Sziasztok ^^ Ahogy ígértem, itt van a következő része a LayChennek ^^
Remélem, vártátok már és nem fogtok csalódni. Bízom benne, hogy a kimaradt idő
nem változtatott nagyon a stílusomon, a karakterek hűek maradtak önmagukhoz. De
ezt majd Ti megmondjátok, talán jobban fogjátok érezni a váltást, mint én.
Kellemes olvasást hozzá ^^
21. Fejezet
Érzelemmentes arccal siklott végig tekintetem a
hatalmas udvar minden négyzetcentiméterén. A látóhatáron gyönyörű színek
dolgoztak, hogy a nap végső pillanatait még káprázatosabbá tegyék; a szél
kivételesen, talán - viszonylag - nyugodt lelkemnek köszönhetően, nem készült
semmit sem atomjaira szedni. Hmm, ha már itt tartunk…
Pilláim fáradtan rebbentek meg, majd csukódtak le,
mikor sötét íriszeim a mesébe illő szökőkútra tévedtek. A következő
másodpercben már üveges szemekkel figyeltem, ahogy a víz lassan csordogál lefelé
egy apró repedésen keresztül a földre, majd egy sóhaj után, zsebre csúsztattam
kihűlt kezeimet. Mély levegőt vettem újfent, aztán óvatosan előreléptem, ám
alig futotta tőlem néhány centire, szinte rögtön meg is torpantam a félelemtől.
Hogy lehetséges ez egyáltalán?
Frusztráltan túrtam sötétbarna, már-már fekete
tincseim közé, s készültem egy istenes káromkodásra elkeseredésemben, ám torkom
akadt minden szó, amikor megéreztem egy érintést vállamon. Vártam, hogy a
rémült összeszorítsa tüdőm a nyugtalan szituáció miatt, azonban helyette
kellemes bizsergés száguldott végig testemen. Zavartan fordultam a mögöttem
álló felé, és mikor felismertem, ki az, orcáim akaratom ellenére is, de lángba
borultak. Hogy… Hogy érezhettem azt, amit… Képtelenség...
- Megkérdezhetem, mit keres kint ilyenkor, Mr. Kim? -
esetlenül sandítottam fel a férfira, majd ismét az udvarnak szenteltem magam.
Idegesen haraptam alsó ajkamba, lényem egyetlen porcikája sem vágyott Zhang
Yimin társaságára most.
- Nem - halkan, ugyanakkor határozottan csengő szavam
rendesen meglepte az előttem ácsorgó, hetykén karba font alakot, de nem
annyira, mint engem. Legjobb tudomásom szerint még egyszer sem voltam ilyen
bunkó egy idősebb emberrel, ha bár… Nos, találkozásaim vele, valahogy sosem
mentek jól. Ügyetlen mozdulatokkal próbáltam meg nem történté tenni az
előbbit, ám hamar rájöttem, kicsit sem érdekel, mit gondol rólam, így végül
csak elnéztem egyszerűen mellette.
- Jöjjön! - nagyot nyelve néztem a lassan távolodó
tanárt, majd egy utolsó pillantás után, magam mögött hagytam az általam keltett
pusztítás ellenére érintetlen tájat. A park legfenségesebb fája csodaszépen
meredezett az ég felé, a vihar nyomai sehol sem látszódtak rajta; a szökőkút
lélegzetelállítóan festett, mint mindig. Apróbb hibái ugyan akadtak, azonban
ezek csak még mesésebbé varázsolták. Agyam egy olyan részére löktem az előbb
látottakat, mint mindig szoktam; nem gondolhattam tovább, csak… Elraktároztam
későbbre.
Megviselten hajtottam le fejem, miközben a férfi után
indultam, és próbáltam tudomást sem venni arról a tényről, ismételten teljesen
üres volt az udvar, pedig azért olyan késő még nem volt. Akadt egy-egy diák,
aki elsietett valamerre, ám ennyi, mindenki a négy fal között töltötte idejét
és ez még nem is lett volna olyan különös, s… Ijesztő, ha legalább ott mulatták
volna az időt, azonban tisztában voltam vele, ez nincs így. Sokan voltak, de
valahogy mégsem láttam sose elég fiatalt.
Szívem kihagyott néhány ütemet, amikor felfedeztem,
ahhoz az épülethez tartunk, ahova tanuló nem tehette be a lábát, csak kivételes
esetekben. Testem éltető szerve összeszorult a félelemtől, ujjaim akaratlanul
zakómba markoltak mellkasom fölött, ahogy automatikusan próbáltam több
levegőhöz jutni. Még egyszer be nem teszem oda a lábam! A távoli hegyek
mögött lebukó Nap homályba borította a környezetet, ám ez pont engem nem
izgatott már, tekintetem előtt így is összemosódott a világ, tudtam,
másodpercek kérdése és rosszul leszek.
Kábán billentem meg az egyik irányba, azt hittem, a
következő, amit észlelek, a piciny kövek lesznek, amik az arcomba vájnak,
azonban helyette egy gyengéd érintést véltem felfedezni felkaromon, majd
hátamon. Szédülve pillantottam fel az oktató feketének tűnő szemeibe, belsőmben
egy olyan érzés áradt szét, amit eddig csak egy valakivel szemben tapasztaltam
meg. Rokonok, Jongdae, ne feledd! Mintha ez ok lehetne…
Váratlanul az egész telek fényárban kezdett úszni,
ahogy felkapcsolták a régies, illetve igen pompázatos lámpákat. Pilláim
megremegtek a hirtelen feltűnő világosság miatt, ám pillantásomat képtelen
voltam levenni a férfi sötétbarna íriszeiről; sosem volt szerencsém ahhoz, hogy
ilyen távolságról lássam őket, de a hasonlóság az övé és Yixingé között
leírhatatlan volt. Leszámítva… Nem. Tényleg… Ugyanolyanok.
Feldúltan ráztam le magamról a segítő kezeket, mire
felhúzta szemöldökét, azonban mondani nem mondott semmit se, csak kitárta
előttem a monumentális ódon ajtót, s előreengedett. Feszülten lazítottam
nyakkendőm selymes anyagán; éreztem, ahogy egy izzadságcsepp útra kelt
homlokomon, aztán végig is szántotta arcom jobb oldalát, végül eltűnt ruhámon.
Kedves ismerősként üdvözöltem a rettegést, esetlenül helyeztem tenyerem a félfa
felületére, hogy én tartsam magam, mintsem Zhang Yimin engem.
- Minél erősebb az elme, annál erősebb a test -
vontatottan sandítottam az idősebb felé, majd kimerülten hunytam le szemeimet a
ködös, és számomra totálisan értelmetlen mondat után. Nem, ez nem igaz.
Tökéletesen értettem, de inkább ezt sem akartam felfogni. Miért… Fogalmaz itt
mindenki így?
- Fáradt vagyok. Annyira… Elfáradtam - súgtam szinte
hangtalan a némaságba, s bár nem szerettem volna pont neki tudtára adni, mit is
érzek, egyszerűen kicsúszott belőlem. Bágyadtan követtem végig, ahogy elém
sétált, aztán lazán zsebre vágta tagjait és csak nézett rám a túlságosan is
gyönyörű szempárjával. Miért emlékeztet ennyire rá? Apa és fia, de...
- Tudom - lehelte csöndesen a semmibe, majd puhán
csuklón fogott és megindult velem az egyik irányba. Döbbenten bambultam előre,
agyam egymás után pörgette a helyzet, illetve a beszélgetés minden mozzanatát,
igyekeztem feldolgozni az előbbit. Nem bírtam sem szavait, sem reakcióit, sem
érintéseit hova tenni, volt valami túlontúl közvetlen az egészben. Mint,
mikor az árvaházban letegezett.
Lépteink nyomán kigyúltak, s elaludtak a fények, ahogy
haladtunk egyre beljebb a fenséges épületben, ámbár nem voltam érdekelt
semmiben sem, a bőrömön érzett melegségen kívül. Emlékszem rá, mennyire féltem
is tőle alig pár napja, de most… Annyira hihetetlennek tűnt, hogy… Nos, mondjuk
ki, mert valóban így volt, bántott. Jelenleg minden ellenére, biztonságérzetet
árasztott magából, olyat, amit nem tapasztaltam sok egyén közelében. Hmm,
érdekes váltás.
Szemeim lassan siklottak végig a hosszú ujjakon, majd
az erektől barázdált kézfejen, végezetül pillantásom a káprázatos ezüstkarkötőn
állapodott meg. Láttam már, mikor órát tartott, ám ilyen távolságból még nem,
egyedül Yixingét szemlélhettem meg huzamosabb ideig. Kísértetiesen hasonlított
rá, bár tény, egy igencsak letisztult, hétköznapi lánc volt pusztán, minden
cicoma nélkül, de talán pont ebben volt a különlegessége is. Hiába
egyszerűsége, úgy éreztem, egy ilyen nem kapható a sarki kisékszeresnél. Olyan
létezik amúgy?
Óvatosan lestem meg az öltöny vékony anyagán átsejlő
hátizmokat, majd a sűrű, fekete hajkoronának szenteltem figyelmemet. Igaza volt
Yixingnek, röhejes, hogy nem vettem észre, mennyire is ugyanolyanok. A nyugodt,
csillogó, s nem rettegést keltő szempárt nézve, már én is láttam. Ennyit
számít egy tekintet szépsége?
Halkan nyikordult meg cipőink alatt a padló, ahogy
egyre beljebb, s beljebb sétáltunk, közben valahogy az intézmény aurája is
megváltozott, az eddig tapasztalt félelem mellé a csodálat is betársult. Első
alkalommal is lenyűgözött ez az épületrész, hiába ódzkodtam tőle, azonban most,
hogy a kínaival flangáltam ezeken a folyosókon, egy pillanat alatt elszáll
minden nyugtalanságom. Miért?
A néha fel-felvillanó lámpák kivételes megvilágításba
helyezték az egész régies építményt. Íriszeimet csak kapkodtam hol az egyik,
hol a másik irányba, aztán, ahogy eljutottak tudatomig a részletek, rájöttem,
errefelé biztos nem jártam még. Legalábbis nem rémlett, amúgy meg ki tudja,
merre tébláboltam legutóbb. Fekete szemeim a lenyűgöző fényárban
megpillantottak egy, az általam látott lélegzetelállító pusztítást ábrázoló
festményhez hasonlót, ám alig egy szempillantásnyi idő volt csupán, mégis…
Ugyanazt éreztem. Ez hótziher.
A hirtelen megrohamozó emlékek, illetve az ennek
hatására a tüdőmet összeszorító levegőhiány miatt, egy másodperce elmém kihagyott,
és a következő, amit felfogtam, egy metronóm egyenletes kattogása volt. Kábán
követtem a mahagóni asztal sarkán elhelyezett aprócska tárgy mutatójának
mozgását, még akkor sem néztem félre, mikor a férfi letelepedett mögé.
Érzékeltem, ám teljesen ignoráltam. Hmm, érdekes, Jongdae.
Pilláim megremegtek, amikor váratlanul a tanár
rákulcsolta hosszú ujjait, s fülsértő csönd lett. Szívem dobogása egyszeriben
olyan hangosan lett, hogy szerintem ő is hallotta, ennek ellenére nem szólt egy
szót sem, csak elgondolkozva figyelt. Önkéntelenül is, de pillantásom
találkozott az övével, ami ismét összezavart, mert… Istenem, legalább egy
kicsit lenne más!
- Miért nem választott külön elfoglaltságokat? -
pontosan el tudtam képzelni meghökkent arcom, mikor ez a kérdés csak úgy
elhangzott. Alsó ajkam könnyedén elnyílt társától, szemeim pedig bambán
meredtek előre Zhang Yiminre. Normális, hogy a teljes nevén hívom? Mindig.
Mindegy. Ujjaim akaratlanul makulátlan, s nyilvánvalóan méregdrága
nadrágomba markoltak, és természetesen újfent megéreztem a szemét kis
izzadságcseppet lecsorogni bőrömön.
- Azt se tudom, miről beszél - válaszoltam tőlem
szokatlanul flegmán, ugyanis másra sem vágytam, minthogy ismételten azokkal a
hűvös, semmibe vevő íriszekkel pillantson rám, mint eddig. Érdeklődve billent
oldalra feje, tekintete végigjárt rajtam, amitől újfent furcsa görcsbe rándult
a gyomrom, majd összefűzte ujjait szája előtt és kissé előredőlt.
- Az ide felvett diákoknak kötelezően legalább egy
elmét, illetve egy testet edző délutáni különórát látogatnia kell rendszeresen.
Nem is említette az igazgató? - totál leblokkoltak szavai, próbáltam összetenni
pár dolgot, és így már több értelmét láttam annak, hogy első napomon
észrevettem pár fiatalt, akik lovagoltak. Vagy éppenséggel Jin órája, Yuta
sportruhája. Na, meg az a különórás papír a táblán, de… Ne már, hogy muszáj
legyen!
- Köt-Kötelező? - nyögtem ki halkan, meglehetősen
kétségbeesetten, amin láthatóan jól szórakozott magában; legalábbis
megcsillanó, sötét szemei erre engedtek következtetni. Már múltkor is
megállapítottam, esélytelen. Én azokba holtbiztos belehalok… - Nem kellett
volna ezt, mondjuk az elején közölni velem, vagy valami? - kérdeztem némileg
felháborodva. Vártam valami választ, ám ő csak óvatosan újraindította a
metronómot. Ez valami rossz vicc?
Ajkaimat összeszorítottam, ahogy követtem tagjának
mozdulását és már készültem szóvá tenni, hogy aztán rám ne számítsanak sehol,
amikor felfigyeltem egy, az asztal elején szinte mértani pontossággal középen
elhelyezett dobozra, amibe egy lenyűgöző gyűrű volt állítva. Ámulva siklott
végig rajta többször is pillantásom, karom akaratlanul is, de megemelkedett,
hogy megérintsem, s bár tudtam, nem illik csak így más cuccához hozzányúlni,
nem érdekelt.
Különös bizsergés száguldott végig gerincem mentén,
ahogy ujjaim a hűvös felületre kulcsolódtak, ugyan csak egy pillanat volt
csupán, mégis… Számomra túlságosan hivalkodó volt a skorpiószerű alakzat, ám
sosem tapasztalt érzésekkel töltötte el belsőmet. Mintha… Nem, nekem sosem
volt semmilyen saját tulajdonom, ez meg végképp nem az enyém.
Elernyedten dőltem hátra, szívembe keserűség
költözött, azonban azt, hogy miért, képtelen lettem volna megválaszolni.
Elkeseredve hunytam le pilláimat, karjaimat ölembe ejtettem és türelmesen vártam,
mi lesz a tanár következő lépése. Talán egy jelentkező lap az órákra.
Szuper…
- Egy számomra mérhetetlenül becses személyé, de
sajnos még nem jött el az idő, hogy visszaadjam neki - rettentően intenzív
érzelmekkel ejtette ki a mondatot, féltem ránézni; féltem, mit láthatok. Mikor
aztán nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, íriszeim egy olyan mély, s
melegségben úszó szempárt, illetve egy olyan gyönyörű mosolyt pillantottak meg,
hogy… Hát gáz, de tényleg
belepirultam, pedig nem is nekem szólt nyilvánvalóan. Mégis ki lehet az? És
miért érdekel ez ennyire?
Már kezdtem megijedni, hogy abbahagytad. Már rengeteg exo-s sztorit olvastam, szerintem az összes létezőt :) de a tieidet imádom a legjobban. Nagyon tetszik az írásstílusod, kellemes olvasni, néha már annyira jó az egész, hogy olyan, mintha tényleg hallanám a karakter gondolatát, mert a fejében élnék. Imádom és ez a sztorid külön magával ragadó. Ahányszor csak olvasok egy részt, mindif itt motoszkál bennem a feszültség, hogy mi lehet a háttérben, mi az a titok és mi fog itt még történni? Tényleg imádom és a kedvenc íróimnak gyakran is mondom, hogy hiába a nagy kihagyás, még így is érdemes várni.
VálaszTörlésEgyszer-kétszer bevallom, gondoltam rá, talán félbemarad, de mivel egyenesen irtózom, ha valami nem kerekegész, legyen az bármi, így mindig vissza-visszatértem ahhoz, hogy egyszer folytatom. Illetve páran vagytok, akik miatt imádok írni, így miattatok is folytatni akartam. Ráadásul nagyon hiányzott az írás közbeni kikapcsolódás.
TörlésImádom én is a rejtélyes történetek, így én is akartam írni egyet, bár néha azt gondolom, lehet nagy fejsze volt, de kitartok. Talán ez is közrejátszott a kimaradásban, nem tudom.
El se tudom mondani, mennyire jól esnek szavaid! Köszönöm, hogy írtál!