az általam keltett pusztítás ellenére érintetlen tájat. A park legfenségesebb fája csodaszépen meredezett az ég felé, a vihar nyomai sehol sem látszódtak rajta; a szökőkút lélegzetelállítóan festett, mint mindig. Apróbb hibái ugyan akadtak, azonban ezek csak még mesésebbé varázsolták. Agyam egy olyan részére löktem az előbb látottakat, mint mindig szoktam; nem gondolhattam tovább, csak… Elraktároztam későbbre.

Megviselten hajtottam le fejem, miközben a férfi után indultam, és próbáltam tudomást sem venni arról a tényről, ismételten teljesen üres volt az udvar, pedig azért olyan késő még nem volt. Akadt egy-egy diák, aki elsietett valamerre, ám ennyi, mindenki a négy fal között töltötte idejét és ez még nem is lett volna olyan különös, s… Ijesztő, ha legalább ott mulatták volna az időt, azonban tisztában voltam vele, ez nincs így. Sokan voltak, de valahogy mégsem láttam sose elég fiatalt.

Szívem kihagyott néhány ütemet, amikor felfedeztem, ahhoz az épülethez tartunk, ahova tanuló nem tehette be a lábát, csak kivételes esetekben. Testem éltető szerve összeszorult a félelemtől, ujjaim akaratlanul zakómba markoltak mellkasom fölött, ahogy automatikusan próbáltam több levegőhöz jutni. Még egyszer be nem teszem oda a lábam! A távoli hegyek mögött lebukó Nap homályba borította a környezetet, ám ez pont engem nem izgatott már, tekintetem előtt így is összemosódott a világ, tudtam, másodpercek kérdése és rosszul leszek.

Kábán billentem meg az egyik irányba, azt hittem, a következő, amit észlelek, a piciny kövek lesznek, amik az arcomba vájnak, azonban helyette egy gyengéd érintést véltem felfedezni felkaromon, majd hátamon. Szédülve pillantottam fel az oktató feketének tűnő szemeibe, belsőmben egy olyan érzés áradt szét, amit eddig csak egy valakivel szemben tapasztaltam meg. Rokonok, Jongdae, ne feledd! Mintha ez ok lehetne…

Váratlanul az egész telek fényárban kezdett úszni, ahogy felkapcsolták a régies, illetve igen pompázatos lámpákat. Pilláim megremegtek a hirtelen feltűnő világosság miatt, ám pillantásomat képtelen voltam levenni a férfi sötétbarna íriszeiről; sosem volt szerencsém ahhoz, hogy ilyen távolságról lássam őket, de a hasonlóság az övé és Yixingé között leírhatatlan volt. Leszámítva… Nem. Tényleg… Ugyanolyanok.

Feldúltan ráztam le magamról a segítő kezeket, mire felhúzta szemöldökét, azonban mondani nem mondott semmit se, csak kitárta előttem a monumentális ódon ajtót, s előreengedett. Feszülten lazítottam nyakkendőm selymes anyagán; éreztem, ahogy egy izzadságcsepp útra kelt homlokomon, aztán végig is szántotta arcom jobb oldalát, végül eltűnt ruhámon. Kedves ismerősként üdvözöltem a rettegést, esetlenül helyeztem tenyerem a félfa felületére, hogy én tartsam magam, mintsem Zhang Yimin engem.

- Minél erősebb az elme, annál erősebb a test - vontatottan sandítottam az idősebb felé, majd kimerülten hunytam le szemeimet a ködös, és számomra totálisan értelmetlen mondat után. Nem, ez nem igaz. Tökéletesen értettem, de inkább ezt sem akartam felfogni. Miért… Fogalmaz itt mindenki így?

- Fáradt vagyok. Annyira… Elfáradtam - súgtam szinte hangtalan a némaságba, s bár nem szerettem volna pont neki tudtára adni, mit is érzek, egyszerűen kicsúszott belőlem. Bágyadtan követtem végig, ahogy elém sétált, aztán lazán zsebre vágta tagjait és csak nézett rám a túlságosan is gyönyörű szempárjával. Miért emlékeztet ennyire rá? Apa és fia, de...

- Tudom - lehelte csöndesen a semmibe, majd puhán csuklón fogott és megindult velem az egyik irányba. Döbbenten bambultam előre, agyam egymás után pörgette a helyzet, illetve a beszélgetés minden mozzanatát, igyekeztem feldolgozni az előbbit. Nem bírtam sem szavait, sem reakcióit, sem érintéseit hova tenni, volt valami túlontúl közvetlen az egészben. Mint, mikor az árvaházban letegezett.

Lépteink nyomán kigyúltak, s elaludtak a fények, ahogy haladtunk egyre beljebb a fenséges épületben, ámbár nem voltam érdekelt semmiben sem, a bőrömön érzett melegségen kívül. Emlékszem rá, mennyire féltem is tőle alig pár napja, de most… Annyira hihetetlennek tűnt, hogy… Nos, mondjuk ki, mert valóban így volt, bántott. Jelenleg minden ellenére, biztonságérzetet árasztott magából, olyat, amit nem tapasztaltam sok egyén közelében. Hmm, érdekes váltás.

Szemeim lassan siklottak végig a hosszú ujjakon, majd az erektől barázdált kézfejen, végezetül pillantásom a káprázatos ezüstkarkötőn állapodott meg. Láttam már, mikor órát tartott, ám ilyen távolságból még nem, egyedül Yixingét szemlélhettem meg huzamosabb ideig. Kísértetiesen hasonlított rá, bár tény, egy igencsak letisztult, hétköznapi lánc volt pusztán, minden cicoma nélkül, de talán pont ebben volt a különlegessége is. Hiába egyszerűsége, úgy éreztem, egy ilyen nem kapható a sarki kisékszeresnél. Olyan létezik amúgy?

Óvatosan lestem meg az öltöny vékony anyagán átsejlő hátizmokat, majd a sűrű, fekete hajkoronának szenteltem figyelmemet. Igaza volt Yixingnek, röhejes, hogy nem vettem észre, mennyire is ugyanolyanok. A nyugodt, csillogó, s nem rettegést keltő szempárt nézve, már én is láttam. Ennyit számít egy tekintet szépsége?

Halkan nyikordult meg cipőink alatt a padló, ahogy egyre beljebb, s beljebb sétáltunk, közben valahogy az intézmény aurája is megváltozott, az eddig tapasztalt félelem mellé a csodálat is betársult. Első alkalommal is lenyűgözött ez az épületrész, hiába ódzkodtam tőle, azonban most, hogy a kínaival flangáltam ezeken a folyosókon, egy pillanat alatt elszáll minden nyugtalanságom. Miért?

A néha fel-felvillanó lámpák kivételes megvilágításba helyezték az egész régies építményt. Íriszeimet csak kapkodtam hol az egyik, hol a másik irányba, aztán, ahogy eljutottak tudatomig a részletek, rájöttem, errefelé biztos nem jártam még. Legalábbis nem rémlett, amúgy meg ki tudja, merre tébláboltam legutóbb. Fekete szemeim a lenyűgöző fényárban megpillantottak egy, az általam látott lélegzetelállító pusztítást ábrázoló festményhez hasonlót, ám alig egy szempillantásnyi idő volt csupán, mégis… Ugyanazt éreztem. Ez hótziher.

A hirtelen megrohamozó emlékek, illetve az ennek hatására a tüdőmet összeszorító levegőhiány miatt, egy másodperce elmém kihagyott, és a következő, amit felfogtam, egy metronóm egyenletes kattogása volt. Kábán követtem a mahagóni asztal sarkán elhelyezett aprócska tárgy mutatójának mozgását, még akkor sem néztem félre, mikor a férfi letelepedett mögé. Érzékeltem, ám teljesen ignoráltam. Hmm, érdekes, Jongdae.

Pilláim megremegtek, amikor váratlanul a tanár rákulcsolta hosszú ujjait, s fülsértő csönd lett. Szívem dobogása egyszeriben olyan hangosan lett, hogy szerintem ő is hallotta, ennek ellenére nem szólt egy szót sem, csak elgondolkozva figyelt. Önkéntelenül is, de pillantásom találkozott az övével, ami ismét összezavart, mert… Istenem, legalább egy kicsit lenne más!

- Miért nem választott külön elfoglaltságokat? - pontosan el tudtam képzelni meghökkent arcom, mikor ez a kérdés csak úgy elhangzott. Alsó ajkam könnyedén elnyílt társától, szemeim pedig bambán meredtek előre Zhang Yiminre. Normális, hogy a teljes nevén hívom? Mindig. Mindegy. Ujjaim akaratlanul makulátlan, s nyilvánvalóan méregdrága nadrágomba markoltak, és természetesen újfent megéreztem a szemét kis izzadságcseppet lecsorogni bőrömön.

- Azt se tudom, miről beszél - válaszoltam tőlem szokatlanul flegmán, ugyanis másra sem vágytam, minthogy ismételten azokkal a hűvös, semmibe vevő íriszekkel pillantson rám, mint eddig. Érdeklődve billent oldalra feje, tekintete végigjárt rajtam, amitől újfent furcsa görcsbe rándult a gyomrom, majd összefűzte ujjait szája előtt és kissé előredőlt.

- Az ide felvett diákoknak kötelezően legalább egy elmét, illetve egy testet edző délutáni különórát látogatnia kell rendszeresen. Nem is említette az igazgató? - totál leblokkoltak szavai, próbáltam összetenni pár dolgot, és így már több értelmét láttam annak, hogy első napomon észrevettem pár fiatalt, akik lovagoltak. Vagy éppenséggel Jin órája, Yuta sportruhája. Na, meg az a különórás papír a táblán, de… Ne már, hogy muszáj legyen!

- Köt-Kötelező? - nyögtem ki halkan, meglehetősen kétségbeesetten, amin láthatóan jól szórakozott magában; legalábbis megcsillanó, sötét szemei erre engedtek következtetni. Már múltkor is megállapítottam, esélytelen. Én azokba holtbiztos belehalok… - Nem kellett volna ezt, mondjuk az elején közölni velem, vagy valami? - kérdeztem némileg felháborodva. Vártam valami választ, ám ő csak óvatosan újraindította a metronómot. Ez valami rossz vicc?

Ajkaimat összeszorítottam, ahogy követtem tagjának mozdulását és már készültem szóvá tenni, hogy aztán rám ne számítsanak sehol, amikor felfigyeltem egy, az asztal elején szinte mértani pontossággal középen elhelyezett dobozra, amibe egy lenyűgöző gyűrű volt állítva. Ámulva siklott végig rajta többször is pillantásom, karom akaratlanul is, de megemelkedett, hogy megérintsem, s bár tudtam, nem illik csak így más cuccához hozzányúlni, nem érdekelt.

Különös bizsergés száguldott végig gerincem mentén, ahogy ujjaim a hűvös felületre kulcsolódtak, ugyan csak egy pillanat volt csupán, mégis… Számomra túlságosan hivalkodó volt a skorpiószerű alakzat, ám sosem tapasztalt érzésekkel töltötte el belsőmet. Mintha… Nem, nekem sosem volt semmilyen saját tulajdonom, ez meg végképp nem az enyém.

Elernyedten dőltem hátra, szívembe keserűség költözött, azonban azt, hogy miért, képtelen lettem volna megválaszolni. Elkeseredve hunytam le pilláimat, karjaimat ölembe ejtettem és türelmesen vártam, mi lesz a tanár következő lépése. Talán egy jelentkező lap az órákra. Szuper…

- Egy számomra mérhetetlenül becses személyé, de sajnos még nem jött el az idő, hogy visszaadjam neki - rettentően intenzív érzelmekkel ejtette ki a mondatot, féltem ránézni; féltem, mit láthatok. Mikor aztán nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, íriszeim egy olyan mély, s melegségben úszó szempárt, illetve egy olyan gyönyörű mosolyt pillantottak meg, hogy… Hát gáz, de tényleg belepirultam, pedig nem is nekem szólt nyilvánvalóan. Mégis ki lehet az? És miért érdekel ez ennyire?