Elérhetetlen közelség [ChanLay]

Sziasztok :) Most nem LayChennel jöttem, azért ilyen hamar nincs kész egy rész, hanem egy ChanLay OS-sal. Elég régóta tervezgettem, címe már isten tudja mióta van, de csak most jutottam el odáig, hogy le is írjam. Ohh, az egyetem kellemes kis termei mikre rá nem vesznek... Igen, tudom, már megint a hangulat. Komolyan egyszer egy boldog történetet is kapnak tőlem. Esküszöm. De azért remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

Cím: Elérhetetlen közelség

Páros: ChanLay

Szereplők: Park Chanyeol és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst (asszem, szóval tudjátok a szokásos ChanLay hangulat)

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Leírás: Néha lehetetlenség eldönteni, hogy a szeretett személy hogyan is érez már irántunk. Esetleg eltávolodott már, esetleg még közel van hozzánk.

Megjegyzés: Az Egyetlen másodperc [ChanLay] illetve a Végtelen örökkévalóság [ChanLay] történeteimhez hasonló, de még mindig nem kapcsolódik hozzájuk szervesen, így nyugodtan olvasható bárki számára a másik kettő nélkül is.

Hangosan nyikordult meg a kanapé, ahogy letelepedtem rá, de különösképp nem érdekelt, hogy megtörtem a csendet, egyedül az izgatott, aki a másik végén ült. Közel, alig néhány centiméterre. Elmosolyodott, amint észrevett és ettől, az amúgy is már hevesen verő szívem, még gyorsabb tempóba kezdett. Újabb két hónapnyi várakozás, de végre itt volt. Viszonoztam az ajkai játékát, majd közelebb csúsztam hozzá, így térdünk összesimult, ami viszont… Nem nyerte el tetszését.

Zavar csillant a mindig fáradt íriszeiben, majd óvatosan arrébb húzódott, ami meg… Nekem nem tetszett. Elkeseredetten hajtottam le fejemet, de csak néhány pillanatig hagytam, hogy ő és a helyiségben tartózkodók lássak mennyire is letörtem. Visszavettem szokásos óriási vigyoromat, amitől mindenki megnyugodott, egyedül ő nem. Ismert már annyira, hogy tudja, ez a mosoly korántsem igazi.

Igyekeztem fenntartani a boldog arcomat az egész fotózás alatt, de egy idő után már fájt a szám a folytonos erőlködéstől. Miért most kell pont ilyen jókedvű, vidám koncepciónak lennie? És direkt van ilyen közel hozzám?

Mindig körülbelül egy karnyújtásnyra állt tőlem, nem messzebb, mintha csak büntetni akarnának. Nem érhettem hozzá úgy, ahogy én szerettem volna itt, de ha még megtehettem is volna, láthatóan neki nem tetszett volna. Fájt, szorított a mellkasom és mire egyáltalán felfigyelhettem volna rá, kicsordult egy könnycsepp. Ott, mindenki előtt. Előtte.

Alig kaptam levegőt, mikor mindenki körbeállt és kérdezgetni kezdett. Próbáltam kizárni a hangokat, de nem sikerült, így végül nem valami tisztelettudó mozdulattal löktem el az embereket és siettem ki. Talán… Talán már nem akar? Legtöbbször hónapokat vártunk arra, hogy akár egy leheletnyi időre is találkozhassunk és… És nem rónám fel neki, ha beleunt volna. Sosem kényszeríteném olyanra, amit nem akar.

Hevesen mozgó mellkassal érkeztem meg a parkolóba, majd a kisbuszunk ajtaját kirántva bevackoltam magam a leghátsó ülésre. Igyekeztem minél kisebbre összepréselni magam, bár az én esetemben ez nem ment valami könnyen, hisz elég nagyra nőttem. Alig telt el pár másodperc és már csöndesen fel is zokogtam. Belemarkoltam pulóverom nyakába és egyre jobban téptem, hogy végre rendesen kaphassak levegőt. Tudtam, hogy nem telik sok időbe és valami lesz vele; nem is váratott sokáig magára a dolog, az anyag megadta magát és elszakadt.

Felcsuklottam, sírásom hangosabb lett, ahogy kiadtam magamból mindent. Talán már hónapok, esetleg évek óta gyűlik ez bennem és most kitört. Szégyelltem magam, hogy ennyitől férfi létemre így kiakadtam, amitől még inkább bőgni vágytam, úgyhogy az előzőnél is jobban rákezdtem.

Olyan régóta volt már köztünk ez a… Valami. Nem is tudnám megmondani, hogy mi, valószínűleg senki sem és biztos túlságosan is pozitív ember vagyok, hogy azt hittem, hogy egyikünk sem akar majd kihátrálni belőle. Abban bíztam, hogy együtt öregszünk meg, ami úgy látszik… Hatalmas nagy badarság volt.

- Channie… - a hang irányába kaptam tekintetemet, de a könnyeimtől semmit sem láttam, bár szükség sem volt rá; tudtam, hogy ő jött. Halkan közlekedett, alig hallottam egyáltalán valamit is, de megéreztem mikor letelepedett mellém. Szótlanul ült, nem csinált semmit sem, csak gyengéden simogatta hajamat, amíg el nem állt zokogásom. - Channie, mi a baj? - kérdezte szinte hangtalanul, amikor végre már nem itattam az egereket.

- Még kérded? - suttogtam vissza hasonló hangerővel, majd nekiveselkedtem, hogy kiszálljak a járműből, de nem engedte. Puhán nyomott le a bőrülésre és ellenmondást nem tűrve fogott rá csuklómra. Meglepődtem határozott szorításán, ami bár erős volt, mégsem okozott fájdalmat, inkább kellemes melegség áradt szét bennem tőle. Azt akarta, hogy maradjak. Azt akarta, hogy itt legyek mellette. Olyan közel voltunk, hogy a combunk összeért.

- Azért kérdezem, mert nem értem viselkedésed okát. Valami… Gond van, Channie? - elmosolyodtam értetlen, zavart arcát látva és ne bírtam megállni, hogy finoman végig ne simítsak arcán. A rengeteg alapozó, smink alatt is könnyen ki tudtam venni, hogy milyen megviselt, elgyötört is szegény, és most, hogy csak mi ketten voltunk, már nem rejtette el fáradt íriszeit sem. Nekem megmutatta azt, amit másnak sosem.

- Nem tetszett, hogy hozzád értem és ez… Ez nagyon fájt… Yixing - elkerekedtek szemei, majd hihetetlenül lágyan nézett rám, ahogy leesett neki mit is mondtam. Csak nagyon ritkán szólítottam a nevén, még mikor egymás között voltunk akkor sem sűrűn, de próbáltam rászokni, elvégre ő is egyre gyakrabban hív már mások előtt is Channie-nak, pedig ezelőtt sosem tette egyszer sem.

- Nem az, hogy nem tetszett, csak félek, hogy… Hogy többet akarok majd és azt tudod jól, hogy… Nem lehet - szavaival ellentétben közelebb húzódott hozzám, ujjait óvatosan az enyémek közé csúsztatta, majd felemelve egy apró puszit hintett rá. A néhány perccel ezelőtti érzelmeimnek, csakúgy mint könnyeimnek már nyoma sem volt, teljesen megnyugodtam.

Bizonyos szempontból távol volt tőlem, sokkal távolabb, mint egy idegen személy, de máshonnan nézve meg olyan közel volt, mint valószínűleg sosem lesz senki sem. Nem ragadták el az érzelmei, mint engem, mindig józanul gondolkozott, ezért sem tudom, hogy egyszer valamikor közelebb kerülnünk-e egymáshoz vagy csak néhány apró érintés, esetleg csók jutott nekünk, más nem.

Miért érzem úgy, hogy néha olyan közel vagy hozzám, mint senki más, néha meg úgy, mintha elérhetetlen lennél számomra, Yixing?