Vihar után szivárvány [LayChen] 15. Fejezet

Sziasztok :) Először is, mindenkinek Kellemes ünnepeket kívánok, másodszor pedig Boldog Új Évet, ha addig nem adnék jelet magamról ^^ Terveim között szerepelt, hogy hamarabb hozom a részt, de mivel dolgozom, nem volt úgy rá időm, mint szerettem volna, illetve az ünnepek alatt szinte csak családdal voltam, ráadásul még beteg is lettem, úgyhogy eléggé háttérbe szorult az új részt, de most itt vagyok vele. Remélem, vártátok már, s tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

15. Fejezet

Az Akadémia ebédlőjének nem kicsi volt az alapzaja, mégsem jutott el sok minden a tudatomig. Értetlenül meredtem előre sértetlen tenyeremre, csak úgy, mint az elmúlt két-három órában is tettem. Képtelenségnek tartottam az egészet, kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat és bár rettegnem kellett volna, valahogy nem éreztem úgy, hogy legszívesebben kifutnék a világból, ugyanakkor szívem szokatlanul gyorsan, illetve hevesen vert. Miért rémlett fel előttem megmentőm kedves, ám szomorú mosolya folyamatosan?

Összeszorítottam kezemet, ölembe rejtettem, közben óvatosan körbepillantottam hatalmas helyiségben, szinte mindenki jókedvűen falatozott, s beszélgetett barátaival. Aztán itt voltam én. Csöndesen meghúzódva ültem egy félreeső asztalnál és igyekeztem láthatatlanná válni. Lelki szemeim előtt láttam Jongin szakadatlan próbálkozásait arra, hogy kiszúrjon velem, nemcsak a szünetekben, hanem magukon az órákon is.

Hamar elérte nálam, hogy rá se hederítsek, nem vettem fel egyik gyerekes hülyeségét sem, nem érdekelt. Fáradt voltam én az ilyesmihez és volt jobb dolgom is, továbbá más jobban izgatott. Tudni akartam, mi történt velem. Pontosabban mondva; mi történik éppen velem. Semmit nem értettem.

- Egyél! - váratlanul vágódott le egy tálca étel Jin jóvoltából elém, majd a következő ő maga volt. Döbbenten néztem magas alakjára, elképzelni sem tudtam, miért telepedett le pont hozzám, mikor eddig úgy tűnt, a háta közepére se kívánt. Széles vállain megfeszült a szürke zakó, ahogy kissé előrébb dőlt, majd fel is tűrte azt, hogy kényelmesebben hozzáférjen a maga elé helyezett ebédhez. - Még mindig rossz rád nézni, szóval zabálj, kérlek. Kösz.

Kábán pislogtam a fekete hajúra, meglepett az utolsó két szava, még akkor is, ha ugyanúgy gúnytól és rosszindulattól csöpögött, mint minden, amit mondott eddig nekem. Automatikusan közelebb húztam magamhoz az egyik, igencsak megpakolt tányért, aztán csöndesen enni kezdtem. Azt hittem, nem kívánok semmit, ám alig kaptam be pár falatot, megjött az étvágyam, talán azért, mert rég - inkább sosem - volt lehetőségem olyan kaját elfogyasztani, ami jelenleg is előttem volt. Na, meg azt se tudom, mikor ettem utoljára…

Kellemes meghittség szállt meg, magam sem tudom, miért, ahogy kettősünkre gondoltam és bár volt valami fura az egészben, tekintve, mennyire nem voltunk egy hullámhosszon, jól esett közeledése. Ő volt az első, aki - még ha az asztal legtávolabbi részére is -, de hozzám ült.

Hangos nevetés csapta meg fülem, mire rögtön abba az irányba pillantottam és tekintetem rögtön megakadt Jisoo karcsú, nőies alkatán. Összehúzott szemöldökkel figyeltem az általam oly nagyon nem kedvelt egyének körében, elképzelni sem tudtam, mit keres közöttük. Legutóbb úgy tűnt, nem szívlelik egymást, most mégis jóízűen kacagott Chanyeollal.

Óriásit nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, majd fancsali arccal ledobtam a pálcikákat a tálcára, aztán még arrébb is löktem azt. Frusztráltan túrtam sötét tincseim közé; komolyan mondom, semmit nem értek… Próbáltam kiszűrni a hangokat, ahogy eddig is csináltam, ám nem bírtam, akaratlanul is arra felé koncentráltam, végül egy idő után már a szemeim is folyton arra felé tévedtek.

- A közelükbe se menj - nyakam ijesztően reccsent meg, ahogy Jin irányába rántottam fejemet, mikor meghallottam csöndes, ugyanakkor döbbenetesen aggódó hangját. Mélybarna íriszei egyenesen előre meredtek, a kinti őszies időt méregette egykedvűen, még akkor sem nézett félre, amikor bekapott egy-egy falatot. - Már mondtam neked, egyik rosszabb, mint a másik.

Hiába volt a figyelmeztetés, önkéntelenül történt, de ismételten a díszes bagázs felé lestem, s majdnem mindenkit fel is ismertem. Baekhyun, Chanyeol, Jongin. Meg a szőke kínai. Illetve még valaki. Óvatosan siklott végig pillantásom a kissé kusza fekete hajkoronán, majd a férfias arc minden vonásán. Túlságosan szembetűnő volt a többi között, vagyis… Inkább kitűnt közülük.

Váratlanul átsandított tenyerei rejtekében megbúvó bögréje fölött, és összekapcsolta tekintetét az enyémmel. Egy szemvillanásnyi idő alatt elvesztem a fagyos, sötét szempárban, azonban hamar felébredtem bódulatomból, hogy aztán egy másikba eshessek.

Totál elkábulva követtem végig a vastag, vörös ajkakon játszó könnyed, kedves kis mosoly egyre szélesebbé való változását, ahogy megmentőm komótosan besétált a látómezőmbe. Hosszú, vékony ujjain ügyesen egyensúlyozott egy tálcát, míg a másik kezével igyekezett lapozni egyet könyvében. Ötletem sem volt, miért nem akkor csinálta, mikor már ült, talán érdekes volt az olvasnivalója, ám... A csalódottság felülmúlta a kíváncsiságomat vele kapcsolatban. Hozzájuk ült le. Ahhoz a társasághoz.

- Miért… - mondandóm azonnal elhalt, nem bírtam egyszerre végig mondani azt, amit akartam, szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam. - Miért vagy itt? Azt hittem, nem kedvelsz. Sőt! Tudom, hogy nem kedvelsz - fájdalmas volt elszakítanom pillantásomat a másik asztalról, ám muszáj voltam, nem figyelhettem őket tovább, minden pillanat szörnyen kínzó volt. Tulajdonképpen miért is izgat?

A röhejes szituáció alatt most volt az első alkalom, hogy Jin nem az ablak túloldalán lévő világot fürkészte, hanem engem. Fénytelen íriszei szánalommal teltek meg, ahogy rám sandított, mire belsőmben harag gyúlt. Nem kell senki szánalma. Eddig is tökéletesen elvoltam a nyomorúságommal kettecskén.

Ingerülten álltam fel, felkaptam ütött-kopott táskámat a földről és sebes léptekkel megindultam az ebédlő kijárata felé, ám egy erős rántás megakadályozott. Tompa sajgás nyilallt vállamba, ahogy a fiú keze egy határozott mozdulattal maga felé fordított. Az eddig fakó, sajnálattal teli tekintet eltűnt, helyette egy igencsak komoly került a felszínre, illetve… Az inkább nyugtalankodó, mintsem ijedt szemek is köddé váltak, s rémülettel teltek meg.

- Nem… Nem te vagy az első. Gőzöm sincs, mi a franc baja van annak a bandának, de… Kérlek, Jongdae. Ne menj a közelükbe. És bármennyire is kedvesnek, vagy segítőkésznek, vagy akárminek is tűnnek, csak megtévesztés. Hallottam hírét annak, hogy már találkoztál velük és annak is, mi volt. Maradj távol tőlük.

Meghökkenve bámultam a gyorsan elsiető srác után, alig fejezte be az elképesztően rossz óment sugalló szavakat, elviharzott otthagyva totál értetlenül, s teljesen kétségbe esve. A szívembe érzett óriási rettegés az egész hely, illetve az emberek miatt csak még rosszabb lett, menekülni vágytam. Ismét. Egy pillanatra elhalványult a környezet előttem, azt hittem, összeesek ott, a helyiség félreeső kis sarkában, azonban egy hűvös tenyér észhez térített.

Kábán pillantottam a különös társaság egyetlen olyan tagjára, akit itt vettem észre először, miután valamennyire összeszedtem magam. A markáns vonások újra lekötötték a figyelmemet; túlontúl hibátlan arccsont, szép ívű szemöldök, igéző barna szemek. Miért néz ki az összes ennyire… Tökéletesnek? Képtelenség…

Zavartan nyikkantam egyet, amikor a felkaromon pihenő kezét minden előzmény nélkül egyszer csak kézfejemre kulcsolta, kissé megemelte azt, majd egy bögrét csúsztatott remegő ujjaim közé. Értetlenül mustráltam az alig egy decis kis csészét, óvatosan vizslattam a forró kávé által megjelenő gőz lassú táncát, aztán lopva a másikra tekintettem. Ez mégis mi a halál most?

- Szeretem a kávét. Bármilyen rossz napom is van, mindig feldob. Biztos nehéz lehet most neked. Évközben jöttél, ez sok bajjal járhat - Aha… Veletek jár a legjobban…

Vigyázva kémleltem a hideg, ugyanakkor láthatóan pusztán csak a jót akaró udvarias íriszeket, ám nem tudtam nem Jin szavaira gondolni. “Bármennyire is kedvesnek, vagy segítőkésznek, vagy akárminek is tűnnek, csak megtévesztés.” Persze igazából mindegy volt, mit mondott, minden hajszálam az égnek állt, hacsak ezekre gondoltam. Akkor se akarnék tőlük semmit se, ha nem létezne rajtuk kívül más ezen a bolygón.

Egy igen erőteljes mozdulattal nyomtam vissza az ő markába a kapott bögrét, majd a tálcámat megragadva elindultam újfent a kijárat felé, ám ezúttal sem jutottam tovább pár lépésnél. Fájdalmas nyögés hagyta el torkomat, ahogy a könyökömnél fogva magához rántott, kezem tartalma pedig a földön végezte. Idegesen haraptam alsó ajkamba; kész voltam minden eddig érzett idegességemet, s frusztrációmat erre a gyerekre zúdítani, és aztán nem kevés akadt csupán a mai napon, de nem tettem.

- Nem szeretem a forró kávét - szűrtem a fogaim között csöndesen, miközben megpróbáltam kiszabadítani fogva ejtett tagomat, azonban nem eresztett. Nem szerettem volna ismételten valami képtelen helyzetbe kerülni, de szinte biztos voltam benne, elkerülhetetlen a dolog. A sötét szemek egyre fagyosabban méregettek, mégsem kerített hatalmába a rettegés, hiába vártam, aztán… Azt hittem, meghalok. De tényleg.

Füleimben hallottam szívem heves dobogását, ám alig pár pillanatig tartott, szép fokozatosan egyre lassult a levegővételem tempójával együtt. Döbbenten bámultam az aprócska párafelhőket magam előtt, amik egyenletesen hagyták el számat, majd rémülten az előttem állóra pillantottam. Elmondhatatlanul féltem, szabadulni akartam, megvédeni magam, de képtelen voltam rá, amitől csak még jobban bepánikoltam.

A testemet éltető szerv egyre lomhábban vert, magával ragadott a dermesztő hideg és mikor már azt éreztem, nem bírom tovább, vége lett. Megrogyva, reszketve tekintettem fel az egyébként velem egymagas fiúra, s nem titkolt iszonnyal siklott végig rajta pillantásom. Nem… Hogy nem tudtam semmit se csinálni? Sosem vágytam még annyira édesanyámra, mint abban a néhány szemvillanásnyi pillanatban. Bármit megadtam volna azért, hogy magához öleljen, megvédjen. Akár a lelkemet is odaadtam volna.

Könny szökött szemeimbe, ismét nekiveselkedtem, hogy elhúzódjak az iszonyatos sráctól és ezúttal már készségesen engedte el karomat. Remegve öleltem magamhoz ijesztően hűvös tagomat, közben hátrébb léptem párat, bár nem igazán voltam képes arra, hogy talpon maradjak, csak a kevéske önbecsülésem tartott még öntudatomnál. Félelemmel telve mértem végig többször is, az emlékezetembe szerettem volna vésni minden porcikáját minél jobban, még egyszer a közelébe nem megyek. Egyiknek se.

- Így már csak jó lesz - vigyorgott rám hihetetlenül hátborzongatóan, majd az elgyengült ujjaim közé préselte az általa hozott kávés bögrét, aztán nagy lazán, zsebre dugott kezekkel kisétált az ebédlőből.

Szívem fájdalmasan dobbant meg mellkasomban, ahogy realizáltam, megmentőm most nem fog segíteni, rég nem volt más sehol sem, se ő, se a többi fura egyén. Nem. Nem mehetek az ő közelébe se. Biztos, hogy ő vele se oké semmi. De… Hangosan csattant markom tartalma a helyiség kövén, ahogy agyam végre feldolgozta az utolsó mondat jelentőségét, a csésze már nem volt forró többé. Jeges volt. Teljesen jéggé volt fagyva benne a folyadék.