Sziasztok ^^ Megjöttem a következő LayChen fejezettel. A 31. fejezet is már írás alatt van, remélem, hamar tudom Nektek hozni, de addig is, kellemes olvasást ehhez a részhez ^^
30. Fejezet
Irdatlan erővel
csapott le egy villám nem sokkal mellettem, aztán a következő, s a következő.
Képtelen voltam türtőztetni magam. Azt hiszem, ezúttal tényleg totálisan
széthullottam. Nem bírtam és nem is akartam feldolgozni a szavakat, amiket
Yixing kiejtett a száján. Minden olyan furcsa volt itt, de legalább sikerült
valamilyen szinten megbékélnem azzal, hogy ez hozzájuk köthető. Na, de a
halál és feltámadás kettősét már nem tudja befogadni a gyomrom.
Hatalmasra tágult,
ugyanakkor üres szemekkel követtem végig egy újabb nyaláb ormótlan tettét; a
bal oldalamon lévő kopár fába vágódott. Valószínűleg úgy tűnhetett, üveges
tekintetem némi élettel telt meg, miközben az óriási lángokat figyeltem, ám ez
csak a látszat volt. Magasról tettem rá, hogy még az orcámon is éreztem a
forróságot, olyan közel volt. Annyira nagyon nem érdekel.
- Jongdae! - akárki
is ordított rám, az sem izgatott. Pilláim egy másodperce megremegtek, miután
leszakadt egy ág, majd ismét felnéztem az égboltra. Sötét kellett volna, hogy
legyen, hiszen távol voltunk mindentől, mégis az erőm, valamint a tűz miatt
egész világos volt. A méretes felhőket gyönyörűen világította meg alulról a
fény, a folyamatosan fel-felbukkanó, ezerfelé szerteágazó villámok pedig
elkábítottak.
Vontatottan emeltem
fel jobb kezemet és elgondolkozva bámultam a megégett, hamuval, illetve sárral
borított tenyeremre. Ha ő is visszajött, talán… Testem összerándult,
gondolataim megszakadtak, amint egy orbitális dörrenés rázta meg a
környéket.
Hangtalanul puffant
karom a talajra, pillantásom megint a fellegekre tévedt és abban a pillanatban
úgy elkezdett zuhogni, mintha dézsából öntenék. Joonmyun. Érzelemmentes
arccal szemléltem, ahogy apránként kialszanak a lángok mindenhol, közben
próbáltam ignorálni a tényt, engem egy csepp eső sem érintett. Sehol. A
világ fokozatosan elnémult körülöttem; a heves széllökések is alábbhagytak,
végül teljesen elenyésztek. Sehun. Nyomasztó, fullasztó csönd
lett.
- Jongdae! - most
reagáltam a kiáltásra, lomhán abba az irányba billent fejem, amerről szólítottak
és csakhamar meg is pillantottam Yixing rémült íriszeit. Futva érkezett meg
hozzám, térdre esett és rögtön meg akart érinteni, de nem vágytam arra, hogy
ismételten úgy nézzen ki, mintha… Nem történt volna semmi.
- Ne! - kértem
halkan, ám határozottan és még a felém nyúló kezet is elkaptam. Erősen
tartottam markomban vékony csuklóját, azonban érezni nem éreztem semmit. Vérem
lassan csordogált végig a fiú bőrén, aztán eltűnt a fűszálak között. -
Hagyjatok békén - leheltem elgyötörten.
- Kérlek, engedd,
hogy segítek!
- Nem! - még én is
meglepődtem, milyen hisztérikusra sikeredett válaszom, hát még az előttem
térdelő. Yixing ijedten és aggódva fürkészett barna szempárjával, majd
elsandított a társaság felé, pontosabban mondva, Joonmyun felé. Jobb szemem
alja megrándult, azután el is engedtem tagját és nekiveselkedtem, hogy
felálljak, viszont ez nem ment valami könnyen.
Esetlenül húztam
magam alá lábaimat, karjaimmal kissé meglöktem testem, de sajnos nem voltam
képes megtartani azt és nekiestem a nemrég még rejtekemül szolgáló sziklának.
Zihálva léptem távolabb tőle, mikor megláttam, hogy újfent hozzám akar érni.
- Segíthetek,
engedd meg, kérlek! - lihegve mustráltam a sötét tekintetet, kerestem benne
valamit, bár nem tudtam volna megmondani, mit. Talán azt, mégis hogy lehet,
hogy ennyi halál lengi őt is körbe, a többiekről még el bírtam képzelni,
ellenben róla nem. Annyira… Hihetetlen.
- Nem akarom, hogy
meggyógyíts - motyogtam erőtlenül.
- Akkor nem foglak,
de kérlek… - újból felém nyújtotta kezét, s ezúttal elfogadtam. Hagytam, hogy
magához vonjon, átöleljen és, miközben a hátamat simogatta, megnyugtató
szavakat suttogjon a fülembe.
Az egész valóm
elkezdett megkönnyebbülni és tudtam, hogy az előbb hazudott. Lehet nem tűntek
el a sérüléseim, mindazonáltal abban biztos voltam, ismét lecsillapított a
képességével. El szerettem volna taszítani magamtól, habár sem elég
elhatározás, sem elég erő nem volt hozzá bennem. Miért csinálja? Hiszen
megkértem!
Íriszeim könnybe
lábadtak a tehetetlenségtől és néhány pillanat múltán fel is adtam az
ellenkezést. Elernyedten hagytam neki, hogy megszegje a pár perccel ezelőtt
tett ígéretét, karjaim megadóan csúsztak le róla. Élettelen szemeimmel a díszes
bagázs további részét vizslattam, ugyan nem sokáig, kicsit sem érdekeltek. Hiba
volt eljönnöm. Én hülye, olyanba kevertem magam, amibe sosem kellett volna.
Távol kellett volna maradnom. Ahogy megfogadtam már kismilliószor.
- Yixing! -
bágyadtan lestem a felhangzó mély, illetve komoly bariton irányába és azonnal
fel is ismertem a történelemtanárt. Gyors, s nagy léptekkel közeledett felénk
és, amint odaért, kirántott az alig egy évvel idősebb tagjai közül. - Mi az
istent csináltok itt? - sziszegte Zhang Yimin valami hihetetlenül gyilkos
hangon.
Félnem kellett
volna, tudom, ám nem így volt. Belsőm továbbra is totális zenben volt, még a
derekamat szorosan ölelő kéz, vagy a hátamnak nyomódó széles mellkas sem
foglalkoztatott, pedig ismertem magam, normális esetben zavart volna. Biztos
Yixing miatt vagyok még mindig ilyen nyugodt.
- Mi csak… - Yixing
válasza nagyon hamar elhalt és megint nem maradt más csupán az irtózatos csönd.
Fejem zúgott, füleimben hallottam szívem sebes dobogását, így rájuk szorítottam
tenyereimet, de akkor csak rosszabb lett minden. Orromat megcsapta a förtelmes
vasas szag, gyomrom felfordult és megijedtem, hogy elhányom magam ott, mindenki
előtt, azonban… Nem így történt.
- Aludj! - súgta a
férfi szinte hangtalanul, mire testem rögvest felelt a… Nos, inkább parancsra,
mintsem kérésre. Homályosan még láttam Yixing körvonalait, jóllehet nem sokáig,
egykettőre elillant ő is és az egy lélegzetvételnyi időre látott meseszép,
ugyanakkor fájó mosoly is. Ez… Olyan… Ismerős…
Halványan
érzékeltem, hogy visznek, viszont ennél jobban nem mertem és nem is voltam
képes belegondolni, noha igazából pontosan tudtam, mi van. Tuti Zhang Yimin
cipel éppen, vissza az Akadémiára. A karjaiban.
Ahogy minden, ez az
alak is maximálisan ködös volt nekem, de most már biztos voltam benne, neki is
képessége van. Persze Yixing apja volt, mit is várhattam volna? Természetes,
hogy ő is… Más. Mondhatom egyáltalán így, vagy ez nagyon rosszul hangzik?
Pilláim
megrebbentek, amint észleltem egy aprócska fuvallatot és muszáj voltam
felsandítani a tanárra. A sötétbarna szempár meglepő békességgel meredt előre,
azt hittem, haragos lesz; haja a lendületes, sőt mondhatni rohanó mozdulatok
miatt kissé hátracsapódott, aminek hatására akaratlanul is felfelé görbültek
ajkaim. Vicces látvány volt. Gyengén markoltam a zakó finom anyagába,
mire nyomban megtorpant és rám nézett.
- Kérem… Kérem,
tegyen le, ez… - ciki, vérciki - Kényelmetlen nekem - motyogtam halkan,
egyre vörösödő arccal.
- Nem hiszem, hogy
képes lennél megállni a lábaidon - mondta hasonló hangerővel, majd egy igazítás
után, megindult velem újfent. Szélsebesen haladt, ráadásul gőzöm sem volt,
valójában meddig nem voltam magamnál, így nem ért váratlanul, mikor
megpillantottam az udvart, azt követően meg a kollégiumot. Nem semmi erő
lehet benne, ha tényleg ilyen hosszan képes volt vinni.
Őszintén bevallom,
először megijedtem, hogy az orvosiba visz, vagy isten ne adja, magához, ám nem
így volt; rövidesen a szobám folyosójára tévedtünk, végül a huszonegyes ajtó
előtt állt meg. Nyílt a szám, hogy ellenkezni kezdjek, de késő volt, könnyen
kinyitotta a fát, aztán be is lépett. Ezt sose mosom le magamról Jinék
előtt.
Nem óvatoskodott,
rögtön felkapcsolta a villanyt vállal, a helyiség másik két lakója pedig
azonnal felült a fekhelyén. Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne,
nem aludtak el azután, hogy elmentem. Még mindig nem érdemlem meg. Lángoló
arccal hagytam a férfinak, hogy az ágyamra fektessen és rettegtem, mi lesz még,
azonban, úgy tűnt, nem kínoz tovább. Ha itt és most még a sebeimet is
leápolta volna, szerintem világgá is mentem volna.
- El tudják látni?
- fordult Jin felé, s ő egyből bólintott. Bambán követtem végig, ahogy a tanár
kisétált minden további szó nélkül, utána félelem gyúlt belsőmben, mert
rájöttem, egyedül hagyott a két sráccal. Teljesen bepánikoltam, mi fog
történni. Rémültem szorítottam össze szemeimet, amikor megnyikordult Jin ágya
és bár nem láttam így semmit, hallani azért hallottam. Mit mászkálnak ezek
itt jobbra-balra?
Döbbenten meredtem
előre, amint megéreztem a lágy érintést arcomon, s nem sokkal később kezeimen
is. Yuta fekete szempárja komolyan vizslatta fejem, illetve testem minden
szegletét, a marka fogságában lévő sárga törölköző pillanatok alatt undorító
színt öltött a rajtam fellelhető mocsok miatt. Miért a saját cuccát koszolja
össze?
Lesütöttem
tekintetem, viszont ez azt jelentette, hogy az ölemben pihenő tagjaimra
terelődött figyelmem. És Jinre. Elszoruló torokkal fürkésztem a legidősebb cselekedeteit;
gyors, ugyanakkor precíz és szakavatott mozdulatokkal kezelte le megsérült
tenyereim. Vártam, hogy elküld melegebb éghajlatra tettem miatt, de tudtam… Nem
tenné meg. Valójában mindig segíteni próbált.
- Sajnálom -
suttogtam erőtlenül, bár konkrétan gőzöm sem volt arról, miért is kérek
bocsánatot. Talán, mert elmentem éjjel, talán mert nem hallgattam rájuk, mikor
óva intettek. Tényleg nem tudom.
- Hagyjuk most ezt
- morogta némileg idegesen Jin és egy másodpercre le is állt, mivel karjai
megremegtek, alighanem a hirtelen jött dühe miatt. Beharaptam alsó ajkam és
inkább a kék ágytakarónak szenteltem íriszeimet, míg készen nem lettek, csak
néha pillantgattam vissza zavaromban.
Némán tűrtem, hogy
Yuta gyengéden lenyomjon ágyamra, megigazítsa párnámat és betakarjon. Annyira…
Szürreális volt az egész szituáció, mégis megmelengette szívemet a kedvességük.
Nem hittem volna, hogy így ér véget ez a nap. Vagy végül is kezdődik.
Ugyanis már közeledett a hajnal. Valahogy örültem a helyzetnek, mert
máskülönben sosem tapasztaltam volna tőlük ilyet. Nem vagyok normális, hogy
ezt gondolom!
- Köszönöm -
leheltem szinte hangtalanul a szoba félhomályába. A nyelvem hegyén volt, hogy
ismét megígérjem, nem megyek annak a társaságnak a közelébe, ám képtelen voltam
kimondani. Hazugság lett volna. Valami… Húz feléjük. Magamnak is félek
bevallani, de… Hasonlítunk. Egyformák vagyunk. Valamilyen szinten. Nem
akarok ilyen lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése