Vihar után szivárvány [LayChen] 13. Fejezet

Sziasztok :) Kisebb késéssel, de megjöttem a LayChen legújabb részével. Hétvégén, vagy még előbb terveztem hozni, azonban rajtam kívül álló okok miatt nem volt időm feltölteni, bocsánat >< Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

13. Fejezet

Fekete szemeim félve követték az óra másodpercmutatójának minden egyes lépését, rettentően aggódtam, mi lesz, amikor véget ér a Zhang Yimin által tanított történelem. Feszülten rágcsáltam alsó ajkam, ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogy szorongattam őket, az egyébként totál üres padom alatt. Néha körbe pillantottam, ám hamar félre kaptam pillantásomat, szinte mindig nézett valaki.

Nem voltam a humán tantárgyak híve, de ezt az egyet éppenséggel pont szerettem, talán a sok szám miatt és Zhang meglepően érdekesen adta elő a középkor hajnaláról szóló izgalmasabbnál izgalmasabb információkat, így legalább valamennyire le tudtam foglalni az agyam. Igyekeztem a férfira koncentrálni, s nem is ment rosszul; figyeltem karja mozgását, ahogy néha meg-megemelte azt, amikor valamit meg akart mutatni a kivetítőn. Egy nagyobb mozdulatánál vettem észre az ő csuklóján is virító ezüst karkötőt. Tuti eddig rémeket láttam. Fix, hogy ez valami sulis dolog.

Érdeklődve csúsztam kissé előrébb ültömben, mikor száján egy számomra túlságosan is ismerős mosoly tűnt fel, ám rögtön elhessegettem az ötletemet róla, illetve reggeli megmentőmről. Igen, rémeket látok. Tényleg kezdek becsavarodni. Halk sóhajjal dőltem vissza székem támlájának, majd ismételtem az órára lestem, mire kivert a víz, alig volt már pár perc hátra. Idegességem elérte a plafont, bő ruháim, mintha hirtelen összementek volna, szorítottak; úgy éreztem, menten meghalok a levegőhiánytól.

Abban a pillanatban, hogy felhangzott az óra végét jelző csengő, látásom elhomályosult és szerintem ki is esett jó néhány másodperc, mert amikor végre képes voltam felnézni, már Chanyeol a padomon terpeszkedett nagy lazán. Nyugtalanul húzódtam hátrébb, ám felesleges volt, a fiú váratlanul lehajolt, így egy magasságba kerültek tekinteteink.

- Mily örömteli viszontlátás - ajkai hatalmas vigyorba görbültek, ahogy sötét íriszeit az enyémekbe fúrta. Biztos voltam benne, tökéletesen látta, mennyire is rettegek ettől az egésztől; mennyire nincs ínyemre ez a szituáció.

Pilláim zavartan rebbentek meg egy lélegzetnyi időre, amikor észrevettem a vörösön is a kifogástalan iskola egyenruhát, furcsa volt a tegnapi lázadó szerelése után. Bár nyakkendője csak a nyaka köré volt dobva, mint egy sál, illetve egy igen drágának tűnő bakancs díszelgett lábain, de ezektől eltekintve meghökkentő volt a látvány számomra. A vasárnap még kusza, összevissza álló tincsek ma már sehol sem voltak, nem fénylett az ujjain több gyűrű is, csak egyetlenegy, fülében nem volt egy hosszú láncon lógó fülbevaló. Kész röhej, játssza itt a jó gyereket...

Ijedten rándultam össze, mikor két kéz a vállaimra simult, majd lassan masszírozni kezdte görcsbe állt testemet. Összepréselt szájjal sandítottam magam mögé, s ott Jongin széles, semmi jót nem ígérő mosolyával találkoztam. Akaratlanul is kirázott a hideg, mire csöndesen felkuncogott, de nem hagyta abba, amit csinált. Még egy kicsit haver és kifutok a világból…

- Tudom, elég… Érdekes volt az első… Találkozásunk - szólalt meg csevegő hangon Baekhyun, miután komótosan odacsoszogott hozzánk botjával és nekidőlt a falapnak. - Nem akartunk semmi rosszat, igaz Chanyeol? - az említett továbbra sem vette le rólam pillantását, ami most már azért tényleg elég félelmetes volt, ám bólintott. Nos, legalább tudjuk, hall is, nemcsak mered.

Feszélyezetten pillantottam körbe, a teremben maradt pár diák próbált úgy tenni, mint akiket nem érdekel, mi is történik éppen, azonban könnyen le bírtam olvasni bármelyik arcáról, figyelnek minket. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy realizáltam, azt várják, mikor robban a bomba négyünk között, ám… Valahogy nem tűnt úgy, hogy ez lesz. Tényleg nem. Annál előbb ájultam el kis híján.

A világ megfordult körülöttem, amikor Baekhyun tenyerét Chanyeol mellé helyezte, hogy kényelmesebb pozíciót vegyen fel mellettünk, majd ott is felejtette. Jobb kezének mutatóujján megcsillant egy különös gyűrű, ahogy Chanyeol középsőjén is az az egy, amit nem vett le, s nem sokkal később Jongin balján is észrevettem egyet. Nem voltak egyformák, mégis volt valami felettébb rendkívüli bennük, ami azt az érzést keltette bennem, egymáshoz tartoznak. Rosszul leszek. Szekta tag itt mindenki vagy mi a jó isten?

Harmatgyengén ütöttem félre a mögöttem ülő fiú karjait, majd megpróbáltam felegyenesedni, de lábaim képtelenek voltak megtartani, így alig egy tizedmásodperccel később ugyanott voltam, ahonnan indultam, a székemen. Ezúttal már nagyon közel voltam ahhoz, hogy tényleg leszédüljek róla, nemcsak a helyzet miatt, hanem azért is, mert nem voltam hozzászokva, hogy ennyien körülöttem legyenek.

- Tessék, fogd, nehogy már rosszul legyél, baszki! - kábán bámultam Chanyeol óriási kezeire, amik igyekeztek az enyémek közé nyomni egy üveg vizet, azonban annyira remegtek tagjaim, hogy nem bírták még együttesen sem megtartani azt. - Figyu… Rohamod van? Eset-

Hirtelen rántott föl valaki, ezzel belefojtva minden további mondandót a magas srácba, majd húzott ki a teremből, amiért elmondhatatlanul hálás voltam az illetőnek, egészen addig, míg rá nem jöttem, ki az. Még számomra is döbbenetes gyorsasággal rendeztem vonásaimat, amint Jin flegma arcára tekintettem, ám természetesen megköszöntem, még ha önkéntelenül is jött számra a szó.

Óvatosan kémleltem a barna íriszek élettelen csillogását, kutattam a válasz után, miért segített nekem, holott talán ő az, aki a legkevésbé kedvel az egész Akadémián, de nem tudtam kiolvasni semmit sem, az egyébként még fénytelenül is igen gyönyörű szemekből. Ujjai lassan doboltak felkarján, ahogy összefonta karjait, ajkai néha megrándultak, amikor rám sandított egy pillanatra, pusztán már ezek is elég árulkodóak voltak afelől, milyen érzései vannak felém, ugyanakkor… Szó szerint megmentett.

- Tartsd távol magad tőlük - hűvös baritonja ellentétben állt szavaival, s bár még annyival se tisztelt meg, hogy rám nézzen és ne szemben lévő keretezett képre, kihallottam hangjából az aggódást. - Egyik rosszabb, mint a másik, bárhogy is tűnik.

- Nem áll szándékomban még csak a közelükbe se menni - jelentettem ki halkan, ugyanakkor olyan határozottan, mint talán soha semmit még, viszont… Zsigereimben éreztem, ez a mondat hamar hazugsággá változik majd; nem fogok tudni távol maradni tőlük, akárhogy akarom is. Ha belegondolok, alig telt el több, mint tizenkét óra az utolsó találkozásunk óta. Ez nem túl bíztató…

Könnyedén lökte el magát a faltól, miközben egy fintor kíséretében végigmért, majd minden további nélkül elsétált, azonban egyszer visszalesett válla mögött rám. Valami még megvillant a sötét szempárban egy szempillantásnyi időre, aztán egyszerűen eltűnt az egyik kanyarban. Idegesen és némileg igencsak parázva pillantottam a tanterem ajtajára és már ott tartottam, visszafutok a szobámba, amikor is egy tenyér simult vállamra. Ismét. Ez valami szokás itt? Mégis miért taperol mindenki?

- Még mindig felhő illatod van - lábaim megrogytak, amint füleimet megütötték a szinte hangtalan szavak az éjjel hallott gyerek hangján. Ijedten ugrottam a folyosó másik oldalára, tekintetemet rögtön Sehun halkan dúdoló alakjára irányítottam, még véletlenül sem akartam szem elől veszteni, ki tudja, mit csinál velem megint. Nem hittem volna, hogy lehet ennél is rosszabb ez a nap...

Óvatosan mértem végig; szörnyen gyerekesen festett, ahogy testét ide-oda forgatta, illetve még lábain is lassan billegett előre-hátra. Aggódva préseltem testemet a falhoz, közben íriszeim félve követték a keretes szemüveg mögött megbúvó sötét szempárt, ahogy többször is izgatottan megszemlélte halálra rémült személyemet. Próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a többi kint lévő diák arról sugdolózott - teszem hozzá, nem éppen csöndesen -, hogy Sehun sosem beszélt senkivel sem.

Váratlanul hunyt ki az érdeklődés szemeiből, mikor oldalra pillantott a szépen összegyűlt tanulók hadára, aztán a következő másodpercben már valami más csillant meg bennük, ugyanis a hirtelen jött tömeg azonnal elkezdett feloszlani. Kétségbeesetten néztem körbe, igyekeztem egy menekülő utat találni, ám nem voltam túl gyors, a fiú két pislogás után már közvetlenül előttem állt. Összeszorított pillákkal rebegtem magamban egy imát, nehogy megismétlődön egy előző eset, mert tuti nem bírtam volna ki még egyszer. Ha újfent azzal jön, barátkoznunk kéne meg ölelgetni kezd, én nem tudom, mit fogok tenni.

- Ebédelsz velem? - meghökkenve meredtem az alig néhány centiméterre lévő szemekbe, képtelen voltam feldolgozni a kérdést, ugyanakkor… Hihetetlenül jól esett. Sosem ettem még senkivel sem életemben. Mindig máshogy vélekedtek rólam és… Bár olyan fura volt ez a gyerek. Szerintem a szakadt ruhás énemmel is így viselkedne. Ami szívem egy igencsak rejtett részének mondhatni, a világot jelentette. Akaratlanul billent meg fejem beleegyezésképp, mire ajkai egy aprócska mosolyba görbültek, ugyan csak egy lélegzetvételnyi időre, de legalább valami reakció érkezett tőle.

Hirtelen vált ismételten érzelemmentessé arca, amikor egy kéz lendült át nyaka körül, majd észrevettem Chanyeol széles vigyorát is. Feszélyezetten simultam még jobban oda a falhoz, nagyon nem vágytam arra, ami a teremben is volt, ráadásul… Muszáj, hogy mindkettő ilyen égimeszelő legyen?

- Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást. Sehun, nem szép dolog egy ilyen dolgot eltitkolni a barátaid elől - nyugtalanul fikszíroztam az épület padlóját, ugyanakkor próbáltam úgy tenni, mint akit egy csöppnyit sem izgatja, mi is történik éppen, ám a vörös hajú tenyere pontosan a nyakhajlatom felett nyomódott neki a szép tapétának, s a reakcióm elárult, kíváncsian feltekintettem rá.

Idegesen nyeltem egy óriásit, ahogy a két szempár egyenesen rám bámult, voltaképp ötletem sem volt arról, miért, hisz engem konkrétan nem érintett az, amit a magasabbik mondott, nem hozzám beszélt. A barna, s fekete íriszek hosszasan figyeltek, szinte pislogás nélkül és ismét úgy éreztem, nem kapok levegőt, megint el akartam rohanni jó messzire, vagy legalább nem összeesni itt helyben.

- Sehun, talán el kéne indulnod. Elég messze van innen a termed. Nehogy elkéss, még rossz pontot kapsz - bár Chanyeol hangjában érezhető volt a gúny, mégis volt valami a hanglejtésében, ami miatt nem tudtam azt gondolni, szórakozik a másikkal, inkább azt, hogy tényleg figyelmeztetni szándékozott őt.

Szemem sarkából követtem végig, ahogy a fiú némán, egy utolsó pillantás nélkül elsétált, majd amikor eltűnt, egyenesen előre néztem, s megkíséreltem kerülni a vörös tekintetét, de nem jártam sikerrel; határozottan állon fogott és maga felé fordította arcom. Körmeim tenyereimbe vágtak, ahogy igyekeztem visszafogni magam, azonban biztos voltam abban, hogy másodpercek kérdése és leszaggatom a tetőt az iskoláról.

Az akadémia ajtaja nyitva volt a szünet miatt, diákok jöttek-mentek - vagyis inkább rajtunk lengették pillantásukat -, így tökéletesen érzékeltem, ahogy az égbolt lassan sötétségbe borult egy közelgő, általam keltett vihar okán. Az első villámcsapást észre sem vettem, ahogy a dörgést sem, csak a következőket, ugyanis azok már sokkal hangosabbak, erőteljesebbek voltak. Az elektromosság csak úgy cikázott körülöttünk, a levegő felforrósodott és mielőtt még gondolkoztam volna, megragadtam Chanyeol csuklóját.

- Csak mert kisebbnek, gyengébbnek tűnök, nehogy azt hidd, nem tudom megvédeni magam - suttogtam csöndesen fülébe a hatalmas robajok közepette, majd egy heves mozdulattal közelebb rántottam magamhoz, s még jobban rászorítottam kezére.

Élvezettel figyeltem a döbbenettől, illetve félelemtől elkerekedő íriszeket, ám csupán pár pillanatig tartott az érzés, hamar felváltotta azt a pánik és a rémület. Hányingert keltő égett szag kezdett terjengeni a folyosón, aminek hatására rögtön eleresztettem a fiú karját, ám nem ő volt az, aki megsérült. Elképedve szemléltem tenyerem hamuval, s vérrel borított felületét, mégis ami igazán vonzotta a tekintetemet az az ő csuklója volt; az egyenruhája megégett, de a bőre sértetlen volt.