Haldokló percek [Kray]

Sziasztok :) Nos, elég rég – legalábbis magamhoz mérten régen - hoztam bármit is és ezúttal sem egy csöpögős OS-sal jöttem, amin szerintem senki sem lepődik már meg. Azt hiszem, nem angst, de isten tudja. Nem igen tudom besorolni sose, amit írok. Bízom benne, hogy azért senkit se siratok meg, nem az volt a célom, sőt! De sajnos, amit szerettem volna nem jött össze. Na, kellemes olvasást ^^

Sors, dögölj meg! extra 2/2 update: íródik, jövőhét végefelé szeretném hozni, remélem sikerül.

Cím: Haldokló percek

Páros: FanXing / Kray /KrisLay

Szereplők: Wu Yifan (Kris) és Zhang Yixing (Lay)

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, hangyányi szexuális tartalom

Megjegyzés: E/1-ben íródott, viszont csak apró kis utalások vannak a szemszögre vonatkozóan, sőt igazából még név sem hangzik el benne, így bárki beleképzelhető az OS-ba nyugodtan.

A lemenő nap fénye gyönyörű képet festett a szoba falára, én mégis csak a közém és a fal közé szorult alakra tudtam figyelni. Hófehér ábrázata a helyiségnél is varázslatosabb volt így, hiszen sápadt, beesett valója mondhatni eltűnt a fenséges színek játékától. Lágyan vontam közelebb testemhez és ő nem volt rest rögtön olyan szinten közel préselni magát hozzám, hogy már egy papírlap sem fért volna el mellkasaink között.

Ujjaim leheletfinoman szántották végig gerince vonalát, majd csípőjén pihentek meg egy pillanatra, de nem sokkal később már tovább is indultak. Csöndes sóhaj szakadt fel belőle tettemre és érdekes, de én voltam az, aki elpirult, nem ő. Kissé hátrébb húzódtam tőle, hogy megállapítsam tényleg így van-e és… Igen, így volt.

Szemernyi zavar sem látszódott arcán, de az íriszei… Az íriszei ezer dolgot is elárultak nekem; de ami a legjobban kitűnt mind közül, az a mélységes szeretet volt, amit irántam érzett. Mosolyogva csúsztatta tenyereit orcáimra és minden további nélkül csókolt rá ajkaimra mérhetetlen szenvedéllyel, ugyanakkor kellő óvatossággal, illetve lágysággal.

Nagyon ritka eset volt, hogy így kezdeményeztem nála és az, hogy neki ilyen hamar leesett mit is szeretnék, meg még inkább. Mi nem tartoztunk azok közé, akik hetente többször is összegabalyodnak; egyrészt, mert... Nekünk sosem adatott meg, hogy találkozzunk egy héten akár kétszer is; másrészt pedig, mert egy alkalom nekünk rengeteget jelentett az első esetből következően.

Csodálattal a tekintetemben hajoltam fölé és mértem végig az ágyon remegő testét, majd gyengéden - a csontfehér felsője nagy kivágása miatt - fedetlen vállára hintettem egy csókot. Elégedettséget, illetve egyfajta megkönnyebbülést éreztem, ahogy meghallottam elhaló nyögését, mert mindig is féltem attól, hogy egyszer már nem fogok tudni ilyen reakciókat kicsalni belőle.

Bár nem az első együttlétünk volt, mégis féltően érintettem minden egyes porcikáját, hogy még véletlenül se riasszam el, ami igazából nagyon is vicces volt, tekintve, hogy ha eddig kitartott mellettem, emiatt biztos nem hagyna el. Vigyázva simítottam végig felhevült bőrén, közben ajkaim puhán hozzányomtam érzékeny nyakához, mire ismét megajándékozott egy igen hangos véleménnyel.

Nem szerettem elsietni egy pillanatot, nem olyan voltam, és egy ilyen helyzetben meg aztán végképp nem. Elámulva figyeltem kipirult arcát, ami hangja miatt vette fel a vörös színt, végre igazán élettel telinek találtam őt. Jóllehet tetszett a látvány, de muszáj voltam hamar elszakítani tekintetemet onnan és a vágytól homályos szemekbe nézni.

Szívem őrült tempót vett fel, karjaim megrogytak és kis híján ráestem, ahogy íriszeink összekapcsolódtak. Az övéi valami hihetetlenül csillogtak, ahogy pislogott rám velük, talán még az előbbinél is több szeretetet tudtam kiolvasni belőlük. Nyakába temettem arcomat, hogy elrejtsem előle kicsordulni készülő könnyeimet, mert nem akartam, hogy felnőtt férfi létemre így lásson. Hogy nézhet így rám azok után, hogy úgy otthagytam? Egyetlen szó nélkül…

Kedvesen simított végig hátamon, mintha tudná, hogy mi a baj és igazából ebben nem is kételkedtem. Még így, hogy évek óta nem láttam, nem beszéltük is pontosan tudta, hogy mi a gond és akárcsak régen, most sem kérdezett semmit sem, nem nyugtatott meg. Nem volt rá szükség, csak is rá volt szükségem. Arra, hogy itt legyen, arra, hogy velem legyen.

Ránehezedtem testére egész súlyommal, de nem szólt egy szót sem érte, továbbra is rendületlenül simogatott. Beletúrtam tincseibe, mire rögtön felém mozdult feje és így szembe találtam magam egy lélegzetelállító mosollyal. Nem értem, tényleg nem haragszik egy kicsit sem?

- Bármit megtennék, hogy viszonozzam azt, amit tőled kapok - súgtam halkan fülébe, majd átölelve derekát átfordítottam magunkat. Zavartan pislogott fölöttem és muszáj voltam elvigyorodni édes ábrázatán. Ismertem őt már annyira, hogy tudjam, valójában gőze sincs arról, hogy mennyit tesz értem, csupán azzal, hogy itt van, hogy bármeddig képes rám várni.

- Ebben a percben, ebben az órában velem vagy. Hogy kívánhatnék ennél többet? - motyogta értetlenül, majd lassan felém hajolt és mérhetetlenül szerelmes csókot hintett a könnyektől sós ajkaimra. Ha tudnád, hogy ez mennyit jelent nekem… Vársz majd még rám? Így fogsz vélekedni később is ezekről a kis találkákról? Vagy egyszerűen beleunsz a várakozásba és a percekből semmi sem marad?