Vihar után szivárvány [LayChen] 16. Fejezet

Sziasztok :) Igencsak sok idő telt el mióta utoljára jelet adtam magamról, sajnálom. Sajnos nem értem rá a bloggal foglalkozni elég sok dolog miatt, de végre itt van az új Vihar után szivárvány rész. Remélem, vártátok már, kellemes olvasást hozzá ^^

16. Fejezet

Hangosan reccsentek elnyűtt cipőim alatt az ősz lehullott falevelei, ahogy sebesen végigvágtattam a színes kavalkádban. Ósdi táskám fájdalmasan nyögött fel minden mozdulatom után, elég nehezen bírta a strapát, talán túl gyorsan futottam, ám minél előbb szabadulni vágytam. Vékony ruháimon átfújt a szél, bőröm libabőrös lett, szörnyen fáztam, de nem akartam megállni, isten ne adja, visszafordulni. Nem maradok egy perccel sem tovább.

Ijedten torpantam meg a hátam mögül hallott furcsa hang hallatán, azonban hiába nézelődtem, nem láttam semmit se. A hatalmas, némileg már csupasz fák egy nagy, óriási képet alkottak, szinte át se bírtam lesni közöttük, mégis az ódon iskolát tökéletesen ki tudtam venni. Mintha egy centivel sem lennék beljebb az erdőben. Képtelenség.

Hirtelen különös, nyomasztó érzés kerített hatalmába, ki akartam jutni innen is, ám akárhogy próbáltam, nem ment. Szemeimbe könnyek szöktek, ahogy visszafelé futva sem leltem az alig pár perccel ezelőtt elhagyott földutat. Nem is tudom, vissza menjek-e vagy sem. Reszketve pillantottam körbe, majd megugrottam, s közben egy fülsértő, kicsit sem férfias sikoly is kicsúszott belőlem; a rengeteg mélyéről egy nem épp szívderítő, viszont igen fájdalmas vonyítás hangzott fel.

A világ megfordult körülöttem, a fejem elnehezült és mire feleszméltem, arcom a hűvös, ám undorító sárba nyomódott. Elgyengülten igyekeztem négykézlábra állni, de még ahhoz sem volt elég erőm, visszaestem. Az apró sós cseppek, amik eddig sunyin megbújtak, most lassan, egymás után gördültek ki, ahogy realizáltam reménytelen helyzetemet. Mindent elrontottam. El sem kellett volna jönnöm az árvaházból. Itt fogok meghalni. Ez a hely…

Nem messze tőlem megrezdült egy-két bokor, minek hatására az adrenalin dolgozni kezdett szervezetemben, én pedig felpattantam és már rohantam is az egyik irányba. Lábaim ügyesen kerülgették az akadályokat az avarban, ezzel szemben a különféle gallyakat sem időm, sem lehetőségem nem volt, így arcom, karjaim telis-tele lettek piciny sebekkel, rongyos öltözékem meg még rosszabb kinézetre tett szert, mint ezelőtt.

Rémülten botlottam meg egy nagyobb, kiálló gyökérben, amikor túlságosan közelről hallottam meg az elkeseredett nyüszítést, s félve néztem körbe, azonban nem láttam semmit sem. Tüdőm összeszorult, nyugtalanító érzés nehezült körém és hiába próbáltam csitítani rettegő lelkem azzal, már régóta kint vagyok, biztos azért van ilyen sötét, ám tudtam, ez nem így van. Zsigereimben éreztem, hogy már megint valami röhejes, képtelen szituációba kevertem magam, amiből aligha jövök ki jól. Csak egyszer járnék jól ezen az istenverte helyen!

Dühösen töröltem le a félelemtől folyton kicsorduló könnyeimet, de azok csak nem akartak eltűnni, sőt inkább megszaporodott a számuk. Remegve öleltem át testemet, miközben egyre hátrébb kúsztam a koszban, egészen addig, amíg hátam egy méretes fa törzsének nem préselődött. Amennyire csak képes voltam, közel húztam magamhoz a lábaimat, homlokomat rájuk döntöttem és csak kuporogtam ott csöndben. Elmondhatatlanul féltem és… Vágytam arra, hogy valaki még itt legyen.

Ujjaim erősen markoltak barnás-feketés tincseim közé, az égbolt fokozatosan elveszítette minden fényét, majd lecsapott az első villám ijedtségem közepette, végül hangosan megdörrent a homályos felleg. Alig pár pillanattal később már a szél is tépázta szegény megritkult növényeket, az erdő szinte világított a folytonos égi játéktól, amit rémületem generált.

Reszketve siklott tenyerem tarkómra, ott is megtépkedtem kicsit hajszálaimat, aztán megragadtam agyonhordott felsőm, majd nadrágomat, végül a földbe mélyesztettem bele körmeimet. Biztos voltam abban, tényleg itt halok meg, ám ekkor egy gyengéd érintést véltem felfedezni vállamon, szívem pedig rögtön megnyugodott. Erőtlenül kaptam a hónom alá nyúló karok után, először, hogy ellökjem, azt követően viszont már azért, minél közelebb érezhessem magamhoz a biztonságot árasztó illetőt.

- Mit csinálsz itt kint egymagad? - megmentőm kellemes baritonjának hallatára még inkább ellazultam, testem teljesen elengedte magát és hagytam, hogy a derekamat ölelő kezek teljesen a másikhoz vonjanak. Piszkos arcom a gyönyörű ívű nyaknak nyomtam, beszívtam az édeskés parfüm, illetve az izzadtság kettőse által összekeveredett illatot, majd akaratlanul is viszonoztam tettét. Miért pont ő az, aki jön, ha szükségem van valakire? És… Délben miért nem jött?

Kirázott a hideg, amint hosszú, vékony ujjai arcomra simultak, hogy eltoljon magától, s megnézzen. A sötétben is csillogó íriszek döbbentek kerekedtek el, ahogy tekintete végigvándorolt leharcolt valómon és már nyílt a szája, alighanem azért, megtudja, mégis mi a fene történt, ám akármit is akart, torkán akadt, mikor a vonyítás megtörte a némaságot. Ijedten kapott utánam, a háta mögé terelt, hogy saját magával védjen, ami egy másodpercig zavart, aztán rájöttem, alig állok a lábamon. Nem is tudom, mi lenne most velem, ha nem jelenik meg.

Esetlenül markoltam egyenzakója finom anyagába, kissé magam felé húztam, majd lassan hátrálni kezdtem vele együtt, hogy minél messzebb kerüljünk a veszélytől, azonban talpam alatt megreccsent egy ág. A csöndességben hangosan visszhangzott ballépésem és már vártam az állat felmordulását, akár támadását, ám nem történt semmi sem. Remegve kapaszkodtam az előttem álló selymes ruhájába, s vele együtt guggoltam le, mikor megmozdult.

- Kérlek, hadd vigyem ki Jongdae-t, utána vissza se jön sem én, sem más. Rendben? - meg kellett volna döbbennem, amikor tenyerét gyengéden a földre simította, miközben beszélt, de egyszerűen már képtelen voltam meghökkenni bármin is, aminek ehhez a helyhez volt köze.

Nagy szemekkel, szótlanul figyeltem a vastag ajkakon játszó bűnbánó, szomorkás mosolyt, aztán a bánatos íriszeket is szemügyre vettem. Okolja magát valamiért? Megszorítottam felsőjét, mire rám pillantott, tekintetünk összekapcsolódott és így már közvetlen közelről megcsodálhattam a káprázatos szempárt. Szívem fájdalmasan dobbant, ahogy az áradó keserűség megcsapott, s önkéntelenül is, de a homályban hófehéren világító arcára csúsztattam kezemet.

- Vigyél vissza - kértem halkan, holott először azt szerettem volna tudni, mégis mi a jó élet van itt, de nem mertem rákérdezni. Óvatosan álltam fel vele együtt, majd ismételten hátrálni kezdtem, mondjuk ezúttal már több bátorsággal, megmentőm akármit is csinált, segített. Bár a némaság szörnyen kínzóan hatott, éreztem a levegőben egyfajta tragikus felhőt, ami egyértelműen a fiú felől érkezett.

Elcsodálkozva néztem, ahogy megszabadul zakójától, hogy aztán vigyázva a hátamra terítse, majd puhán csuklón fogott és határozottan megindult az egyik irányba. Gyors, acélos léptekkel haladt, pontosan tudta, merre fogunk kikerülni innen, szinte szét sem pillantott egyszer sem, aminek hatására azonnal leszűrtem, biztos nem az első túrája volt eme igen izgalmas erdő területén. Miért… Miért olyan kérdőjel minden? Csak végre kapnék egy választ. Csak egyet.

- Sajnálom… Én…

- Kérlek, könyörgöm, ne kérj folyton bocsánatot olyanért, amihez semmi közöd - hangom még az övénél is csöndesebb volt, szinte semmi, miközben fáradtan lehunytam egy tizedmásodpercre pilláimat. Testemen remegés futott végig, ahogy realizáltam bőrének forró érintését magamon. Olyan… Ismerős.

- Tavaly… - rögtön rákaptam tekintetemet, amint meghallottam gyászos, ugyanakkor számomra még így is kellemesen csengő baritonját. - Borzasztó dolog történt itt. Többet eszedbe se jusson ide jönni! - összerándultam utolsó, meglepően parancsolóra sikeredett mondata után, zavartan sandítottam rá és ugyan nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam neki, semmi köze ahhoz, merre járok, végül csak bólintottam egyet. Nem folyok bele inkább már semmibe se.

- Hogy találtál meg? - suttogásom hamar elszállt a rengeteg csontig hatoló hűvös szelében, ő mégis tökéletesen értette szavaimat. Karomon pihenő forró tenyere valamelyest enyhítette fázásomat, így mikor elvette kezét, hogy hajába túrjon, megcsapott a rettenetes hideg, s akaratlanul is, de hiányérzetem támadt. - Azt hittem, a díszes kis társasággal vagy - döbbenten kerekedtek el nemcsak az ő, hanem az én szemeim is, ahogy tudatosult bennem, milyen gúnyosan is beszéltem vele.

- Ők a barátaim - elvörösödve pillantottam oldalra fagyos hangja hallatán, mellkasom védelmében lévő szívem megsajdult, hogy ilyen hangnemet csaltam ki belőle, amikor szándékomban sem volt. Annyit segített, ha… Nem kedvelném sem beszélhetnék vele úgy, ahogy az előbb. - Nem a legtökéletesebbek, de igen becsesek nekem.

- Sajnálom, nem… Nem így… Ne haragudj - erőtlenül leheltem bocsánatkérésem felé, féltem, elrontottam kapcsolatom vele, holott rajta, illetve Jisoo-n kívül aligha társalogtam még normális személlyel itt. Bár velük sem okés semmi, de ebbe most inkább nem gondolok bele. Esetlenül nyúltam karcsú ujjaiért és rettegtem attól, elrántja előlem, ám nem tette, helyette újfent puhán csuklón fogott, s megindult ismét kifelé az erdőből.

Kábán követtem, hangtalansága összeszorította tüdőmet, azonban csak addig, amíg észre nem vettem arcán az idegességet a környezett miatt. Feszülten mustrálta a sötétségbe borult felleget; az éj már rég megérkezett. Megszaporázta lépteit, én pedig igyekeztem felvenni a tempót, még véletlenül sem vágytam arra, hogy itt töltsem az éjjelemet. Igazából csak egy helyet tudtam volna mondani, ahol szívesen lettem volna, de egyelőre ezt még magamnak sem mertem bevallani.

Olyan céltudatosan közlekedett, hogy nehezemre esett elhinni, még nem értünk a rengetegből, de sajnos így volt. A fák egy idő után mintha összefolytak volna előttem, az ősz színeiben pompázó avar egy hullámzó, sáros folyóra emlékeztetett, a jeges szél pedig csak még inkább rontott az összképen. Tudtam, biztos voltam abban, ennyire nem futhattam mélyre, ahogy azt is, lehetetlen, hogy este legyen, mégis… Nem is értem, min csodálkozom.

- Mi van ezzel a hellyel? - tudakoltam elgyötörten, reménykedve, hogy választ kapok harmatgyenge kérdésemre, ám a fiú természetesen csöndben maradt. Mit is vártam? Lesütöttem fekete szemeimet, kirántottam markában lévő tagomat, majd távolabb húzódtam tőle, s fázósan átöleltem testemet. Bíztam abban, mond valamit, hiszen az előbb is így tett, bár nem sokat, de legalább néhány szót kinyögött, most viszont…

- Nehéz megfogalmazni - szólalt meg hirtelen halkan, mire felé sandítottam. Gyönyörű íriszeiben különös fény villant, képtelen voltam felismerni, aztán fájdalom csillant bennük, csak úgy mint, mikor arról beszélt, mi történt itt. - Majd... - váratlanul elmosolyodott, s ugyan még mindig áradt a szenvedés a sötétbarna szempárból, volt valami megmagyarázhatatlan is benne. - Majd megérted. Idővel.

Magam sem tudom, miért, de megnyugodtam szavai után, talán a hátamra simuló gyengéd érintésnek is köze volt hozzá, gőzöm sincs, azonban abban biztos voltam, ő jobban érdekel, mint bárki, vagy bármi más itt. Úgy éreztem… Ő azért nem mond semmit sem, mert óvni szeretne, s nem azért, mert rejtélyek hatalmas pókhálójába akar bonyolódni.

Ajkai még feljebb görbültek, orcáin apró kis gödröcskék tűntek fel, miközben előre bökött; a messzeségben végre láthatóvá vált a keskeny földút, amin idejöttem, a varázslatos holdfénynek hála. Agyam egy igen mély részére söpörtem azt a tényt, hogy holdunk fénye ebbe az erdőbe nem ért el, akármi miatt is és csak arra koncentráltam, hamarosan a hasonlóan félelmetes, sőt talán még rosszabb épületben leszek majd, de legalább melegben. Távol kell maradnom mindentől. El kell vegyülnöm. Láthatatlanná kell válnom.

- Ohh, majd’ elfelejtettem! - zavartan pillantottam a mellettem állóra, amikor meghallottam szórakozott hangját. - Yixing - nyújtott kezet mosolyogva, én pedig azonnal megragadtam felkínált jobbját. - Zhang Yixing - Biztos, hogy csak valami fatális véletlen miatt ugyanaz a vezetékneve, mint Zhang Yiminé. Igen, biztos. Névrokonok. Más oka nem lehet.