Ordító némaság [ChenSoo]

Sziasztok :) Ismét itt vagyok, minő meglepő és újfent egy angst műfajban íródott történetet hoztam - minő meglepő. Kérésre íródott, remélem, elnyeri, nemcsak az Ő, hanem mindenki más tetszését is, kellemes olvasást ^^

Cím: Ordító némaság

Páros: ChenSoo

Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Do Kyungsoo

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Apró ujjai lassan, óvatosan siklottak végig a krémszínű, kissé durva érintésű papír kacskaringós betűi fölött, majd egy reszketeg sóhajjal kinézett a vonat ablakán. A Nap gyönyörűen sütött, a megannyi virággal, s fával borított dombok, mezők lélegzetelállítóak voltak, minden varázslatos volt. Pontosan olyan, amilyennek egy ilyen napon lennie kellett.

Kyungsoo fojtogató sírással küszködve igazította meg ünnepélyes, ugyanakkor szolid, fekete nyakkendőjét, aztán ismét kipillantott, hogy újfent tökéletességet lásson mindenhol. Megviselten hunyta le pilláit pár másodpercre; úgy érezte, még a világ is ellene van. Kigúnyolja, orra alá dörgöli azt, hogy képtelen volt lépni akkor, amikor kellett volna. Minden esélye megvolt egy csodálatos életre Vele, ám félt bevallani érzéseit és most az esküvőére tartott, ahol kénytelen volt mosolyogni, gratulálni, örülni... Vele együtt.

Észrevétlenül hullott az első könnycsepp kézfejére, amit még rengeteg követett és bár letörölhette volna, esetleg megállíthatta volna őket, nem akarta. Még egyszer utoljára megsiratta bevallatlan, így viszonzatlan szerelmét ott, a tömött, fullasztó vonat egyik ocsmány ülésén ülve. Mikor az út végén kilépett a járműből, már csak az esküvői meghívó itt-ott nedves, ezáltal kicsit gyűrött valója mutatta, hogy történt valami, ám az néma maradt, óvva Kyungsoo legféltettebb titkát. Egyelőre.

Hamar és meglepően könnyedén talált oda a ceremónia helyére, ami szintén annak a jele volt, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Hiába próbálta szíve legeldugottabb részére száműzni érzéseit, azok mindent félresöpörve kerültek felszínre, amint meglátta a hófehérbe öltöztetett rétet, rajta a vőlegénnyel. Csak úgy, mint a nap, ő is kifogástalan, hibátlan volt.

Mellkasa szúrni kezdett, ahogy Jongdae boldog mosollyal integetett oda neki, majd felé rohant, mikor nem indult el, csak állt egyhelyben. A férfi az összes képzeletét fölül múlta. Természetesen elegáns volt, illetve hihetetlenül vonzó, ugyanakkor valahogy mégis körbelengte őt az a tipikus csibészes báj, ami már a legelső találkozásuknál is felkeltette Kyungsoo figyelmét. Hatalmas szemeivel csak bambán bámulta a gyorsan mozgó szájat, Jongdae-nak szokása volt hadarni, ha izgatott volt valami miatt. Ezt is szerette benne.

Félmosollyal nézte az örömtől kipirult, káprázatos arcot, majd ahogy realizálta, a menyasszonyról van szó, szíve ismét fájdalmasan sajogni kezdett. Szörnyen elkésett, olyannyira, hogy azt már sosem lehet behozni. Csak egy szót kellett volna mondania, nem többet. Sőt, ha elég bátor lett volna, talán arra sem lett volna szükség. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés. Semmi több. Oly kevésnek tűnt, mégis a valóságban rengeteg volt.

Csöndesen lépett arrébb a meseszép zöld füvön, mikor Jongdae odafordult valakihez, hogy vele beszélgessen, amiért még hálát is adott az éppen kicsordulni készülő könnyei miatt, ám váratlanul egy puha kéz kulcsolódott csuklója köré. Ledöbbenve emelte fel fejét, majd zavartan a férfi kérdő, de igencsak kedves tekintetébe fúrta sötét íriszeit. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés volt. Semmi több és úgy tűnt, Jongdae sejti, mi a baj.

Összeszoruló szívvel csúsztatott egy fekete kis borítékot a fehér terítővel letakart asztalok egyikére, amiben őszinte jókívánságait írta össze az ifjú párnak, majd a még mindig nedves esküvői meghívót is odahelyezte a másik mellé. Képtelen lett volna ott és akkor bármit is mondani. Bízott benne, hogy ezek többet mondanak majd, mint ő tudott volna bármikor is. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés. Valamik, amik sosem válhatnak valósággá.