Halott csillogás [KaiXing]

Sziasztok :) Egy új OS-sal jöttem és azt kell mondjam, talán ennyire még sosem írtam szomorút. Nem is néztem át, mert nem akartam. Remélem azért nincs benne hiba, ha mégis, szóljatok. Nem hosszú, sok kérdés nyitott marad, mi történt egyáltalán, de nem állt szándékomban jobban belemenni. A téma és hangulata ellenére bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, kellemes olvasást ^^

Cím: Halott csillogás

Páros: KaiXing / KaiLay

Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 16+ (a téma miatt azt hiszem ez kell, de nem is tudom)

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál

Megjegyzés: Igazából KaiHan lett volna, de ahogy keresgéltem a képeim között, megpillantottam ezt és nem tudtam ellenállni. Valahogy pont ideillőnek találtam. Viszont szokás szerint nincs benne név, így lehet KaiHan is, sőt bármilyen páros. (képzeletemben Jongin szemszögű, de ki hogy érzi)

Vékony ujjai óvatosan érintették meg a pompázatos virág szirmait, de nem sokat vesztegelt mellette, nem volt értelme. Beesett, karikás szemekkel nézett szét a rengeteg növény között, majd egy apró sóhajjal tovább állt, de alig tett meg pár lépést, megtorpant. Vinnie kellett volna valamit, de képtelen volt dönteni. Nem is értett az ilyesmihez. Régen, ha évfordulójuk volt, vett egy csokor vörös rózsát és kész. Nem ő volt a romantikus fél a kapcsolatukban.

Tekintete lomhán mérte végig a bolt teljes kínálatát, de bármelyiket is szerette volna választani, úgy érezte, nem elég tökéletes. Egy olyan gyönyörű személyhez, mint az ő kedvese is volt, nem illett akármilyen virág. Igazából nem is akart venni semmit sem. Ismét útnak indult és ezúttal nem állt meg, sőt felgyorsította lépteit, hogy eszébe se jusson visszamenni. Nem érdekelte a nyakába ömlő eső sem.

Fáradtan pillantott fel a sötét égboltra, majd halkan felszipogott és már várta a könnyeket, de azok nem jöttek. Íriszei üvegesen meredtek a szürke felhőkre, majd vontatottan a majdnem teli holdra nézett, végül a rengeteg felhőkarcolónak szentelte minden figyelmét. Harag lobbant benne, ahogy arra az egyre pillantott, amelyiket mindennél jobban gyűlölt és mielőtt észrevette volna, már sebesen arrafelé tartott.

Úgy érezte kiesik a tüdeje, mikor lefékezett, de ez sem érdekelte, csak mindent beleadott és egy hatalmasat ordított, hogy mindenki, aki csak ott van, osztozhasson az ő fájdalmában. Lihegve mustrálta az óriási üvegajtókat és tudta, hogy valószínűleg senki sincs itt, hiszen hol máshol lennének, mint az ágyban éjnek évadján?

Mérhetetlen kínokkal a szívében eredt útnak maga sem tudta merre és azokat, akik megálltak az ő kis műsora miatt, csak egy gúnyos nevetéssel ajándékozta meg. Néhány emberen látta, hogy őrültnek nézik őt, de ez sem érdekelte. Mióta nem volt mellette az az egy ember, aki a világot jelentette neki, semmi sem hozta lázba. Semmit sem akart csinálni.

Az első perc után, mikor megtudta mi történt a párjával, szóhoz sem jutott. A második percben törni-zúzni kezdett. A második órától kezdve zokogva ült az aprócska kis lakásuk régi, ütött-kopott kanapéján. Az első nap után újfent szétszedett mindent, amit csak tudott. Egy hét után többet nem ment haza. Két hét után felmondott a munkahelyén. A munkahelyükön. Egy hónap után képes volt elmenni a temetőbe, hogy elintézzen mindent, ami a temetéshez kell. És már egy év is eltelt, de ő képtelen volt betenni lábát oda.

Fogalma sem volt, hogy végül hova lett eltemetve vagy, hogy hogyan is néz ki a sír. Azt sem tudta, hogy annyi győzködés és hercehurca után egy kétszemélyes helyett kapott-e, hogy majd, valamikor ő is mellé kerüljön. Mert nekik együtt kell lenniük még ott is.

Nagyot nyelve, gombóccal a torkában pillantott föl a vas táblára, mikor leesett neki hol is van, majd óvatosan belökte a kaput, hogy belépjen oda, ahova nem hitte volna, hogy valaha is jön. A telefonja világító képernyője segítségével járta végig majdhogynem az egész temetőt, mire meglátta azt a nyughelyet, amelyiket kereste. Ha tudta volna, hogy nem hal bele, azt mondta volna, hogy szíve nagyon is sok dobbanást kihagyott, ahogy a gazzal és pókhálóval benőtt sírt nézte.

Puszta kézzel esett neki, hogy ha nem is széppé, de legalább elfogadhatóvá varázsolja a helyet és mire feleszmélt, már reggel lett. A napfelkelte fénye lenyűgözővé tette a két ember számára fenntartott kopár sírt. Pislogás vagy bármely mozgás nélkül bámult maga elé, csak akkor rebbentek meg pillái, mikor forróságot érzett arcán. Nehézkesen, remegő ujjakkal nyúlt arcához, hogy megérintse azt, majd csöndes zokogás tört fel belőle és előre borult.

- Hogy hagyhattál itt egyedül? Egyetlen szó nélkül?