Sziasztok, alighanem az év utolsó bejegyzésével jöttem, úgyhogy Boldog Új Évet mindenkinek ^^ Lécci, ne öljetek meg, amíg nem értetek a fejezet végére. Lesz itt minden, de remélem, a vége tetszeni fog. Bár ki tudja, hogy alakul a következőkben ez *khm-khm* Kellemes olvasást ^^
17. Fejezet
Jongdae
Úgy közel lenni Lay-hez, hogy közben valójában távolságot tartunk egymástól, kibaszott szar volt. Olyan közömbösek voltunk a másik iránt, mint eredetileg is terveztem. Sőt, gondolom, ő is valami hasonlót akarhatott. Nem bonyolódni semmibe, csak megcsinálni a munkát, és viszlát. Fájt… Szavakba önthetetlenül fájt, hogy mikor akárcsak egy pillanatra is összeakadt pillantásunk, olyan volt, mintha nem is láttuk volna a másikat. Ennél a harag is jobb lett volna. Az legalább érzelem.
Határozottan nyomtam le a zongora egyik magas hangú billentyűjét, majd rögtön utána én is kinyitottam a számat, ám néma maradtam. Megviselten hunytam le pilláimat egy másodpercre, azután ujjam lecsúszott a hangszerről és erőtlenül lerogytam a székre. A napok egyszerre voltak őrjítően gyorsak és lassúak. Úgy éreztem, szinte elszállnak fölöttem az órák, mégis mikor Lay-jel töltöttem az időt, mintha megállt volna. Félek bevallani, de az utóbbinak jobban örültem a szívem mélyén.
- Jongdae! - kábán pillantottam az ajtóban megjelenő menedzseremre és pusztán a kezével tett mozdulat elég volt, hogy értsem, húzás van. Már nem jött velem a kis találkákra, azonban mindig tudta, merre vagyok. A munka az egy volt. De nincs az a pénz, sem semmi ezen az istenverte világon, amiért hajlandó lennék Lay-jel együtt kajálni napjában egyszer, de inkább kétszer. Kettesben. Szóval az összes ilyen alkalomkor elszöktem. Csak éretten, Jongdae.
Vontatottan tápászkodtam föl, aztán, mint egy száz éves öregember, elé csoszogtam. Érdeklődve mért végig és láttam az aggodalmat megjelenni az arcán, csakhogy erre kurvára nem volt szükségem. Amire szükségem volt, az egy kis szünet volt nyomorúságos gondolataim közepette.
- Kyungsoo… - meglepve vonta fel szemöldökét, sosem hívtam a keresztnevén itt, bent az ügynökségnél, csakis nálam éjjelente esett meg. - Segítenél nekem? - tudtam, hogy cseles a kérdésem, sosem mondott volna nemet, s mikor bólintott, akaratlanul is elvigyorodtam. Elsandítottam a válla felett, hogy ellenőrizzem, látok-e valakit a folyosón, s ahogy realizáltam, üres, berántottam teljesen az ajtón. Erőszakosan estem ajkainak, viszont ő nem volt vevő rá. Ez most komoly?!
Yixing
Nyugtalanul kémleltem körbe a tömött étteremben, miközben egyik kezem a sötét nadrágomba markolt, a másik meg idegesen gyűrögette a szalvétát. Nem voltam már hozzászokva az ilyen zsúfolt helyiségekhez, ugyanakkor nem emiatt voltam feszült. Chen, mióta… Nos, kibékültünk? Azt se tudom, hogy mit kéne rá mondanom… Mindegy.
Chen az utóbbi időben az albumot nem érintő időkben eltűnt valamerre, ez legtöbbször az ebéd, vagy néha még a vacsora idejét is jelentette. Nem merek belegondolni, kivel és mit csinált. Én meg meguntam, hogy ott ülök egyedül és várom a megváltást. Úgyhogy helyette most várom Chanyeolt egy közös ebédre.
Nem voltam biztos benne, hogy az utoljára történtek után még beszédbe elegyedve velem, ám kb azonnal válaszolt, hogy benne van, mégis… Azért aggódtam. Most már tudtam, miért volt mindig sértett a tekintete. Mert minden, de tényleg minden Chenről szólt az életemben. Mert mindegy, mi volt, megbocsátottam, s elnéztem bármiről is legyen szó. Nem láttam a fától az erdőt. Nem láttam Chanyeolt Chen mögött. Nem is rossz hasonlat tekintve a méreteket.
Testem görcsbe rándult a váratlanul vállaimra simuló tenyerek miatt, azonban szinte rögvest el is lazultam, ahogy Chanyeol behajolt szemeim elé egy óriási mosollyal. Zavartan viszonoztam ajkai játékát, s hellyel kínáltam.
- Sajnálom a múltkorit - kért bocsánatot egyből, amint leült. Idegességem elérte a maximumot, belsőm üvöltött az igazságért.
- Nincs erre szükség - motyogtam, majd mély levegőt vettem és összekapcsoltam pillantásunkat. Ki kell mondanom. - Igazad volt - láttam a meglepődést átfutni az arcán és alighanem szabadkozni akart, ám nem hagytam neki. - Túl sokáig vártam rá. Mindig azt hittem, hogy a következő nap jobb lesz. Már… Már akkor tudtam, halálra vagyunk ítélve, mikor nem jött el a vizsgára megnézni, holott… Holott megígérte.
Chen nem sokszor használta a megígérem szót, ha viszont igen, akkor az úgy is volt. Van az a pont, amikor egy szó elveszíti a jelentőségét, mint az én esetemben a sajnálom. Itt is az volt.
Jongdae
Meghökkenve meredtem előre, miután menedzserem eltaszított magától. Halkan szisszentem fel a derekamban érzett fájdalom miatt, amit a zongora széle okozott. Hevesen pislogtam, hogy eltüntessem az apró könnycseppeket, közben feltűnésmentesen a sajgó pontra fogtam.
- Teljesen elment az eszed?! - fakadt ki igencsak dühösen, azt követően fürgén, kurva hangosan bevágta az ajtót. - Mégis, hogy gondoltad, hogy… Itt, ráadásul nyitott ajtónál csinálod ez?!
- Nem volt a senki folyosón - dünnyögtem alig hallhatóan és óvatosan leültem a hangszer mellett lévő székek egyikére. Oké, nem játszom a hülyét, sejtettem, hogy zavarni fogja, de azt azért nem gondoltam, hogy így ellök magától. Szavak nélkül is megegyeztünk abban, hogy kiélvezzük a másik társaságát, amennyire csak akarjuk, s bár ő sosem kezdeményezett, egyszer sem utasított vissza az elmúlt hetekben. Mondjuk, tény és való, hogy eddig csak a lakásban kezdtem ki vele. Meg lehet, egyszer-kétszer a kocsiban. Khm.
- Akkor is! - még mindig idegbetegként túrt barna tincsei közé, aztán felsóhajtott, s nyugodtabb hangnemben folytatta. - Jongdae… Ez… Nem szabadna - suttogta szinte hangtalanul. - Így is kísértjük a Sorsunkat. Bármikor kiderülhet. És akkor mi lesz veled? Már így is…
Kyungsoo csöndes baritonja a végére nagyon lágy lett, rengeteg érzelemmel, amiket valószínűleg más körülmények között fel is fogtam volna, mindazonáltal, amint kiejtette a Sors szót, agyamat egyszerre lepte el az indulat, illetve a keserűség. Kurvára elegem van a Sorsból!
- Ne haragudj! - értetlenül sandítottam kissé lefelé; a megrohamozó érzések miatt észre se vettem, hogy elém térdelt, s gyengéden a fájó részre simította kezét. Sok mindent láttam a tekintetében és őszinte leszek, egy pillanatra rosszul lettem a felismeréstől. Baszki… - Mindjárt hozok rá valamit - lendületesen állt fel és már fordult is volna ki, azonban villámgyorsan elkaptam csuklóját. Nem lehet. Ugye nem?
Yixing
Szótlanul sétáltunk Chanyeollal az utcán, önkéntelenül is az ügynökség épülete felé, pedig nem terveztem még visszamenni. Jólesett a friss levegő, jó idő is volt és… Beszélni szerettem volna vele. Számtalan dologról. A legfontosabb már meg volt, de még volt egy. Ami talán ugyanolyan fontos volt.
- Meg akarom próbálni - szólaltam meg határozottan, miközben megtorpantam, s ránéztem. Régi barátom zavartan bámult le rám, gőze se volt, mire értettem. Nyilván, te észlény… - A… Továbblépést - nyögtem ki végül negyed annyira se bátran. A neheze még csak most jön.
- Szuper, örülök neki. Komolyan, Yixing - kedvesen mosolygott rám, ugyan a szomorúságát nem tudta elrejteni előlem. A fekete szempár bánatosan fürkészett, ugyanakkor tényleg láttam az örömöt is. Chanyeol mindig is az érdekeimet nézte, hogy mi lenne nekem a jó. A legjobb.
Az egyetem első félévében minden szarság ellenére, ami köztünk történt, kitartott amellett, hogy Chen való hozzám, hogy őt szánta nekem a Sors, aztán mikor látta, mivé változott kapcsolatunk, akkor is igyekezett segíteni, az azután történtekről meg ne is beszéljünk. Mindezt úgy, hogy közben…
- Meg akarom próbálni - ismételtem meg eltökélten, egyenesen a sötét íriszekbe lesve. - Veled - tettem még hozzá, szintén meglehetősen magabiztosan, mire Chanyeol olyan hangot adott ki, mint aki fuldoklik. Hát… Kösz.
- Hogy… Mi? - kérdezett vissza döbbenten és meg kellett ragadnom balját, mert féltem, elesik összeszedetlen mozdulatai közepette. - Mi-Miről beszélsz, Yixing?
- Tovább akarok lépni. Veled. Járni. Ahogy tetszik - ahhoz képest, mennyire szerencsétlennek tűnt pár pillanattal ezelőtt, most szerfelett könnyedén vonszolt maga után egy félreeső, néptelen utcácskába.
- Nem-Nem értelek. Honnan… Hogy jött ez most ilyen hirtelen? Ne! - rázta meg a fejét. - Ne is válaszolj! Jongdae csinált megint valamit, igaz?
- Semmi köze ennek Chenhez! - csattantam fel rohadtul idegesen. Mi a halálért kell azonnal azt hinni, hogy akármi is van, annak tuti köze van Chenhez? Röhej, hogy nem jártak! Ezek folyton a másikra gondolnak… - Rólad és rólam van szó! És arról, hogy… Egyszer már megcsókoltalak, mikor elvileg nem voltak érzéseim irántad é-
- Akkor csókolj meg itt és most!
Jongdae
Erősen fogtam a férfi karját és nem engedtem neki, hogy elhagyja a szobát. Komoran vizslattam az ijedt szemeket, magamban azon imádkozva, hogy adja a jóságos atya úr isten, hogy valamit kurvára félreértettem. Lehetetlen, hogy… Hogy pont belém… Nem. Tuti nem.
- Kérlek, engedj el, Jongdae - kérlelt kb némán menedzserem, lehajtott fejjel. Nagyot nyelve csúszott le kezem a csuklójáról, azt követően akaratlanul is hátrébb léptem egyet, magam sem tudom, miért. Elkeseredetten pillantott rám, amint érzékelte reakcióm, majd elfordult és inkább a gyönyörűséges mélybarna zongora tetejét mustrálta végig többször is.
- Mégis… Mégis mióta? - tudakoltam elhaló hangon. Elképzelni sem tudtam, hogy… Hogy volt bárki képes engem… Lay olyan oldalamat ismerte, mint senki más. Látott a legjobb, valamint legrosszabb pillanataimban is és elfogadta mindenem. De Kyungsoo…
- Gondoltam, hogy nem emlékszel - mosolyodott el szomorúan. - Az hiszem… Valaminek az évfordulója lehetett. Legalábbis folyton ezt motyogtad, mialatt próbáltalak összeszedni a táncteremben. Eléggé kész voltál - a Lay-jel való szakításom, illetve a második évfordulónk között nem sok idő volt hátra. Akkoriból bevallom, tényleg nem sok rémlik. Életem talán legsötétebb időszaka volt. A szó minden értelmében.
- De… De hogy… Miért? Én…
- Sosem… Mindig is erősnek mutattad magad, határozott voltál és pontosan tudtad, mit akarsz. Ezt a Kim Jongdae-t ismertem addig. Aztán… - megakadt és csak nézett rám letört, s reményvesztett szempárjával. - Tudom, hogy nem rám gondoltál. Valószínűleg… Sőt, biztos vagyok benne, hogy még látni sem láttál, de… Megcsókoltál és azt súgtad, szeretsz.
Yixing
Elképedve meredtem Chanyeol alakjára szavai után, elmém minduntalan az elhangzott mondatot játszotta újra és újra. Az, hogy elhatároztam magam és összeszedtem a bátorságom, hogy ki is mondjam, egy volt, azonban az, hogy ezt gyakorlati formába is ültessem, na, az egy másik volt. Nem is értettem, hogy kérhetett ilyet tőlem, azok után, amit elmeséltem neki a múltamról. Mégis, képtelen voltam nem arra gondolni, ez csak kifogás és valójában nem akarom őt.
- Hogy mondtad? - kérdeztem végül rekedt hangon, remegve.
- Yixing… - megragadta kétoldalt a felkaromat, miközben komoly tekintettel nézett rám. Testem ösztönösen megfeszült a hirtelen érintéstől és szerencsére hamar vette ő is a lapot, így elengedett. - Megmondtam múltkor is és, bár bocsánatot kértem miatta, az a tálalás miatt volt, nem amiatt, amit mondtam. Sosem leszel képes mást szeretni Jongdae-n kívül. Én pedig nem leszek holmi pótlék.
- Nem… Ne is mondj ilyet! - fakadtam ki feldúltan. Zaklatottan markoltam ében hajkoronába, dühös voltam, holott legbelül tudtam, igaza van. Nem akartam, hogy igaza legyen. Valóban tovább szándékoztam lépni, ám mással egyszerűen nem bírtam elképzelni a dolgot. Egy ismeretlennek az életben nem fogom megengedni, hogy hozzám nyúljon. - Én tényleg… Tényleg szeretném… - éreztem, hogy könnybe lábadnak szemeim tehetetlenségemben. Ez nagyon gáz…
Chanyeol nem válaszolt semmit, csak lágyan magához vont és gyengéden átölelt. Némán álltunk így, egyedül az én szipogásom hallatszódott néha, annak ellenére, hogy igyekeztem visszafogni magam, s elrejteni arcom nyakában. Sokat látott belőlem az egyetem másik felében, noha ezt sosem. A múltja miatt megtört, s gyenge Zhang Yixinget csakis Chen látta eddig.
- És mi lenne, ha… - tolt el óvatosan magától és összekapcsolta pillantásunkat. - Azt megengednéd, hogy… Én csókoljalak meg téged?
Jongdae
Erőtlenül billent homlokom a lift falának, mutatóujjam csak a harmadik próbálkozásra tudta sikeresen benyomni a megfelelő gombot. Mihelyst megindult felfelé a felvonó, kimerülten hunytam le szempárom és megkíséreltem a hűvös kőnek dőlni, csakhogy a derékmagasságban lévő fogódzkodó pont fájó testrészemnek nyomódott. Idegesen káromkodtam el magam, ugyan tudtam, ez nem a helyzetnek szól. Vagyis nem ennek.
Holtbiztos voltam benne, hogy aznap, mikor megcsókoltam Kyungsoo-t, igazából Lay-re gondoltam. Őt láttam. Éreztem. Hallottam. Minden egyszerre. Hiába a férfi szavai, semmi sem derengett abból, ami történt. Egyedül a rohadt sok pia, valamint pirula rémlik, amit benyakaltam már aznap reggel, hogy az egész napot hullaként tölthessem. Meg az, hogy kibaszott hosszan bámultam az első évfordulónkra adott ajándékát.
Lestrapáltan fogtam rá a stúdió kilincsére és reménykedtem, hogy Lay-t megszállta az ihlet, míg távol voltam. Befejezte a zenéket, illetve a szövegeket és most pakol, hogy lelépjen. Nem fogok tudni belenézni a szemeibe. Jobban sóvárogtam utána, mint az elmúlt hetekben bármikor. Viszont azt nem gondoltam volna, amikor megláttam, hogy még nálam is szarabbul fog festeni.
- Lay? - csöndesen léptem oda hozzá, majd guggoltam elé és némi belső viaskodás után, finoman rásimítottam tenyerem térdére. Elgyötörten kémlelt sötétbarna íriszeivel, azután lesandított a kezemre, mire gyorsan elkaptam tagom. Biztos történt valami, jobb, ha nem érek hozzá.
Feszélyezetten igazítottam meg szokásos bő pulóverom; a plusz székre, mióta menedzserem nem jött, nem volt szükség, sőt az esetek nagy részében Lay mellett ültem. Mármint közvetlenül mellette. Úgyhogy megembereltem magam és ezúttal is mellé telepedtem le, kissé felé fordulva. Nyílt a szám, hogy kérdezzek, vagy mondjak valamit, akármit, de megelőzött.
- Chen… Muszáj vagyok kipróbálni valamit - suttogta tompa hangon és időt nem is hagyott arra, hogy reagáljak. Meglepett nyikkanás csúszott ki belőlem, ahogy odahajolt hozzám és puhán megcsókolt. Nos, erre nem számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése