Minden pillanat mulandó [ChanLay]

Sziasztok :) Egy kis melankolikus, mégis annyira nem (legalábbis bízom benne, hogy nem) ChanLay történettel jöttem. Igazából karácsony alkalmából szerettelek volna meglepni titeket (oké, 26-a van szóval technikailag még karácsony van). Előbb terveztem hozni, de sajnos világi szerencsétlen voltam és majdnem eltörtem a lábamat, úgyhogy nem igazán volt jó semmilyen helyzetben írni az elmúlt napokban. (és akkor még Lay és Chen szerencsétlen…) Na, de a lényeg, remélem tetszeni fog nektek és nem, nem feledkeztem meg az ígért két LayChen extra fejezetről sem, nyugi :D Kellemes olvasást ^^

Cím: Minden pillanat mulandó

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: Nem kapcsolódik egyik előző ChanLay OS-hoz szervesen, csakúgy mint eddig és a hangulata sem annyira borúlátó most. (legalábbis remélem, nagyon próbálkoztam)

Megjegyzés 2: Nem hangzik el benne név, így igazából akárkik elképzelhetőek.

Nem bírtam levenni tekintetemet a mellettem fekvő édesen szuszogó alakjáról és bár tudtam nem kellene, nem bírtam ellenállni. Ujjaim óvatosan érintették meg hófehér bőrét, nehogy felébredjen, de még így sem vigyáztam eléggé, sajnos felkelt. Álmosan pislogott rám párnájáról, vagyis az én párnámról, majd egy apró mosoly után felült, mire takarója - nem, az én takaróm -, lecsúszott egészen derekáig.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mégis hogy fest ruha nélkül, de azért még így is rendesen zavarba hozott ez a helyzet. Közben ő ártatlanul nézett rám hatalmas, kissé még kába íriszeivel, arcán két gyönyörűséges gödröcskével. Szívem az eddiginél is hevesebb dobogásban kezdett, mert tudtam, hogy ez csak nekem szól. Mostanában annyira sem lehetett boldognak látni, mint ezelőtt, ha esetleg mégis, az sem volt valódi.

Kezem ismét akaratlanul mozdult, majd felfedező útra indult. Lágyan simítottam rá újfent vállára és, amint megéreztem összeránduló izmait, elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ez miattam van. Ujjbegyeim olyan féltően érintették meg, mintha még sosem lett volna lehetőségük rá, pedig ez koránt sem volt igaz. Önkéntelenül is meglepően hamar siklott tenyerem hasára, mire zavart kuncogás ütötte meg füleimet, majd gyengéden elkapta - közben már a takaró alá kíváncsiskodó - tagomat.

- Jó reggelt - suttogta halkan száján az eddiginél is nagyobb vigyorral, majd lassan előredőlt és egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Melegség járta át testemet eme cselekedetére, mégis, ami a legnagyobb örömöt okozta az az igazi, lélegzetelállító mosolya volt. Csak az enyém volt, sosem tisztelt meg mást ezzel és ilyenkor tudtam legjobban, mennyire is szeret valójában.

Viszonoztam csókját, ami egyben válasz is volt a köszöntésére, majd miután elváltam tőle, egy sunyi vigyor küldtem felé és elkaptam. Röhögve nyomta le az ágyra egyik karommal átfogva őt, mire ő is kipréselt magából egy hangos nevetést. Kissé felemelkedtem róla és úgy figyeltem arcát. Igyekeztem minden egyes pillanatot elraktározni az emlékeim között, mert ismertem őt, tudtam, hogy ez nem tart sokáig.

Nem is tévedtem nagyot; hamar elhalt minden hang a szobában, viszont az apró kis mélyedések megmaradtak orcáján, így biztos voltam benne, hogy még mindig jó kedve van. Elpirultam, mikor tenyere arcomra csúszott, lágyan simogatta meg azt egyik hüvelyujjával, majd az ő szája is felfelé görbül ismét és egy gyors mozdulattal lenyomott maga mellé.

Testem kellemes meleg járta át a meghitt percek miatt és bár nem akartam, mégis felrémlett előttem, hogy ez csak egy néhány pillanatnyi idő, semmi több. Rövidesen véget ér és megint visszatérünk a monoton, tömör és fárasztó mindennapokhoz.

Szemeim az ággyal szemközti falra meredtek, melyen a függöny résein keresztül besütött a nap. Meglepően szép idő volt decemberhez képest, így a halványkék tapéta gyönyörűen mutatott a napsütésben. Tekintetem tovább siklott, le a sarokba, ahol egy csöppnyi kis műfenyőfa állt, alatta néhány ajándékkal. Nos, igazából már csak a csomagolópapír maradványai voltak ott, mert még este széttéptük őket, miután olyan sokat könyörögtem, hogy kibontsuk őket.

Kirázott a hideg a szó jó értelmében, mikor vékony zongoraujjak érintését érzékeltem alkaromon és rögtön a mellettem fekvőre kaptam pillantásomat. Tüdőmben bennrekedt a levegő, ahogy megláttam varázslatos mosolyát, amitől újfent a mennyekben éreztem magam. Még mindig vidám volt, pedig azt hittem mostanra már tényleg sehol sem lesz az ébredéskori hangulata. És akkor kopogtak.

A napsütés eltűnt, a boldog arccal és a karomon pihenő tenyérrel együtt, mire az én kedvem is elpárolgott. Szomorúan figyeltem, ahogy kapkodva összeszedi ruháit, majd alig két másodperccel később már teljesen fel is volt öltözve. Sietősen lépdelt az ajtó felé, de fürgén elkaptam kezét, mielőtt még egyáltalán kinyithatta volna azt és visszahúztam magamhoz.

Ezer közül is felismertem volna édes, mégis férfias illatát és miközben szabadulni próbált, én csak egyre közelebb és közelebb vontam testemhez. Meglepően hamar engedett nekem és megadóan dőlt nekem, majd viszonozta ölelésemet. A búcsú ölelésemet.

Én is és ő is tudtuk, hogy valószínűleg hosszú hónapok múltán találkozunk csak ismét. Dolgozni fogunk és mindent megteszünk annak érdekében, hogy senki se láthasson rajtunk semmit se még véletlenül sem. Nekünk sosem jutott több pár pillanatnál, néhány percnél, óránál, esetleg napnál.

Szívem fájdalmasan dobbant mellkasomban, ahogy elvált tőlem, hát még mikor egy lágy, óvatos csókot nyomott ajkaimra. Kínzó volt a tudat, hogy talán hónapok múltán látom csak, érezhetem újra őt és mikor már azt hittem tényleg belehalok a ketyegőm gyötrelmes dobogásába, a helyiséget megtöltő fény megcsillant a csuklóját körbefutó karkötőn. Azon a karkötőn, amit tőlem kapott karácsonyra. Azon a karkötőn, aminek párja az én kezemet díszítette.