Alea iacta est [SeXing] 10. Fejezet ~ VÉGE

Sziasztok, megjöttem az utolsó résszel a SeXingből. Rágódtam még egy kicsit fölötte, hogy mi legyen, de úgy érzem, jobb lesz ezt lezárni végre. Kellemes olvasást hozzá ^^

10. Fejezet

A középkorú házaspár komor ábrázattal lépett be a hatalmas, kívülről ódonnak, belülről meglepően modernnek tűnő épületbe. A nő fekete magassarkú cipője ütemesen kopogott a kövön, miközben végigsétáltak a férjével a megszokott útvonalon. Kedves mosoly mindenhol egy apró biccentéssel köszöntésképp. Mint mindig. Döbbenetes, hogy az ember néhány hónap alatt mily könnyedén szokik hozzá valamihez, ami azelőtt az eszébe se jutott volna. Még a legvadabb álmaiban sem.

A hófehér ajtó hangtalanul nyílt ki előttük, felfedve egy, a harmincas éveiben járó férfi vékony alakját. Csöndesen invitálta be őket a hangulatos szobába és rögvest töltött mindkettejüknek egy-egy teát. Ahogy minden esetben, amikor jöttek. A kellemes virágos illat nem segített az egyébként szörnyen elkeserítő helyzeten és a nyugtató ital sem. Egy ilyen reményvesztett helyzeten mi tudna?

- Az utóbbi időben jó kedve volt - szólalt meg a helyiség tulajdonosa csevegő hangon. Lassan dőlt hátra a bőrfotelben, egyik kezében a teával, a másikkal a köpenyét igazította meg közben. 

- De közeledik… Az a nap.

- Tudom - válaszolt továbbra is higgadtan az orvos. A szavaival ellentétben valójában kissé ideges volt. Oh Sehun esete igencsak minden tudást megpróbáló volt. - Szeretnék látni?

Gyorsan pattant fel, időt sem hagyva a szülőknek és már indult is az ajtó felé. Tempósan kanyarodtak ki az orvosok szobáinak a folyosójáról, majd egy üveggel befedett hídon átsétálva, már a másik épületben is voltak. A fiatal pontosan ott volt, mint minden délelőtt. A konyhán. A magas, talán túlságosan is karcsú fiú épp az egyik kisegítővel beszélgetett a pult előtt állva. A kezében, ahogy mindig ilyenkor, egy üres tálca volt. 

- Meglátjuk, hogy reagál a napra, amikor eljön, egyelőre nem szeretném megzavarni a rutinját. Reggel sosem jön le, csak délelőtt és ilyenkor kér egy sütit, megeszi, aztán visszamegy a szobájába. Vacsoránál beszélgetünk kicsit, végül nyugovóra tér. 

- Az a sütemény…

- Továbbra sem valódi - mondta halkan a férfi. - De mint mondottam volt, egyelőre minden menjen úgy, ahogy ő szeretné. 

Az orvos tekintete Sehun hátára vándorolt, a vastag ruhák sem tudták eltakarni, mennyire is sovány volt. Nem mintha ez meglepő lenne itt. Nem ő az első, aki alig eszik tudtán kívül és alighanem nem is ő lesz az utolsó. Ettől függetlenül fájt így látni. Túl fiatal volt még ilyen tragédiákhoz. 

Mielőtt Sehun a klinikára került, a szülei sok mindent megpróbáltak, azonban semmi sem segített. Ráadásul az édesapjának szent meggyőződése volt, hogy a hallucinációk már jóval korábban elkezdődtek, mint azt ők észrevették. A furcsa, elrévedő pillantások a felnőttek mellett, a suta mozdulatok, mintha lenne még valaki vele, mind árulkodóak voltak, de nem mertek többet tulajdonítani neki. És ezért a legkevésbé sem lehetett őket hibáztatni.

- Hallottam, hogy lezárták a klubban történtek ügyét - a mondat zökkenőmentesen, egy szuszra lett végigmondva, mégis mindhárom felnőtt feszülten pillantott félre. A társaság egyetlen női tagjának ízlésesen kisminkelt szemeit pár könnycsepp rondította el, az idősebb férfi kezei ökölbe szorultak egy másodpercre, ám gyorsan rendezte vonásait és a megtört felesége hátára csúsztatta remegő kezét. - Valószínűleg ezzel fogom folytatni a beszélgetéseket a fiúkkal.

- Biztos, hogy erre szükség van? - kérdezte Sehun édesanyja élesen. - Bárhogy is hangzik ez most, de örülök neki, hogy nem emlékszik semmire abból a borzalmas estéből. 

- Fel kell dolgoznia a megerőszakolásának éjjelét is, Mrs. Oh. Jelenleg azt hiszi, hogy megmentették. Ez nincs rendjén. 

- Ez soha nem lesz rendjén! - fakadt ki idegesen az idős asszony, azután egy száznyolcvan fokos fordulattal kisietett a helyiségből. Férje sűrű elnézések közepette rohant utána és, bár az orvos megsértődhetett volna a tiszteletlenségen, nem tette. A hozzátartozóknak sem jobb egy ilyen szituáció. A betegek legalább elbújhatnak a valóság elől az elméjük egy elzárt, sötét részébe. Ők nem tudnak. Nem tehetik meg. Vagy semmi sem marad a szerettükből.

Elgondolkozva fürkészte Sehun semmibe meredő arcát, azt követően lesandított a kezében lévő mappára és döntésre jutott. A mai nap így is tartogatott némi váratlant, talán az égiek így jelzik, itt az idő egy kicsit felrázni a dolgokat. Fehér orvosi köpenye csak úgy lobogott utána, ahogy a fiú felé lépdelt és, mielőtt meggondolta volna magát, sebesen kihúzta a széket és leült.

- Te… - semmi rendkívüli nem volt abban, hogy szinte hangja sem volt a fiatalnak, napjában csak egyszer beszéltek. - Miért…?

- Minden este mondom neked, hogy még találkozunk, Sehun - végigsimított a sápadt orcán a férfi, majd a tálca fölött összefont ujjakra kulcsolta a kezét. - De ma meg szerettelek volna lepni. Sikerült? - az egykori egyetemista hevesen bólogatott, miközben megszorította a másik kezét és ragyogó mosollyal pillantott fel rá, észre sem véve a ruha elején megcsillanó, Dr. Zhang Yixing feliratot.

 

Alea iacta est [SeXing] 9. Fejezet

Sziasztok ^^ Meghoztam a következő, utolsó előtti fejezetet. Hiába telnek a napok, nem lettem biztosabban ebben a végkifejletben, de hozzányúlni sem szeretnék. Na mindegy, kellemes olvasást hozzá ^^ (könnyed 16+ pár sor miatt)

9. Fejezet

Fullasztó volt az augusztusi hőhullám, Sehun mégsem érzett belőle semmit, pedig lassan három hete tartott. Teljesen máshol járt, a valóságban is és képletesen is. Gondolatai most már szinte száz százalékban Zhang Yixing körül forogtak, a teste meg… Nos, Zhang Yixing luxus lakosztályokat megszégyenítő lakásán. 

A számát sem tudná megmondani, hányszor ment fel a férfihoz, talán azt könnyebb lenne, hányszor hagyta el a helyet. Már majdhogynem itt élt. Hiba lett volna? Meglehet. Mégis csak az édesapja üzlettársa volt és a korkülönbség ellenére úgy tűnt, jó barátságot ápoltak. Sehun irigy is lehetett volna erre, azonban ha arra gondolt, a kínai minden este csak rá várt az otthonában fenséges étellel, pazar itallal és mérhetetlen vággyal, a végén mindent elfelejtett. Mint most is. Csak egy dolog maradt. A gyönyör. 

Sehun háta ívbe görbült az élvezettől, ujjai reszketve markoltak az ében tincsek közé és még közelebb húzódott az izmos mellkashoz. Az idősebb ajkai egy lélegzetvételnyi időre sem szakadtak el bőrétől, hol a nyakát hintette be csókokkal, hol a kulcscsontját és valószínűleg még lejjebb is tévedt volna, ha tud. De nem tudott. Az egyetemista combjai határozottan zárták közre a másik derekát, hogy az még véletlen se szabadulhasson, nem mintha amúgy akart volna. Az ölében mozgó és közben kéjesen a nevét nyögő fiatal túlságosan is csábító, s izgató volt. 

A kérdések, amik Sehunt foglalkoztatták eddig, szinte teljesen elröppentek. Nem számított, mi történt. Mi értelme lett volna bolygatni a múltat? A férfi itt volt. Vele. Az edinburgh-i események már csupán távoli álomnak tűntek, semmi többnek. Olyan dolgokat látott, ami másoknak nem adatik meg. Talán bevillant neki valami egy előző életből. Talán megjelent előtte élete párja. A másik fele. A lelki társa. Zhang Yixing. Emlékezett rá, amikor néhány hete erről beszélt a kínaival. Akkor erősen tagadta, hogy ilyesmi létezne, hogy ilyesmiben hisz, ám most… 

Összeilletek. Érezte. Biztos volt benne. Ahogy a testük eggyé vált, ahogy megérintették egymást, ahogy elvesztek a másik pillantásában. Nem lehetett valami kis nyári kaland egy nála azért csak jóval idősebb alakkal. Nem is akarta, hogy az legyen. Többet akart.

- Maradj velem - suttogta Sehun elhalóan a férfi fülébe, s elernyedten hullott feje a gyönyörűen ívelt nyakba az öröm pillanatában. Fáradt volt, túlságosan is. Vagy inkább bágyadt. Valószínűleg ezért sem tűnt fel neki, hogy nem kapott választ. Semmilyet. Sem elutasítót, sem beleegyezőt. 

Ujjbegyei lomhán siklottak végig az ágynemű puha anyagán, majd motyogva, mert még mindig szörnyen álmos volt, belefúrta az arcát a párnába, immáron az ágy másik oldalán. Mire reggelente felébredt, a férfi nem volt mellette. Persze, hogy nem. Dolgozott. Eleinte ez zavarta, de aztán hozzászokott, úgyhogy már nem izgatta, csak jóízűen lustálkodott még egy kicsit, mielőtt valami programot csinált volna. Nem mintha nagyon csinálni kellett volna. Legtöbbször csak sétálgatott ide-oda, esetleg összefutott egy-két régi barátjával. 

Egy idő után, viszont már ezeket sem csinálta nagyon. Zhang Yixing olyan szinten a bőre alá férkőzött, hogy képtelen volt másra gondolni és ez a körülötte lévőknek is feltűnt. És neki is, hogy nekik feltűnt. De nem tudott mit kezdeni vele. Mindazonáltal a sutyorgásból a háta mögött már nagyon elege volt. 

“Ez nem egészséges.”

“A szülei aggódnak. “

“Nem találkozik a barátaival.”

“Az egyetem nem fog örökké várni rá.”

“Ez az egész teljesen elvette az eszét.”

“Úgy sajnálom szegényt.”

Mégis mi az isten baja van az embereknek? Tényleg nincs jobb dolguk, mint az ő kapcsolatán csámcsogni? Sehun a szó gondolatára is elpirult. Kapcsolat. Igazából nem tudta, hogy hányadán állnak a férfival. Mármint… A kedves szavak, amikben arról biztosította, hogy másra sem vágyik, mint Sehunra elég… Sokat mondóak voltak. Mégis… Sosem mutatkozott vele sehol sem, mióta… Mióta ez a valami tartott közöttük. 

Halk sóhaj szakadt fel a fiatalból, azt követően megdörzsölte a szemét és felpillantott az égre. Verőfényes napsütés, mint mostanában mindig. Elgondolkozva meredt az égbolton lévő egyetlenegy aprócska kis felhőre, miközben az egyik kezével azért igyekezett eltakarni a látását valamennyire, nehogy megvakuljon. Feszülten harapott bele az alsó ajkába, azután továbbindult és csakhamar belépett a hűs kis épületbe. Az étterembe, ahol először ültek le együtt enni a férfival, még ha csak sütit is. Együtt azóta sem jöttek ide, ám Sehun szeretett néhanapján benézni és elmerülni az emlékekben. És az érzésekben. 

- A szokásosat?

- H-Hogy?

- A szokásos lesz? - kérdezte újra a nagyjából vele egykorú srác a pult mögül. Kedvesen mosolygott rá, de a tekintetében volt valami, amit Sehun nem tudott hova tenni. Vagyis nem akarta észrevenni a dolgot. Szánalom. Sajnálat.

Egy gépies bólintásra futotta csupán, holott gőze sem volt arról, hogy mi a szokásos. Tényleg mindig ugyanazt veszi és fel se tűnt neki? Nem mintha számítana. Szereti azt a sütit. Megszerette annak ellenére, hogy hihetetlenül édes volt. Kellett neki az érzés, amit magával hozott minden egyes falattal. 

Zhang Yixing. 

Szerelem. 

Szerelem és fájdalom.

Alea iacta est [SeXing] 8. Fejezet

*Reminisce on the playlist*

Sziasztok, meghoztam a következő részt a SeXing-ből. Ez az utolsó "régebben" írt rész, a kövi kettővel kapcsolatban még mindig vannak fenntartásaim, ezért sem hozom gyorsabban őket, bocsi :3 Mindenesetre jó olvasást az új részhez ^^

8. Fejezet

A monumentális épület felett keringő sötét felhők semmi jót sem ígértek. Sehun örült neki, hogy hallgatott az édesanyjára, mikor az jelezte neki, jobb lesz, ha visz magával esernyőt is az útra. A levegő szörnyen párás, illetve nyomott volt egész nap, így már ideje lett volna, hogy eleredjen az eső. 

A fiatal összerándult a hirtelen felhangzó dörrenésre, majd gyorsan megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb fedett helyre érjen. Halk sóhajjal kémlelt körbe a pazar földszinti téren, azt követően a liftek felé indult, miután odabiccentett a két recepciós hölgynek. Tisztelettudóan viszonozta a mosolyokat, amiket kapott, viszont az idegesítő, de szerencsére csöndes kuncogással nem foglalkozott. Legalábbis igyekezett nem foglalkozni.

Akárhányszor erre járt, mindig ez volt. Nem volt hülye, természetesen tudta, hogy miért csinálják, azonban azt nem értette, hogy miért úgy kacagtak, hogy ezt ő is hallja. Nem szerette volna hallani. Az egyedüli ilyen nevetés, amit hallani vágyott az… Zhang Yixingé volt.

Zavartan harapta be az alsó ajkát, a lift tükrében látta, hogy mennyire is elpirult még csak a férfi gondolatára is, holott nem kellett volna. Nem kereste. Azóta az este óta nem kereste. Egyszer sem. Félreértés ne essék, Sehun nem bánta, hogy neki adta magát és akkor sem fogja, ha soha többet nem találkozik vele, ugyanakkor azért benne motoszkált, hogy… Hogy talán csak egy egyéjszakás kaland volt az idősebbnek, semmi több. Ahogy ránézett, ahogy hozzáért, ahogy beszélt vele, több kellett, hogy legyen. Azt akarta, hogy több legyen.

- Sehun! - rögtön megtorpant, mihelyst édesapja kemény, mégis kedves baritonja felcsendült mögüle, azután felé is fordult. - Örülök, hogy eljöttél, hogy együtt ebédelhessünk, de sajnos közbejött egy nagyon fontos megbeszélés. Sajnálom.

- Semmi baj - rámosolygott a bűnbánóan fürkésző apjára, aztán félve az irodájára bökött. - Nem lenne gond, ha… Megvárnám bent, míg elállna az eső? Talán mégis tudunk együtt enni. Ki tudja, meddig tart.

- Dehogy is, nyugodtan. De most megyek, sietnem kell!

Sehun szomorkásan bámult az elrohanó alak után, ám dühös nem volt. Hozzászokott már, hogy ez így megy. Mindhárman - az anyjával együtt - igyekeztek úgy tenni, mintha szoros lenne a családi kötelékük, azonban az igazság az volt, hogy mióta Sehun Európában volt az év legnagyobb részében, eltávolodtak és ez a nagyjából két-két és fél hónap, amit itt töltött édeskevés volt ahhoz, hogy újra közelibb legyen a kapcsolatuk. Alig várta, hogy visszamenjen Edinburgh-ba, bár… Zhang Yixing miatt annyira talán mégsem. 

- Nem gondoltam, hogy itt találkozunk legközelebb - Sehun sebesen pördült meg tengelye körül, csípője fájdalmasan koppant az íróasztal tömör fa szélén és önkéntelenül is felszisszent. Bármennyire is volt rossz érzés, egy pillanat alatt tovatűnt, amint íriszei megpillantották a hang tulajdonosát. - Kicsit előbb érkeztem, mint terveztem és gondoltam, megvárom az édesapád itt. Ha tudtam volna, hogy itt leszel, még előbb jövök.

A fiatalabb szíve heves dobogásba kezdett, nemcsak amiatt, hogy az úgy vágyott férfi volt előtte, hanem a felhangzó jóízű nevetés miatt is. Ez volt az a nevetés, amit hallani akart. 

- Nagyon beütötted? - kérdezte alig hallhatóan és közelebb sétált. Gyengéden fogott rá Sehun fájóan lüktető csípőjére, mire annak orcái lángba borultak. Elvörösödve sandított félre a lélegzetelállítóan csillogó sötétbarna szempártól és, noha ő maga magasabb volt, most mégis kisebbnek érezte magát. Zavara csak tovább nőtt, amikor a kínai finoman az álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét. - Saj-

- Miért nem kerestél? - vágott csüggedten a szavába. - Nem… Nem baj, ha csak egy… Ha csak egy menet voltam neked. Én… - a végére elhalt a hangja és nem is tudta, mit szeretett volna még mondani. Igazából bánta. Vele akart lenni. 

Az idősebb néma maradt, azonban el nem engedte. Sehun bőre szinte égett ott, ahol a másik ujjai hozzáértek, s oly közel volt hozzá, hogy minden aprócska bőrhibát látott az arcán. Az orrába felkúszott a férfi senkivel sem összetéveszthető illata, elméjét pedig ellepték a nemrég történtek a hívogató vörös ajkak láttán. Az a perzselő érzés a bőrén, a nyakán, a vállán, a kulcscsontján, a combjain, a testén. Mindenhol.

- Sosem csak egy menet voltál, Sehun - súgta bánatosan, majd hátrébb szándékozott lépni a fiatalabbtól, ám amaz fürgén elkapta az éjkék színű zakót. Sehun remegő kezekkel kapaszkodott bele az anyagba és lassan visszahúzta magához. Esetlenül csókolt rá a kicserepesedett, száraz ajkakra, ez volt az első csók, amit ő kezdeményezett. Vagy… Ez volt az első csókjuk? Miért nem emlékszik, hogy már megtörtént közöttük? Aznap este, amikor lefeküdtek, meg kellett történnie, nem? - Te vagy minden, amire vágyom, Sehun.

Alea iacta est [SeXing] 7. Fejezet 18+

Sziasztok ^^ Még mindig nem tudom, hogy érzek ezzel a történettel kapcsolatban, mindenesetre kellemes olvasást hozzá ^^ (Semmi hard yaoi, lehet egy 16+ is elég lenne, de mindegy)

7. Fejezet

A város lármás forgatagában is fülsértően reccsent meg az ágy a két fiatal alatt, ahogy végigdőltek rajta, majd a kopottas komód is nemtetszését fejezte ki, miután a fekhely nekiütközött. A halk, szaggatott sóhaj elillant a nyitott ablaknak hála, azonban az azt követő kéjes nyögés már nem. Sehun nem mert volna megesküdni rá, miképpen is került haza, arra pedig végképp nem, vajon egyedül van-e itthon. Vagyis egyedül vannak-e itthon. Nagyon bízott benne.

Ujjai elvesztek az ében fürtök között, közben félig lehunyt szemei a résnyire húzott függönyök irányába tévedtek. A július végi este feltűnésmentesen érkezett meg, akárcsak a felette térdelő alak. Mint mindig. A kifogástalan öltönybe bújtatott test hívogatta magához; szempárja képtelen volna egy másodpercre is félrepillantani, mikor észrevette az utcán, lábai önálló életre keltek, s odavezették hozzá, holott találkozója lett volna néhány régi barátjával, iskolatársával. 

Háta ívbe görbült, mihelyst a forró ajkak bőréhez értek, nyaka önkéntelenül is hátrabicsaklott még több teret felajánlva a másiknak és az élt is vele. A férfi beakasztotta mutatóujját az ujjatlan fekete pólóba és úgy vette célba nemcsak az előző testrészt ismét, hanem a bal vállat is. 

Sehun tudta, hogy hiba. Nem ismerte igazán és az a pár alkalom, amikor találkoztak sem segített a dolgon. Kérdések ezrei voltak a fejében, de akárhányszor futottak össze, azok állandóan tovaszálltak. Mint ma is. Egyfolytában rá gondolt. Éjjelei mámorral teltek meg, s lassan nappalai is.

Tenyere ráérősen és nem titkolt kíváncsisággal simított végig a zakón, habár tudta, hogy amit valójában akart, az az anyag alatt volt. Csöndes sóhaj csúszott ki száján, pillái megrebbentek, amint megérezte, hogy a kulcscsontjába harapnak. Kezei kapkodva igyekeztek megszabadítani a felette lévőt az első rétegtől, aztán a másodiktól is, ám az ing makacs volt. Tengernyi gomb repült mindenfelé, az ütemes kopogás viszont elenyészett a harsány nevetésben.

A koreai megbabonázva meredt az időközben combjaira ülőre. A férfi hangosan kacagott, mire orcája mindkét oldalán megjelent egy-egy gödröcske. A barna szempár eltűnt előle, miközben kissé hátradőlt, ugyan nem sokáig fosztotta meg a gyönyörűséges látványtól szerencsére, hamar visszatámaszkodott fölé. 

A szétnyílt felső alatt megbúvó izmos mellkas igen hívogató volt Sehun számára, nem is bírta megállni, hogy nem érintse meg. Ujjbegyei puhán siklottak végig az idősebb bőrén, először az említett felületen, majd a kockás hason, végül a nadrágnál torpant csak meg. Aggódva, s talán némileg megijedve sandított a sötét íriszekbe, ellenben azokban nyoma sem volt a türelmetlenségnek, vagy érdektelenségnek, sőt a másik ragyogó szemei tele voltak vággyal és szenvedéllyel. Sosem nézett senki sem így rá, mint ő.

A pillanat megfagyott, ahogy a két fiatal elveszett egymás tekintetében. A fiatalabb szüntelenül a válaszokat kereste, remélvén, ott megtalálja őket, azonban rövidesen újfent elpárologtak, s nem maradt más csupán a vágyódás. Egész valója a kínai érintése után áhítozott és akárcsak az étteremben, itt is azt akarta, hogy ő érjen hozzá, és ne fordítva. 

A férfi mintha csak tudta volna, mit gondol, közelebb hajolt és óvatosan végigsimított derekán, aztán csípőcsontján egy másodpercre megpihenve, benyúlt pólója alá. Az egyetemista teste megremegett, amint végre megkapta, amit akart; a vékony zongoraujjak fokozatosan haladtak egy feljebb, felgyűrve az anyagot. Egy szempillantásnyi időre az idősebb keze elidőzött a szíve fölött, utána egy követhetetlen cselekedettel megszabadította első ruhadarabjától, azt követően pedig az összes többitől is.

Az ágy halkan sikított föl az első mozdulatra; Sehun esetlenül karolta át a szépen ívelt nyakat, combjait igyekezett erőteljesen a másik csípőjéhez préselni. Hangja eltűnt az utcán végigszáguldó mentőautó miatt, de még ha hallotta is volna valaki, akkor sem érdekelte volna. Elméjére rátelepedett az élvezet, s a kéj sűrű egyvelege, nem érzékelt senkit és semmit a felette lévő férfin kívül.

Borzongás futott végig gerince mentén a nevét izgatóan nyögő, kissé rekedtes baritontól, feje a párnába fúródott, ahogy megérezte felsőtestéhez simulni a kínaiét, ami akár hiba is lehetett volna, ám korántsem volt az. Összetehetetlenül széthullott, amikor a felkínált bőrfelületet birtokba vették; a vörös ajkak ott csókolták, ahol csak érték.

Sehunnak eddig még nem volt lehetősége megtapasztalni a gyönyört, mindazonáltal ezt nem bánta. Minden várakozást megért az, hogy láthatta az idősebb mérhetetlen vágytól csillogó íriszeit az öröm pillanatában, még akkor is, ha valamiért a testét éltető szerv ekkor kínzóan dobbant meg mellkasában.

- Meghaltál - lehelte némán az immáron világos szobában, miközben tenyere reményvesztetten siklott végig a fekhely túlsó oldalán, a jéghideg lepedőn.

 

Alea iacta est [SeXing] 6. Fejezet

6. Fejezet

Kellemes, lágy szellő fújdogált a népes városban, a perzselő hőségnek sikerült búcsút inteni pár napra, már ha igazat nyilatkoztak az időjárás-jelentésben. Bár a júliusra nem volt jellemző a szeszélyesség, azonban meglepően gyakran tombolt vihar, vagy éppenséggel kánikula.

Sehun tekintete lassan siklott arrébb az ablaktól, amin át az elmúlt tizenöt percen keresztül vizslatta a rengeteg rohanó ember alakját, hogy a kicsinyke, otthonos étteremre függessze barna szemeit. Alsó ajkát harapdálva figyelte az egyik pincért, amint ide-oda loholt, utána a nem messze állóra tévedt pillantása. Maga sem tudta, miért, s hogyan kötött itt ki vele, egyszerűen csupán megtörtént. Zhang Yixingnek képtelenség volt nemet mondani.

Óvatos volt, nem csinált semmit se, sőt nem is tette szóvá, mit szeretne, de nem is volt rá szükség, látszódott rajta. Íriszei szenvedélyesen villantak meg akárhányszor csak összenéztek és Sehun nem volt hülye. Nem beszéltek róla, hogy összeülnek; a férfi pont akkor lépett ki Sehun édesapja vállalatának ajtaján, mikor az bemenni készült, végül megvárta kint. És most itt voltak. Ez már nem lehetett véletlen.

Elmerengve bámulta, ahogy szép komótosan közelebb sétált, aztán letett elé egy tányért, rajta egy látványosan is túlontúl édes süteménnyel, illetve egy pohár hideg italt is precízen mellé helyezett. A fiatalabb nem értette, miért nem a felszolgáló hozta ki és rá akart kérdezni, ám nem jött ki hang a torkán. Ha kérdezett is volna valamit, az nem ez lett volna.

Sehun zavartan simított végig hétköznapi, ugyanakkor azért az egyik szebb nadrágján, majd a térdein megpihentetve tagjait, szemlélte az előtte ülőt. Yixing elgondolkozva iszogatta jeges teáját, ugyanúgy a kinti tájat mustrálva, akárcsak ő maga is tette nemrég. Profilja tündöklően ragyogott a Napnak hála, hiszen az továbbra is sütött annak ellenére, hogy jóval hűvösebb volt, mint eddig.

Elpirulva sandított félre, mikor a fényességnek köszönhetően az aranybarnán világító szempár végigpásztázta, viszont sokáig nem bírta megállni, hogy ne viszonozza a pillantást. A két sötét tekintet elveszett egymásban és Sehunt abban a lélegzetvételnyi időben nagyon nem érdekelte, hogy mi zajlott le ott, Edinburgh szélének félreeső utcáján, csak élvezni szerette volna a megadatott pillanatot.

Ujjai vigyázva siklottak végig a tányér peremén, nehogy megvágja magát akár véletlenül is, azután enni kezdett, ugyan a szemkontaktust nem szakította meg. Sosem nézett rá még senki sem úgy, ahogy jelenleg ő. Kellemes borzongás futott végig egész testén valahányszor az idősebb pislogott egyet, majd ismét kinyitva pilláit, újra összekapcsolta íriszeiket.

- Mondd csak, Sehun, hiszel abban, hogy mindenkinek létezik egy lelki társa valahol a világban? - a kérdés hirtelen, illetve halkan érkezett egy jóleső hűs fuvallattal együtt a hűtött innivalónak hála. Yixing hangjából tisztán kivehető volt, mennyire is kíváncsi a magasabbik reakciójára és Sehun nem is váratta sokáig, ugyanis önkéntelenül is, de kicsúszott ajkain válasza.

- Nem - és valóban így is gondolta. Egy lelki társnak tökéletesnek kell lennie mindenben, s ilyen személy nem létezett a világon. Ráadásul szent meggyőződése volt arról, hogy saját választás, ki mellett éljük le a maradék hátralévő időnket, nem holmi… Felsőbb hatalom döntése. Bár az előtte lévő nagyon közel volt a tökéletes szó jelentéséhez Sehun szótárában.

A kínai fénytől csillogó szemei kissé elsötétültek a csöndes, gyors, valamint határozott felelettől, aztán egy nagy sóhajjal hátradőlt székében és újfent a kinti tájra fordította figyelmét. Hosszasan ült szótlanul, végül a Nap is lebukott a látóhatáron, s csak akkor nyílt a szája, hogy megossza vele véleményét.

- Szerintem… Létezik, de… Csak a kiváltságosoknak jut ilyen lehetőség - suttogta elhalóan, közben óvatosan arrébb tolta poharát az asztalon. Sehun szíve fájdalmasan dobbant mellkasában, amint meghallotta, milyen megtört is a másik, mire gondolkodás nélkül előrebillent és végigsimított a fán felejtett hófehér, fagyos kézfejen. Ismerős érzés hasított belé, már megint, s akaratlanul is, de azon nyomban visszarántotta kezét, amit persze Yixing sem mulasztott el észrevenni.

A fiatalabb némán pattant fel, s iramodott el a mosdók irányába, szüksége volt pár percre, hogy tisztázzon magában néhány dolgot. Sápadtan pillantott tükörképére, miközben igyekezett nem foglalkozni azzal a ténnyel, mennyire szerette volna, ha azok a vékony zongoraujjak az ő bőrét érintették volna, s nem fordítva. Lehunyt pilláin át látta maga előtt éjszakái mámorító pillanatait és valahányszor próbált rájönni, miért fantáziál ilyesmiket egy ismeretlen férfiról, képtelen volt.

- Ugye te is érezted? - súgta fülébe egy hihetetlenül csábító mély bariton, majd mielőtt reagálhatott volna, a hűsítő csempéhez lökték. Lihegve bámult a vágytól izzó sötét íriszekbe és bár többször is elismételte elméjében, nem fogadja ezt a fajta közeledést, nem bírt ellenállni. A döntés megszületett. Hogy jó volt-e, vagy sem, azt az idő dönti el.