Vihar után szivárvány [LayChen] 22. Fejezet

Sziasztok :) Azt hiszem, most kellő gyorsasággal sikerült hoznom az új részt a LayChenből, legalábbis az eddigiekhez képest biztos. Bár a fejezet a szokottnál rövidebb és voltaképp nem igen történik benne semmi, azért remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Kellemes olvasást hozzá ^^

22. Fejezet

Elgondolkozva meredtem a kollégiumi szobám holdfényben úszó plafonjára, miközben a hasamon pihentetett papírtömeg minden egyes lélegzetvételemre megrezdült. A minimális zaj olyan ritmusosan törte meg a csendet, hogy szerintem Jin és Yuta emiatt szenderült el olyan hamar. Ujjaimmal hangtalanul doboltam a sötétben éjkéknek tűnő ágyneműn, néha megtorpantam, általában akkor, amikor a helyiség másik koreaija megfordult. Rémes alvó.

Agyam sebesen pörgött, képtelen voltam elaludni miatta, illetve akárhányszor lehunytam pilláimat, felrémlett előttem a diákok tekintete. Zhang Yimin egészen az ajtóig kísért, s kimért, egyenes léptei, továbbá nem kicsit hideg arca igencsak feltűnővé tette őt. Minket. Mindig mondtam, engem nem érdekel, ha néznek, összesúgnak a hátam mögött, de… Akkor szörnyen kényelmetlen volt a szituáció.

Óvatosan csúsztattam tenyeremet a rengeteg lap tetejére, majd egy megadó sóhaj után, csöndesen feltápászkodtam és bementem a fürdőbe. Összehúzott szemekkel igyekeztem hozzászokni a hirtelen jött fényhez, aztán amikor sikerült, elkeseredetten pillantottam saját íriszeimbe a tükörben. Borzalmasan festettem. A reggeli rövid, ugyanakkor meglepően heves esőzésben elázott hajam tincsekben állva meredezett milliónyi irányba, egyenruhám gyűrötten virított rajtam. Hmm, egy zuhany csodákra képes, Jongdae…

Oda sem figyelve dobáltam a méregdrága anyagokat jobbra-balra, csakhogy minél előbb a kellemes sugár alatt lehessek, és mikor végre megtörtént, nyugalom áradt szét belsőmben. Jóleső nyögéssel billent hátra fejem, s csak hagytam, hogy minden bajomat elmossa a víz, ugyan természetesen tisztában voltam vele, ez semmit nem old meg, ám egyelőre csak élvezni akartam.

Mutatóujjam automatikusan a kulcscsontomra fektettem, kerestem a gyerekkori sebem helyét, mint legtöbbször, ha fürödtem, ám nem leltem és ez hamar vissza is hozott a valóságba. Talán ez is… Yixing… Volt? Összezavarodva sandítottam oldalra, majd megrántottam a vállaimat és felkaptam egyik szobatársam akármilyen tusfürdőjét, illetve samponját, hogy rendbe szedjem velük magam. Ahogy kivettem, vagy nem vettem, eddig se tűnt föl nekik.

Némileg ellazulva, a nyakamat forgatva, s ennek hatására majdnem elesve, szálltam ki a kabinból. Önkéntelenül elmosolyodva fúrtam lábujjaimat, talpaimat a pihe-puha szőnyegbe, miközben megtörölköztem, végül felöltöztem a pizsamámba. A váratlanul jött derű abban a pillanatban elszállt, ahogy az üvegben megláttam magam és a mögöttem lévő megfizethetetlen értékű tárgyakat. Nos, végülis most már én is meg tudnám fizetni. A túlságosan is hosszú, bő nadrág, na meg a tetejébe a szó szerint széthullani készülő felső igen eltért… Mindentől. Még mindig nincs kedvem vásárolni.

Érzelemmentes arccal nyúltam az ajtó jobb oldalán lévő polcon elhelyezett papírokért, aztán letelepedtem az egyik alacsony szekrényre. Fekete szemeim gyorsan siklottak végig a kitöltendő oldalon, semmi lényeges nem volt rajta, tényleg csak adatok kellett rá, bár a cím rész láttán fájdalmasan dobbant meg szívem. Vajon hogy vannak a kölykök az árvaházban? Aztán… Az anyja neve… Nekem még ennyim sem volt.

Az elméleti tárgy választásának nem szenteltem sok időt, ahogy mindig is, én a természettudományi tárgyakban voltam otthon és genetikával kapcsolatban terveztem tovább menni, alább nem adnék ebben a témában sosem. Na, de a fizikai különóra már rendesen feladta a leckét… Rengeteg volt.

Aikidó, cselgáncs, ritmikus gimnasztika, futsal és még jó néhány, amikről még azt sem tudtam, mi a jó istent takarnak, nemhogy csináljam is. Aztán azok, amikbe én tuti belepusztulnék… Íjászat - lehet képtelenség, de én biztos kilőném a szemem. Futball - én meg a futás. Ja, akkor már a futás is kilőve. Atlétika - viszlát, tüdőm. Lovaglás - engem nem bírnak szerintem az állatok. Lovasíjászat… Az kell nekem…

Íriszeim ide-oda ugráltak a felsoroltak között, tényleg nagyon sok volt és valahogy mindre volt valami kifogásom. Azért ez elég röhejes. Éreztem, hogy egyre ingerültebbé válok, ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, kissé el is voltam keseredve. Látszott a listán, mindenképpen olyanokat válogattak össze, amik nem kevés erőt igényeltek, az pedig nekem, szégyen, nem szégyen, nem igen akadt. Aztán majdnem a legalján csak megpillantottam egyet. Úszás.

Sosem volt lehetőségem megtanulni úszni, nem jártam tavaknál, pláne nem tengernél, de még csak egy uszodában sem, ez totál kimaradt az életemből. Nem viszolyogtam tőle legjobb tudomásom szerint, bár mint említettem, még nem próbáltam a dolgot soha, így ki tudja.

Az örömöm egy másodperc alatt elpárolgott, ahogy rájöttem, ha kiderül, valószínűleg vicc tárgya leszek közöttük. Ezek holtbiztos már egy évesen a tengerben fürödtek minőségi tápszert eszegetve. Csüggedten ejtettem karjaim ölembe, közben tekintetem a papírok szép lassan szállingózó sokaságát figyelte addig, amíg be nem terítették a padlót. Lelombozva meredtem a temérdek oldalra, ám nem sokáig; ijedten rezzentem össze, mikor megéreztem egy puha érintést vállamon.

Döbbenten vizslattam Yuta szerteszét álló haját, miközben ő lehajolt, hogy felszedje azokat, amiket az előbb csak úgy eldobtam, majd összerendezte és visszatette őket a polcra. Álmosnak tűnt, ugyanakkor a fényben világosabban tündöklő szemeiből éberség sugárzott, talán egy kis megértés is. Meghökkenve, egy kisebb felháborodást motyogva csúsztam arrébb, amikor csak úgy meglökött, hogy jelezze, ő is le akar ülni és bizony, mellém. Mik vannak!

- Nem szóltak, hogy kötelező különórákat választani? - kérdezte rekedten az alvástól. Tiszta érdeklődés, semmi gúnyolódás nem hallatszódott a most meglehetősen mély hangjában, vagyis csak hogy pontosak legyünk, felém nem. - Érdekes, hogy így elsiklottak felette, év elején mindig többször hangoztatják, néha már kifejezetten irritáló is.

Zavartan pillantottam le; combja az enyémhez simult és a kontraszt természetesen megvolt az ő, illetve az én ruhám között, de ami engem foglalkozatott az az volt, vajon most miért ilyen… Közvetlen. Óvatosan sandítottam át nedves, íriszeimet takaró tincseim között az arcára, aztán egy elkeseredett sóhaj után, kinyújtóztattam lábaim, egysmint így távolabb kerülve tőle.

- Ahogy elnéztem itt a dolgokat, sokról nem kaptam kellő felvilágosítást - dühöngtem csöndesen, bár közben azért igyekeztem jól titkolni, mennyire is idegesít ez engem. Alsó ajkamba harapva piszkáltam az egyik felakasztott - ízléstelen - piros köntöst, ami alighanem a szoba harmadik lakójáé volt, már ha a helyiség színei itt is eszerint voltak szétválogatva. A sárga még rosszabbul nézett ki. Bocs, Yuta.

- Miért kísért Zhang tanár úr az ajtóig? - elvörösödve kaptam felé a fejem a hirtelen témaváltás miatt, nem értettem, hogy jön ez most ide és mi az isten köze van hozzá. Még magam számára is érthetetlen volt, amit motyogtam, nemhogy a japán srácnak, sőt bevallom, nem is tudom, mit mondhattam volna rá. És nem is mertem még csak gondolni sem semmire. - Jól tanít, mondhatjuk azt is, hogy kedves, elvégre senkire sem üvöltött még rá, ha elcseszett valamit, de ő nem… Részesít egy diákot sem… Hogy is mondjam? Szóval senkit nem kedvel.

- Yixing is pontosan ugyanezt mondta - reagáltam rögtön, s a fiú tekintete ezzel együtt sötétült el azon nyomba. Éreztem a felém áradó mérhetetlen dühöt, ám voltaképpen enélkül is tisztában lettem volna vele, mi a véleménye, mégis meglepett, hogy ennyire… Ennyire erős a dolog.

- Nem tanulsz semmiből sem, igaz? - már sehol sem volt az a pár pillanattal ezelőtti illető, aki bejött és kedvesen elbeszélgetett velem, szavaiból csak úgy csöpögött a maró gúny. Pillantása lekezelő lett, rosszabb volt, mint mikor Jin méregetett ilyen szemekkel. Talán azért, mert Yuta, ha nem is egyértelműen, de észrevehetően emberibben közeledett felém, mint a másik. - Tényleg feleslegesen tépjük a szánkat - hangsúlya egy szemvillanásnyi idő alatt lett inkább elkeseredett, mintsem megvető, majd kifordult a helyiségből.

Ingerülten túrtam hajamba, ami természetesen ennek hatására ismételten a szélrózsa minden irányába állt be, majd még magam is megdöbbenve tapasztaltam, mennyire összeszorult a szívem, ahogy felrémlett előttem a japán srác utoljára látott szempárja. Nem hagytam, hogy mélyre fúrja magát a kép az elmémben, igyekeztem elhessegetni, nem gondolni rá, azonban… Nem fogok tőle szabadulni. Ebben biztos voltam. Ahogy abban is, hogy hatalmas hibákat halmazok egyre csak fel.

Letörten pillantottam fel a hófehér polcra elhelyezett papírokra, majd kiléptem a fürdőből és gyorsan bebújtam a takaróm alá. Próbáltam minél kisebbre összehúzni nyeszlett alakom, a selymes szövetet pedig a lehető legjobban magam köré csavarni, még a fejemet is elrejtettem alatta. Tenyereimet füleimre szorítottam, ki akartam zárni a szoba többi lakójának hangját; Jin egyenletes légzése megőrjített, számomra túlságosan nyugodtnak hatott, Yuta pedig gyakran mozdult, ami miatt pontosan tudtam, még fent van.

Abban másodpercben, hogy érzékeltem a levegőben az energia színtiszta valóját, testem összerándult, s már áramlott is felém. Szemeim előtt apró szikrák pattogtak, kezeimben éreztem a határtalan erőt, azt, amire sosem vágytam. Ujjaim kétségbeesetten markoltak nedves tincseim közé, majd a következő pillanatban, még a vastag anyagon keresztül is láttam, hogy egy villám szelte ketté az eget.

Elgyengülten veselkedtem neki, hogy szabaduljak az érzéstől, de képtelen voltam rá, aztán felvillant előttem egy gyönyörű ívbe görbült száj és a mennydörgést már nem is hallottam. A közelgő vihar csak úgy elillant, s bár minden bajomat nem söpörhette el, ennek ellenére belsőmet kellemes forrósággal töltötte el. De… Miért Zhang Yiminé volt az a bizonyos mosoly?