Sziasztok ^^ Meghoztam a következő, utolsó előtti fejezetet. Hiába telnek a napok, nem lettem biztosabban ebben a végkifejletben, de hozzányúlni sem szeretnék. Na mindegy, kellemes olvasást hozzá ^^ (könnyed 16+ pár sor miatt)
9. Fejezet
Fullasztó volt az augusztusi hőhullám, Sehun mégsem érzett belőle semmit, pedig lassan három hete tartott. Teljesen máshol járt, a valóságban is és képletesen is. Gondolatai most már szinte száz százalékban Zhang Yixing körül forogtak, a teste meg… Nos, Zhang Yixing luxus lakosztályokat megszégyenítő lakásán.
A számát sem tudná megmondani, hányszor ment fel a férfihoz, talán azt könnyebb lenne, hányszor hagyta el a helyet. Már majdhogynem itt élt. Hiba lett volna? Meglehet. Mégis csak az édesapja üzlettársa volt és a korkülönbség ellenére úgy tűnt, jó barátságot ápoltak. Sehun irigy is lehetett volna erre, azonban ha arra gondolt, a kínai minden este csak rá várt az otthonában fenséges étellel, pazar itallal és mérhetetlen vággyal, a végén mindent elfelejtett. Mint most is. Csak egy dolog maradt. A gyönyör.
Sehun háta ívbe görbült az élvezettől, ujjai reszketve markoltak az ében tincsek közé és még közelebb húzódott az izmos mellkashoz. Az idősebb ajkai egy lélegzetvételnyi időre sem szakadtak el bőrétől, hol a nyakát hintette be csókokkal, hol a kulcscsontját és valószínűleg még lejjebb is tévedt volna, ha tud. De nem tudott. Az egyetemista combjai határozottan zárták közre a másik derekát, hogy az még véletlen se szabadulhasson, nem mintha amúgy akart volna. Az ölében mozgó és közben kéjesen a nevét nyögő fiatal túlságosan is csábító, s izgató volt.
A kérdések, amik Sehunt foglalkoztatták eddig, szinte teljesen elröppentek. Nem számított, mi történt. Mi értelme lett volna bolygatni a múltat? A férfi itt volt. Vele. Az edinburgh-i események már csupán távoli álomnak tűntek, semmi többnek. Olyan dolgokat látott, ami másoknak nem adatik meg. Talán bevillant neki valami egy előző életből. Talán megjelent előtte élete párja. A másik fele. A lelki társa. Zhang Yixing. Emlékezett rá, amikor néhány hete erről beszélt a kínaival. Akkor erősen tagadta, hogy ilyesmi létezne, hogy ilyesmiben hisz, ám most…
Összeilletek. Érezte. Biztos volt benne. Ahogy a testük eggyé vált, ahogy megérintették egymást, ahogy elvesztek a másik pillantásában. Nem lehetett valami kis nyári kaland egy nála azért csak jóval idősebb alakkal. Nem is akarta, hogy az legyen. Többet akart.
- Maradj velem - suttogta Sehun elhalóan a férfi fülébe, s elernyedten hullott feje a gyönyörűen ívelt nyakba az öröm pillanatában. Fáradt volt, túlságosan is. Vagy inkább bágyadt. Valószínűleg ezért sem tűnt fel neki, hogy nem kapott választ. Semmilyet. Sem elutasítót, sem beleegyezőt.
Ujjbegyei lomhán siklottak végig az ágynemű puha anyagán, majd motyogva, mert még mindig szörnyen álmos volt, belefúrta az arcát a párnába, immáron az ágy másik oldalán. Mire reggelente felébredt, a férfi nem volt mellette. Persze, hogy nem. Dolgozott. Eleinte ez zavarta, de aztán hozzászokott, úgyhogy már nem izgatta, csak jóízűen lustálkodott még egy kicsit, mielőtt valami programot csinált volna. Nem mintha nagyon csinálni kellett volna. Legtöbbször csak sétálgatott ide-oda, esetleg összefutott egy-két régi barátjával.
Egy idő után, viszont már ezeket sem csinálta nagyon. Zhang Yixing olyan szinten a bőre alá férkőzött, hogy képtelen volt másra gondolni és ez a körülötte lévőknek is feltűnt. És neki is, hogy nekik feltűnt. De nem tudott mit kezdeni vele. Mindazonáltal a sutyorgásból a háta mögött már nagyon elege volt.
“Ez nem egészséges.”
“A szülei aggódnak. “
“Nem találkozik a barátaival.”
“Az egyetem nem fog örökké várni rá.”
“Ez az egész teljesen elvette az eszét.”
“Úgy sajnálom szegényt.”
Mégis mi az isten baja van az embereknek? Tényleg nincs jobb dolguk, mint az ő kapcsolatán csámcsogni? Sehun a szó gondolatára is elpirult. Kapcsolat. Igazából nem tudta, hogy hányadán állnak a férfival. Mármint… A kedves szavak, amikben arról biztosította, hogy másra sem vágyik, mint Sehunra elég… Sokat mondóak voltak. Mégis… Sosem mutatkozott vele sehol sem, mióta… Mióta ez a valami tartott közöttük.
Halk sóhaj szakadt fel a fiatalból, azt követően megdörzsölte a szemét és felpillantott az égre. Verőfényes napsütés, mint mostanában mindig. Elgondolkozva meredt az égbolton lévő egyetlenegy aprócska kis felhőre, miközben az egyik kezével azért igyekezett eltakarni a látását valamennyire, nehogy megvakuljon. Feszülten harapott bele az alsó ajkába, azután továbbindult és csakhamar belépett a hűs kis épületbe. Az étterembe, ahol először ültek le együtt enni a férfival, még ha csak sütit is. Együtt azóta sem jöttek ide, ám Sehun szeretett néhanapján benézni és elmerülni az emlékekben. És az érzésekben.
- A szokásosat?
- H-Hogy?
- A szokásos lesz? - kérdezte újra a nagyjából vele egykorú srác a pult mögül. Kedvesen mosolygott rá, de a tekintetében volt valami, amit Sehun nem tudott hova tenni. Vagyis nem akarta észrevenni a dolgot. Szánalom. Sajnálat.
Egy gépies bólintásra futotta csupán, holott gőze sem volt arról, hogy mi a szokásos. Tényleg mindig ugyanazt veszi és fel se tűnt neki? Nem mintha számítana. Szereti azt a sütit. Megszerette annak ellenére, hogy hihetetlenül édes volt. Kellett neki az érzés, amit magával hozott minden egyes falattal.
Zhang Yixing.
Szerelem.
Szerelem és fájdalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése