Sors, dögölj meg! [LayChen] 50. Fejezet

Sziasztok :) Megérkeztem a LayChen következő részével, kicsit később, mint azt tőlem megszokhattátok, de eléggé összejött most minden, és bár kész volt, nem volt időm feltenni az új fejezetet. Kicsit fluffos, kicsit a szokásos (mert hiába akarok cukit írni, nem megy T.T). 

Wow, ötven fejezet :O Ahhoz képest, hogy 12-13 részre terveztem xD Ennek örömére új design :3 Hogy tetszik?

Kellemes olvasást ^^

50. Fejezet

Jongdae

Álmodozva bambultam kifelé az ablakon, néztem a napsütést meg azt, ahogy futkorásznak az emberek az udvaron. Meg a nagy szart! Szakadt már megint az a kibaszott eső és mindenki az elől futott. Mikor fog már elállni? Esne inkább hó, csessze meg!

- Kim Jongdae! - nagy szemekkel fordultam Lay felé és próbáltam a helyére tenni, hogy miért hívott a rendes nevemen, de kurvára nem ment. Ártatlanul pislogtam rá és mikor megláttam szemeiben az indulatot, akaratlanul is összébb húztam magam a széken. Na, most mit csináltam? - Nehezedre esne figyelni rám?

- Nos, nem. Mármint téged bárhol, bármikor, bármeddig szívesen nézlek és hallgatlak, de kissé dekoncentrált vagyok jelenleg - először meglepődött szavaimon, vagyis gyanítom a dekoncentrálton, majd elpirult, aztán zavartan köhintett párat végül leült mellém. Óvatosan csúsztatta ujjait az enyémek közé, majd összefűzte őket, mire testem önkéntelenül is megremegett. Egy nap. Egyetlen egy napja vagyunk együtt megint. Rettegek, hogy történik valami.

- Akkor? Valami… Baj van? - olyan lassan, megfontoltam és… Félve mondta ki a kérdéseket, hogy tudtam, ő is rohadtul aggódik, akárcsak én. Megráztam fejemet válaszként, majd nem tudom miért, birizgálni kezdtem az ujjait. Azt hiszem, hogy csak el akartam valamivel ütni az időt.

- Chen… - szívem kihagyott néhány ütemet, amint meghallottam még mindig rekedt, karcos hangját, ahogy kiejti a becenevem. Rögtön rákaptam pillantásomat és alig fél másodperccel később már ajkai puhán az enyémekre tapadtak. Megállt szívem újra verdesni kezdett, de olyan tempóban, hogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ki akar a helyéről szakadni, mert inkább azt szeretné, hogy Lay tartsa a markában, pedig nagyon rövid volt a csók. Túlságosan is rövid.

- Lay… - súgtam csöndesen szájára, miután szétváltunk. - Arra gondoltam, hogy… Mit szólnál, ha randiznánk egyet?

Yixing

Hogy őszinte legyek, eléggé meglepődtem Chen ajánlatán, mert az előző sem ért valami jó véget. Persze nem állítom, hogy nem volt kellemes az a nap, de… Mindent összevetve nem olyan volt, amilyennek egy randinak kellene lennie. Legalábbis szerintem. A vége biztos, hogy hagy némi kívánnivalót maga után… Mondjuk nem jelenti, hogy ez is pocsék lesz, de sajnos nálunk nem lehet tudni…

Hatalmas szemekkel pislogtam rá körülbelül öt centi távolságból és nem volt szívem nemet mondani a könyörgő íriszeknek. Féltem, hogy megint milyen lesz a dolog, ráadásul bármilyen jó is az az infúzió, ami a karomból állt ki, egy nap alatt nem terem csoda. És akkor még a vizsgáról szót sem ejtettem. Igen, tudom, Chen az első és mindig ő is lesz, ígérem, de ha már újra felajánlotta, hogy csináljuk meg, nem mondhattam rá nemet.

- Jól van - egyeztem bele végül. - Hova szeretnél menni? - kérdeztem fáradtan, de mosolyogva tőle, mire szemei felcsillantak. És erre hogy mondhattam volna nemet?

Heves magyarázásba kezdett, amit nem igazán tudtam követni, így inkább csak vártam, hogy kimondja mit és hol szeretne csinálni. Bágyadtan figyeltem őt, miközben vigyorogva beszélt és örültem, hogy igent mondtam, mert ezt a vidám Chent látni nagyon is jó volt. Óvatosan nyúltam a tűhöz, majd észrevétlenül kihúztam kezemből, hogy még véletlenül se vegye észre - valószínűleg el is felejtkezett a helyzetről - és gyorsan felkaptam ruháimat. Nem mintha fel akarnám róni neki, jobb is, ha elfelejtette.

- Chen! - egyik kezemmel gyengéden csuklójára fogtam, a másikkal meg egy pillanatra betapasztottam a száját. Van egy stílusa, de szerintem ilyen szófosást még nem hallottam tőle! - Hova szeretnél menni?

- Imádni fogod! Legalábbis bízom benne, hogy… Megfelelő helyszín lesz… De tudom, hogy imádni fogod!

Jongdae

Pontosan tudtam hova akarom vinni, de mikor megláttam, ahogy kihúzza kezéből az infúziót, elbizonytalanodtam. Pihenésre van szüksége és amire én gondoltam nem épp pihentető. Talán mégsem olyan jó ötlet, mint hiszem…

Igyekeztem továbbra is vidám maradni, valamennyire sikerült is, és hacsak nem rejtegeti kibaszott jól előlem Lay, nem láttam rajta, hogy észrevette volna a megingásom. Lazán indultam kifelé, de ahogy ajtót nyitottam máris egy nővérrel találtam szembe magam. Na baszki, asszem szöktethetem meg megint…

Megköszörültem a torkomat, majd egy igen széles mosollyal az arcomon sétáltam oda a kb húszas évei végén járó nőhöz, hogy… Ja, elcsábítsam. Lay elég érdekesen nézett rám, de mikor úgy elküldtek a francba, hogy komolyan elgondolkoztam a lét értelmén, röhögött. Kiröhögött, de kurvára. Na szépen vagyunk…

- Így nem megyünk sehova, ugye tudod? - morogtam neki durcásan, mire átkarolta a vállam és már vártam a kedves megnyilvánulását, de nem az jött.

- Megmutatom hogy kell! - elvigyorodtam, mert tudtam, hogy esélytelen, hogy pont ő elcsábítson valakit. Rajtam kívül. Ő nem olyan.

- Úgy se fog menni!

- Fogadjunk, hogy sikerrel járok! - gondolkozás nélkül fogadtam el a felkínált jobbot. Holtbiztos, hogy nyerek, ez nem kérdés. Igazán jól szórakoztam, amíg meg nem láttam, hogy a nő bizony elpirult Lay szavaitól. Fingom sincs mit mondott neki, nem hallottam, de bassza meg, a nő elpirult! Szinte láttam magam előtt, hogy ezért még szívni fogok, ahogy Lay sétált visszafelé hozzám, arcán egy fölényes mosollyal. Anyám, hogy ezért mit kapok…!

- Ne aggódj, még ma beváltom a nyereményem - súgta halkan, illetve hihetetlenül erotikus hangon fülembe, majd gyengéden csuklón fogott ismét és kihúzott a kórházi szobából. Hogy is szoktam mondani? Ja igen! Menten megpusztulok, baszki!

Yixing

Az épület előtti megállóban álltunk és Chen már megint egy másik világban járt szerintem. Egész nap olyan volt mint, aki nincs teljesen itt és bár az apró kis fogadásunk felrázta őt, most megint nem volt itt lélekben velem. Bíztam benne, hogy nem olyan dolgokon gondolkodik, amiken együtt kéne velem. Egy napja vagyunk együtt és általában ilyenkor mindig történik valami…

Puhán kulcsoltam keze köré ujjaimat, mikor megjött a busz, majd magam után húztam, mielőtt még itt marad egyedül. Szerencsére a járművön volt két hely egymás mellett, így rögtön betámadtam, hogy még véletlenül se kelljen állnom. Nem voltam én ilyen lusta meg társai, de jelenleg nem igen lettem volna képes két lábon végigvárni az utat. Egyáltalán hova megyünk? Még mindig nem mondott semmit se…

Próbáltam nem túl nagyot az oldalába könyökölni, hogy végre rám figyeljen, de eltartott egy darabig, míg megtisztelt szemeivel. Nyílt a szám, hogy megkérdezzem mi lesz akkor, de mikor megláttam az aggódó, bizonytalan íriszeit nem jött ki ajkaimon egy hang sem. Lesütöttem tekintetemet, halvány gőzöm sem volt, hogy mit mondhatnék neki és végül úgy döntöttem nem is mondok semmit. Nem kell.

Lágyan fűztem össze ujjainkat, majd zsebembe rejtettem kezeinket a kíváncsi szemek elől és közelebb húzódtam hozzá. Hallottam, hogy mély levegőt vesz, illetve valami fura hangot is kiadott, mire rápillantottam s ő rögtön visszanézett rám egy tőle szokatlanul édes mosollyal. Istenem, azok az ajkak!

Szótlanul ültünk egészen addig, amíg nem jelzett, hogy leszállunk. Meglepően sokáig utazunk és komolyan mondom, elképzelni sem tudtam, hogy hova visz, főleg, hogy még sétáltunk is egy darabig a hidegben. De áldja az ég, már nem esett!

- Ugye még megy a korcsolyázás?

- Hogy… Mi van? - Chen korcsolyázni akar? Hát az utolsó sem sült el valami jól, ha az emlékezetem nem csal…

Jongdae

Tényleg nagyon szerettem volna ma jól érezni magam, de szavakba se tudom önteni, hogy mennyire aggódtam az egész miatt. Igazán szuper volt az előző randink, egy darabig, de a vége… És az a bizonyos egy napos szerencsétlenség, ami nekünk adatott… Tuti, hogy megint kibasz velünk a drága Sors…

Amint megérkeztünk a létesítményhez melegség áradt szét bennem, az egyik legjobb emlékem őrzöm erről a helyről. Abból az időből, amikor még minden rendben volt köztem és Lay között, a családjaink között. Istenem, mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna!

Az édesanyja hozott el minket ide annak idején, hogy ne csak a szobámban lopjuk a napot, hanem mozogjunk is egy kicsit. Lay anyjánál kedvesebb, melegszívűbb emberrel még sosem találkoztam. És nem mellesleg gyönyörű is volt. Ezt még meleg szemmel is elismerem.

Mosolyogva pillantottam a mellettem állóra, de ajkaimról hamar leolvadt a vigyor, ahogy megláttam Lay fátyolos szemeit. Aggódva érintettem meg jéghideg ujjait, amitől összerándult, majd mintha zavarná a dolog, zsebre tette kezeit. Nem vagyok egy észlény az ilyesmiben, de az fix, hogy ismét elbasztam valamit…

Már készültem is rákérdezni nála, de ő gyorsabb volt; megmarkolta a karomat és behúzott maga után az épületbe, olyan álmosollyal a száján, hogy azt szerintem az űrből is ki lehetett volna szúrni. Nagyon nem volt rendben megint semmi sem csak az, hogy Lay titkolta bármi baja is van. Ez rohadt idegesítő volt tőle. Mégis milyen elcseszett szokása ez?

Igyekeztem nyugodtan hozzáállni a dologhoz, az kellett volna még, hogy kiakadjak, de bármennyire is próbáltam elérni nála, hogy ne rohanjon tovább, nem sikerült. Szóval kiakadtam. Mondjuk nem is tudom, hogy mit képzeltem… Én meg a nyugodt hozzáállás…

- Jézusom, nem lennél képes kinyitni a szád és csiripelni?! - fakadtam ki végül, de ingerültségem gyorsan eltűnt, mikor szembetaláltam magam az immár csöndesen síró Lay-jel. Igen, megint elbasztam...

- Hogy hozhattál pont ide?

Yixing

Láttam Chenen, hogy gőze sincs a hely jelentőségéről, de képtelen voltam arra, hogy ne legyek ideges rá. Igen, rengeteg szar emléket őrzök, és nem tagadom, könnyen elragadnak az érzelmek, így talán az én hibám is, de… Istenem, tényleg nem emlékszik?

Vártam a válaszát, de csak két széttárt kart kaptam meg egy értetlen tekintetet. Éreztem a számban a vér ízét, olyan erővel szorítottam össze ajkaimat, de közben próbáltam visszafogni magam. A középiskolai incidenst nem róhattam fel senkinek sem, de ez… Ez az én hibám volt.

Mérhetetlenül fájt a szívem és csak rosszabb lett, mikor Chen háta mögé pillantva megláttam a vidáman korcsolyázó embereket. Nem akarok itt lenni. Rosszul vagyok ettől a helytől. Hogy is gondolhattam, hogy… Nem, még Chen kedvéért sem vagyok hajlandó itt maradni egy percnél is tovább!

Egy hátraarc után olyan gyorsan siettem ki az épületből, amennyire csak tudtam, pedig olyan állapotban, mint amilyenben én voltam már hetek óta, el se tudom képzelni, hogy voltam képes rá. Fürgén szedtem lábaimat és csak akkor kezdtem el lassítani, amikor már tényleg azt hittem összeesek a tüdőmben érzett fájdalom miatt. Aztán rájöttem, hogy nagy valószínűséggel inkább pánikrohamom lesz.

- Totál elment az eszed?! - kábán bámultam rá a kiabáló Chenre, miután felrántott a vizes földről, aztán váratlanul magához vont és szorosan átölelt. Gondolkozás nélkül viszonoztam a dolgot, pedig az előbb még haragudtam rá, most viszont... Nem, nem haragudhatok rá, nem az ő hibája. Szükségem van rá. - Mi a baj? Hmm? - szomorú mosolyra húzódott szám, ahogy meghallottam lágy hangját, majd úgy döntöttem ezt most kihagyom és inkább csak kapaszkodtam belé továbbra is. Sosem hoztam szóba és ő sem. Tudja, hogy anya meghalt, de... Azt nem, hogy hogyan? Miért nem tudja?