Vihar után szivárvány [LayChen] 10. Fejezet

Sziasztok :) Hosszú-hosszú késés után megjöttem a LayChen legújabb részével. Szörnyes röstellem, hogy eddig húzódott, de aki olvasta az előző bejegyzésem elejét az tudja, több okból kifolyóan sem jutott időm az írásra. Igyekszem felzárkózni a történettel, visszaállni a heti frissre, de nem ígérek semmit, sose lehet tudni, mi lesz. Na de kellemes olvasást ^^

10. Fejezet

Fáradtan tettem egyik lábamat a másik után, kezeimmel esetlenül tapogatóztam a folyosó sötétjében, hogy végre a szobámra leljek, de nem igen akart összejönni a dolog. Már az első alkalommal is majdnem száz százalékig biztos voltam abban, jó helyen vagyok, számoltam, hol is kéne lennie a huszonegyes számnak, mégis… Egyszerűen nem értem. Eddig kétszer nyitottam rossz helyre, amiért inkább nem is mondom, miket kaptam, úgyhogy próbáltam körültekintő lenni.

Az igazat megvallva, gőzöm sem volt, meddig ültem kint a kollégium előtt a hidegben, s bár az általam hirtelen megjelenő fekete felhők eltűntek, miután megláttam azt a ragyogó mosolyt, attól még az éjszaka megérkezett. Egyszer csak rám esteledett és én észre sem vettem, a csontomig hatoló fagyos szél ébresztett fel bambulásomból. Nem voltam egy idegbeteg típus, nyugodt életet éltem, azonban ez az egyetlen nap annyira megviselt, mint soha egy se. Szörnyen fáradt voltam, szerettem volna lezuhanyozni, aztán lefeküdni új, igencsak kényelmesnek tűnő ágyamba.

Hűvös ujjaim reszketve simultak az ajtó fém számtáblájára, hogy leszűrhessem, ismételten nem jártam sikerrel. Elkeseredetten csúsztam le a fal mellett a földig, majd térdeimet átölelve csak guggoltam és bámultam magam elé. Tudtam, már rég megvolt a tizenegy órás takarodó, hiszen sehol nem volt egy teremtett lélek, a folyosókon nem égett egy lámpa sem. Elvesztem és egyedül maradtam. Különös, csuklásszerű hang hagyta el számat, ahogy próbáltam visszaszorítani könnyeimet, végül nem is hullajtottam egyet sem, ám az a döbbenet miatt volt.

- Te is eltévedtél? - ijedten estem fenekemre, amikor felhangzott egy halk, a helyzet ellenére nyugodt bariton velem szemben. Elképedve meredtem előre, kerestem, honnan is érkezett a kérdés, azonban addig, amíg hirtelen egy telefon fénye nem világította meg az alakot, nem találtam.

A barna tincseken megcsillant a tompa fény, a sötétben feketének tűnő szemek élettelenül pillantottak rám a viszonylag vastag, keretes szemüveg mögül, mégis könnyedén elvesztem bennük. Éreztem egyfajta közönyösséget áradni a másik fiúból, viszont valahol úgy tűnt, ennél többről van szó. Óvatosan mozdult felém, térdre ereszkedett, majd lassan közelebb mászott hozzám, túlságosan is közel, hogy őszinte legyek.

Horrorfilmszerűen vetült rá, illetve rám is a mobilja képernyőjének sugárzó fényessége, ahogy földön fekvő testem fölé hajolt, aztán váratlanul… Megszagolt. Totál meghökkenve figyeltem a sűrű, hosszú szempillákat, de nem sokáig, képtelen voltam tartani ezek után a szemkontaktust, így inkább a homálynak szenteltem magamat. Na meg egy imának, nehogy kiderüljön, valami kannibál a gyerek.

- Felhő illatod van - suttogta csöndesen, mire majdnem felkiáltottam a rettegéstől. Ilyet mégis ki mond?! Összeszorítottam szemeimet a félelemtől, elképzelni sem tudtam, mi lesz most velem. A sok réteg ruha ellenére vékonynak látszott alakja, ugyanakkor még így, ebben a helyzetben is igen magasnak véltem, ráadásul eléggé széles vállai voltak, úgyhogy nem vettem volna mérget arra, hogy le tudom győzni. Mondjuk, egyébként sem vagyok egy izomkolosszus, szóval…

Percekig vártam, de nem történt semmi sem, sőt, mikor körbepillantottam már a sarkán ült és ide-oda nézelődött. Suta mozdulatokkal csúsztam arrébb, hogy minél távolabb legyek ettől a fura fiútól, ám az előbbi érdeklődése, mintha köddé vált volna; fénytelen íriszekkel sandított rám, majd törökülésbe helyezkedett. Nyomkodott valamit telefonján, aztán egyszerűen lezárta azt, így ismét feketeségbe borult a folyosó.

- I… Ide adnád a mobilod, kérlek? - hangom szinte semmi sem volt az előbbi rendkívüli eset miatt, remegő ajkakkal, rekedten, száraz torokkal sikerült csak kinyögnöm a kérdést. Bevallom, halálra rémültem. Aztán csak fokozódott. - A fényével-

- Ha nem szeretné, nem fogod megtalálni a szobád - teljesen elhűltem a mondattól, amit nyugodtan, egykedvűen ejtett ki. Nem tudtam, kiről beszél, mire érti, vagy inkább hogyan érti, de… Őszintén? Nem is érdekelt. Csak minél messzebb akartam kerülni tőle. Kizárt, hogy ez a gyerek normális legyen.

Ügyetlenül tápászkodtam fel, aztán a sötétben elindultam valamerre, mindegy merre, csak el tőle, ám nem jutottam messzire; jéghideg ujjai bilincsként kulcsolódtak egyik, majd másik csuklóm köré, s a hűvös, festékszagú falhoz préselt. Szégyen, nem szégyen, könnyeim kicsordultak a rettegéstől, elképzelni sem bírtam, mi lesz most velem, leszámítva azt, valami nem szép.

- Ne menj el! - suttogta kérlelve fülembe, miközben bár szorítása enyhült, nem eresztett el. - Te vagy az első, akivel ennyire hasonló vagyok. Mondták, hogy jössz, de… Az olyan rég volt már. Azt hittem, hazudtak - még mindig nem tudtam, mi a jó istent akar tőlem. Pont tőlem. Belegondolni is féltem. Mégis mi van itt? Nincs más, akit piszkálni lehetne rajtam kívül?

Teljesen meghökkentem, mikor hosszú, vékony karjai átöleltek, arcát nyakamba rejtette és alig fél pillanattal később megéreztem egy-egy apró, forró cseppecskét bőrömre hullani. Elkerekedő szemekkel bámultam a homályba, tenyereim esetlenül kutattak a falon valami után, magam sem tudtam voltaképpen, mit kerestem. Talán valamit, amivel megvédhetem nyeszlett valóm.

- Tökéletes barátok leszünk - motyogta halkan, miközben megpróbált még közelebb simulni hozzám. Normál esetben erre azt mondtam volna, ez már aztán tényleg túlzás, ám tartottam attól, ha ezt kiejtem ajkaimon, vagy arrébb húzódom tőle, tényleg bekattan, úgyhogy tűrtem. Megkíséreltem másra koncentrálni, azonban akárhogy igyekeztem, maximum arra futotta, hogy a szavain agyaljak. Nagyon elfuserált képe van a barátság fogalmáról... Nem mintha szakértő lettem volna, de…

Pusztán ez a néhány perc is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ettől a gyerektől olyan távol kell maradnom, mint soha senkitől vagy még a halála napján mellette találom magam a koporsójában azzal a címszóval; nem akar egyedül elmenni. Bár ha így haladunk, az Akadémia engem előbb elvisz…

- Sehun! - a hangos kiáltás robbanásszerűen szakította meg a némaságot, engem meg visszahozott az életbe. Egy szempillantás alatt könnyebbültem meg; realizáltam Jisoo kellemes, fület simogató hangját és elszállt minden nyugtalanságom. A testemet szorosan ölelő fiú arrébb lépett, amint a lány lámpája ránk vetült, arcára kiült a teljes érdektelenség ismét, bőre sima volt, holott másodpercekkel azelőtt még könnyek tarkították. - Miért lógtál ki megint? Tudod jól, aggódunk, mikor eltűnsz egy szó nélkül!

Óvatosan sandítottam oldalra, figyeltem a szobormerev ábrázatot, próbálkoztam leolvasni róla valamit, ám nem jártam sikerrel, nyoma sem volt annak a srácnak, akit én láttam az előbb. A barna íriszek rám villantak egy utolsó alkalommal még a szemüveg mögül, majd se szó, se beszéd, hátraarcot csinált, s elsétált otthagyva engem totál értetlenül, illetve egy igencsak mérges Jisoo-t is. Fél füllel hallottam a nem messze álló, törékeny alak minden egyes szitok szavát, de sok nem jutott el a tudatomig. Nem úgy volt, hogy eltévedt ez a Sehun nevezetű gyerek?

- Gyere! Elkísérlek a szobádhoz - zavartan kaptam fejemet a lány felé, amikor megéreztem puha érintését alkaromon, majd lassan megindultam, azonban valamiért nem bírtam megállni, hogy ne tekintsek még egyszer - utoljára - hátra. Semmit és senkit nem értek ebben az iskolában. - Sajnálom, gondolnom kellett volna arra, nem fogsz egy ekkora helyen könnyedén kiigazodni. - Aha… Kiigazodni. Külön könyvet kellene írni ahhoz…

Szótlanul lépkedtem Jisoo mellett, aki rendületlenül haladt előre, néha megtorpant egy-egy szoba előtt, s hallgatózott egy keveset, ami szörnyen furcsa volt és bár először úgy voltam vele, nem érdekel, fáradt vagyok már bármihez is, ám aztán csak kibukott belőlem a kérdés, miért csinálja.

- Amolyan felügyelő vagyok - válaszolt rögtön készségesen, ugyanakkor eléggé rejtélyesen. Hangsúlyában változás állt be, szerintem ő sem volt biztos abban, jól válaszolt, de nem firtattam. Ahhoz már tényleg semmi erőm nem volt. - Van egy-két diák, akire különösen oda kell figyelni. Mint Sehun. Például.

- Például - ismételtem meg szinte hangtalanul utolsó szavát, azonban ennél többet nem reagáltam, pedig nem esett volna nehezemre azonnal hozzátenni még a szobatársaim nevét, vagy mondjuk, Chanyeolét. Vagy bárkiét, mert azok közül, akikkel eddig találkoztam, szerintem egy se volt rendben. Még Jisoo sem.

Csupán néhány ajtóval mentünk arrébb, nem többel, mikor megállt, s lámpája fényét felfelé irányította. Szám vonallá préselődött a huszonegyes feliratot látva, ám inkább nem kérdeztem semmit, féltem, mi lesz a válasz. Vagy mi nem. Úgy éreztem teljesen elvesztem; a srác szerint, ha az a valaki nem akarja, nem lehet megtalálni, de Jisoo könnyedén meglelte tulajdonképpen úgy, hogy… Nem is tudta, hányas az enyém. Arra pedig gondolni sem szerettem volna, hogy egy olyan szobánál álltunk, ahol már egyszer voltam legjobb tudomásom szerint.

Köszönés nélkül léptem be a sötétbe burkolózott, hatalmas helyiségbe, magam mögött akartam hagyni mindent, a lánnyal együtt és szerencsére nem firtatta a dolgot, halkan behúzta mögöttem az ajtót, miután csöndesen jó éjszakát kívánt.

Ügyetlenül próbáltam eltalálni a sarokban álló ágyamig, alig vártam beledőljek, már a zuhany gondolata sem foglalkoztatott, azonban a villany feloltódott, én pedig szembe találtam magam egy igen dühös Jinnel, illetve egy flegma képet vágó Yutával.

Biztos voltam benne, ebből a szituációból sem fogok egykönnyen kimenekülni, így mindent megelőzve egyszerűen feltartottam a mutatóujjam és vettem egy mély levegőt, hogy felkészüljek a továbbiakra, majd mikor készen álltam, egyenesen rájuk pillantottam.

- A kicseszett takarodó tizenegykor van. Mégis mit nem fogtál fel abból, amit délután mondtam? - a japán srác hangja a várttal ellentétben meglepően higgadtan, nyugodtan csengett, ám a gúny továbbra is erősen jelen volt benne és ezt a következő szavai is alátámasztották. - Azt hiszem, az igazgató nemcsak szociális hülyeségbe kezdett, hanem az együgyűekkel kapcsolatban is tevékenykedett. Máskülönben megértetted volna azt, amint a szádba rágtam.

- Késő van - szólaltam meg szinte hangtalanul, közben az ágyam felé csoszogtam -, nem lehetne, hogy holn-

- Nem! - vágott közbe rögtön Jin idegesen és gyors léptekkel előttem termett, hogy aztán ő is megszaggassa kicsit a sokat megélt felsőmet. Elernyedten hagytam neki, tényleg semmi kedvem nem volt már semmihez, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy vitába, vagy verekedésbe keveredjek. Megint. Már ha a mai nap eseményeit ezek közé lehet egyáltalán sorolni. Isten tudja már…

- Jin, kérlek, moderáld magad! - szemeim fáradtan követték végig, ahogy Yuta az említett vékony csuklója köré fonta ujjait, hogy lefejtse rólam, mielőtt még valami olyasmi történne, amit egyikünk se szeretne. Legalábbis bíztam benne, így van. A sötétbarna íriszekben kihunyt az indulat, majd pár igen szép szó után elengedett, s arrébb sétált karba tett kezekkel.

- Nézd… Jongdae... - pilláim megrebbentek a döbbenettől, nem hittem volna, hogy emlékszik a nevemre. - Elmondom egyszer és utoljára. Tizenegykor takarodó van. Lámpaoltás. Alvás. Nevezd, aminek akarod, de addigra mindenkinek az ágyikójában kell lennie és aludni. Vagy tettetni. Tökmindegy. A szoba minden lakója rábasz, ha csak egyvalaki is hiányzik és nekünk nincs kedvünk ahhoz, hogy az iskola bármely részén bármit is csinálnunk kelljen. Nincs halálvágyunk - olyan hangsúllyal ejtette ki az utolsó két szót, hogy tudtam, nem átvitt értelemben érti. Most mondhatnám, röhejes, de… Ez a helyzet minden volt, csak épp vicces nem. Valami nagyon nincs rendben itt.