Sziasztok, megjöttem a következő résszel ^^ Az előző fejezetben történtek után némileg megváltozik a hangulat a fiúk között, majd egy esemény miatt Chen megmutatja régi önmagát is kicsit, csakhogy ne felejtsük el, milyen is volt, Lay pedig felismerést tesz. Már ha mondhatjuk így. Kellemes olvasást hozzá ^^
11. Fejezet
Jongdae
Soha a büdös életben nem volt semmi annyira nehéz, mint az, hogy kurvára meg akartam csókolni Lay-t, de nem tehettem. Pontosabban mondva, nem akarhattam. Ha ezt meglépem, az egész együtt dolgozós faszság nagyon rossz irányt vehet. Nagyon rossz irányt.
Mégis… Annyira csábítottak a jól ismert, ám borzasztóan rég érintett ajkak, hogy ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha kétszáz fotós állt volna mögöttünk és egy perc múlva már rontott is volna nekem az igazgató, hogy mi a halált csináltam. Azért a csókért bármi megérte volna.
Mellkasán pihenő tenyerem lejjebb siklott, majd egy elhaló sóhaj után azt tettem azzal is, mint a másikkal, rámarkoltam a korlát hűvös anyagára, így beszorítva Lay-t karjaim közé, homlokom pedig vállára hajtottam, s magamban imádkoztam, hogy megnyugodjak. Én tényleg közömbös szerettem volna lenni vele, megcsinálni a munkát, és viszlát. Eddig azt hittem, képes vagyok rá. Hát, Jongdae, fiam, legalább azt kibírtad, hogy ne smárold le alig huszonnégy óra alatt…
Frusztráltan haraptam be szám szélét, azt követően felsandítottam Lay-re, s ő rögtön visszapillantott rám. A sóvárgó tekintet mellett rengeteg félelmet, s aggályt is láttam benne és ez bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, csaknem oltári nagy hülyeséget csináltam. Nyilván nem akarja. Örülhetek, hogy egyáltalán hozzá tudok érni. Az ilyen testi kontaktus biztos sok neki. Szokásomhoz híven megint majdnem csúnyán elbasztam.
- Ne haragudj, nem gondolkodtam. Ez neked biztos kényelmetlen - lehangoltan húzódtam hátrébb, miközben elsuttogtam mondandómat, s beletúrtam hajamba. Lay lesütötte pillantását, aztán félre is nézett és zsebre csúsztatta kezeit. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, szégyelli magát, mint régen is, mikor ez közénk állt.
Yixing
Elgondolkozva kémleltem Chen alakját a helyiség másik végében. Miután némán tisztáztuk, hogy kurva szar szituációba vagyunk - megint -, illetve, hogy bármennyire is akarjuk, ebből semmi sem lehet az égvilágon, inkább visszajöttünk a stúdióba folytatni a munkát. Azt meg ne is firtassuk, hogy úgy látszik, ő meg tud érinteni még egy elbaszott helyzetben is, de többet valószínűleg nem bírnék ki. Rosszul vagyok ettől a felismeréstől.
Chen halkan dúdolt valamilyen dal, nem ismertem fel, holott a szoba jól vezette a hangot, így még a minimális hangerő ellenére is tökéletesen értettem a nagy részét. Valójában… Annyira kerültem az őt érintő dolgokat, hogy sosem hallottam egyetlenegy dalát sem. Ez kurva kínos lesz, ha kiderül, úgyhogy villámgyorsan pótolnom kell a hotelben!
Nagyot nyelve lestem az ajtó felé, Chen menedzsere kiment, mert míg mi fent voltunk a tetőn, rendelt egy kései ebédet - ami most már inkább vacsora volt -, ugyanis még semmit sem ettünk ma. Túl sebtiben, egyik pillanatról a másikra történt minden és bevallom, a kaja volt az utolsó, ami megfordult a fejemben. Mint általában mindig. Szóval a változatosság kedvéért, most a négy fal között voltunk kettesben, nem a szabadban. Fasza… Gyanítom, neki is ugyanolyan zavarba ejtő, mint nekem.
Feszülten fürkésztem az előttem lévő lapokat, sok értelmes nem került rájuk a kis szünet előtti időből. Ezért is szerettem egyedül, otthon dolgozni. Ott nemigen volt semmi, ami elvonhatta a figyelmemet. Itt túl sok minden volt. Vagyis… Nos, egyvalaki.
Ijedten rándultam össze a váratlanul felhangzó fülsüketítő zaj miatt és óriásira tágult szemekkel figyeltem Chent, amint igyekezett felszedni egy cintányért a földről. Akaratlanul is félmosolyba görbült a szám, még innen is láttam a vörös foltokat az orcáin, miközben kapkodó mozdulatokkal próbálta felkapni a hangszert. Hát, igen, mint mondtam, egyvalaki folyton elvonja a figyelmemet.
Jongdae
Remegett a pálcika a kezemben, akkora zavarban voltam. Igazából éhes sem nagyon voltam, pedig reggel ettem utoljára. Baszki, most eszembe jutott a reggel a menedzseremmel. Hát, ez egyre jobb lesz… Félve pillantottam oldalra, a férfira, majd a velem szemben ülőre, végül a kajámra. Távol szándékoztam maradni Lay-től és ez a tetőn történtekig még megvalósíthatónak tűnt, ám most… A francba is, néhány órával ezelőtt még azon aggódtam, nehogy meghallja a menedzserem, hogy egy ajtóval arrébb épp kiverem, erre most ez…
- Nem ízlik? - mihelyst megszólalt menedzserem, kicsúszott ujjaim közül az evőeszköz és csörömpölve a fán végezte. Lay érdeklődve sandított fel rám, azután a tányéromra kukkantott, és felvonta az egyik szemöldökét. Kurvára nem jó, hogy pont ezzel a két emberrel ülök egy asztalnál.
- De, csak… - hangom hamar elhalt és továbbra is csak bámultam előre. Egy másodpercre lehunytam pilláimat, aztán lassan felvettem a pálcikákat, hogy folytassam az evést. Vagy legalább úgy tegyek, mint aki nem akar bárhol máshol lenni. - Nem… Nem nagyon vagyok éhes - motyogtam végül, de azért bekaptam egy falatot.
A percek vészesen fogytak ebből a napból és ez azt jelentette, hogy a menedzseremmel hamarosan autóba szállunk édes kettesben és hazavisz. És amilyen szerencsém van, tuti ott marad újfent. Meg a faszomat! Azok után, ahogy beszélt velem, úgy rúgom ki, hogy a lába se éri majd a földet! Aztán áthívom Luhant. Igen, így lesz. Ki kell engednem a gőzt.
Terveim szövögetéséből egy aprócska rezzenés ébresztett fel, s egyből az asztal túloldalán lévő mobilra néztem. Menedzserem mindig lenémította, ha olyan volt a szitu, én pedig az elmúlt napok fényében jobbnak láttam nem is hallani felőle, így kizárásos alapon csak is Lay-é lehetett.
Mellkasom kínzóan dobbant meg; még pont elkaptam Chanyeol nevét a kijelzőn, mégis, ami a legjobban fájt, az Lay elragadó mosolya volt. Hülye lennék, ha annak idején nem számítottam volna rá, hogy mennyire is közel kerülhetnek, hiszen Minseok pont akkor végzett, mikor én gyakornok lettem, Lay-nek nem igen voltak más barátai, Chanyeolnak meg annyi volt, hogy igazi nem sok akadt köztük. De, hogy ennyire… Tényleg… Lenne köztük… Valami?
Yixing
- Elnézést! - zavartan, ugyanakkor hatalmas mosollyal nyúltam a telefonomért, amint megláttam Chanyeol nevét a képernyőn, ám nem szerettem volna bunkó lenni és az asztalnál üzengetni, így inkább elrejtettem farmerom zsebében azt.
Kényelmesen hátradőltem a kanapén, hogy megvárjam, míg ők is befejezik. Nem voltam sosem egy nagyevő, azonban mostanra nem igazán volt olyan, hogy teljesen megettem volna azt, ami előttem volt. Aggódva pásztáztam végig a Chen előtt lévő adagot is, nem nagyon evett belőle semmit, azt követően rápillantottam.
Elég gyászos képpel meredt maga elé és nem mertem volna megesküdni rá, de szerintem még mindig ugyanazt a falatot rágta, amit ezelőtt is. Idegesen töröltem izzadó tenyeremet nadrágomba, ugyanis biztos voltam benne, hogy ez miattam van. A tetőn lezajlottak miatt. Nem hiszem, hogy kibírtam volna egy csókot, noha lehet, hagynom kellett volna neki. Talán nekem is segített volna. Mindennek ellenére vágyódom az ajkai után.
Chen réveteg tekintete hirtelen összekapcsolódott az enyémmel, mire elpirultam, túlságosan egyszerre történt a gondolataimmal. Felköhögtem, hogy oldjam a feszültségem, azután megérintettem a zsebembe csúsztatott tárgyat és inkább úgy döntöttem, kimegyek, s megnézem, mit írt Chanyeol. Fürgén álltam fel, viszont Chen azonnal elkapta a csuklóm és határozott fogása arról árulkodott, nem enged ki innen.
- Maradj, kérlek! - suttogta csöndesen és lágyan vissza, a kanapé irányba kezdte húzni tagom. Testem rögvest reagált a reménykedő kérlelésre, s csakhamar újra az előző helyemen találtam magam. Elvörösödve szabadítottam ki karom és próbáltam nem a helyiség harmadik illetőjére nézni, mert, még ha csak ketten lettünk is volna, rohadtul gáz lett volna az egész, nemhogy úgy, hogy volt még itt valaki. Ha így folytatod, Chen, a drága menedzsered egykettőre levágja, hogy valami fura közöttünk.
Jongdae
Tudtam, hogy azért akart kimenni, hogy megnézze, mit írt neki Chanyeol. Sose volt bunkó, persze, hogy nem kajálás közben írogatna neki. Inkább kimenne és úgy. Kizárt, hogy engedem. Max a holttestemen át. Egy hangyafasznyira voltam attól, hogy földhöz basszam a mobilját, ám összekapartam minden erőmet és helyette halkan megkértem, ami nem is maradt válasz nélkül. Visszaült. Oké, lehet, kicsit rásegítettem, de az a lényeg, hogy itt maradt.
- Ha ezt megettük, szerintem fejezzük be - riadtan lestem menedzserem felé, amint elhagyták a száját a szavak. Kurvára nem készültem fel arra, hogy… Tulajdonképpen mire is? Hazamenni vele, vagy elválni Lay-től? - Tudom, hogy sietős, de mindenki mögött hosszú és nehéz napok vannak és láthatóan eléggé nyögve nyelősen megy. Inkább pihenjük ki magunkat - a férfi kedves mosolyt küldött felém és holtbiztos voltam benne, hogy ez nekem szólt. Nem is ismerte Lay-t és Lay tökéletesen rejtette el minden baját mások elől. Segíteni akart, azonban ez most ritka fosul jött ki.
- Ez esetben… - Lay alig hallhatóan megköszörülte a torkát, s feltápászkodott. - Ha nem gond, akkor én… - Baszki, kérlek, ne! - Mennék is. Lenne… Lenne még egy kis… Dolgom - A kurva életbe, tuti Chanyeollal találkozik!
Nem gondolkodtam, csak mint egy idegbeteg felpattantam és dühösen földhöz basztam - nem, szerencsére nem a telefonját - a kezemben szorongatott pálcikákat. Meg lehet, hevességemben levertem a vacsorámat is. Éreztem magamon menedzserem döbbent szempárját, Lay csak nézett rám azokkal az őrjítően gyönyörű íriszeivel és bármennyire is meg akartam nyugodni, képtelen voltam. Szóval kicsúszott belőlem. Mint mindig. Gúnyosan. Mint mindig.
- Nem bírod még ki egy kicsit nélküle?
Yixing
Felhúzhattam volna magam Chen undok hangsúlyán, csakhogy bőven volt időm megedződni mellette, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évek alatt olyan szinten zenbe mentem, hogy még ő sem hiszem, hogy ki tudna hozni a sodromból. Bár… Félelmetesek a képességei… Őszintén szólva arra számítottam, hogy az első ilyen megjegyzése után rögtön felmegy bennem a pumpa. Kicsit még én is meglepődtem, hogy mégsem sikerült neki.
- Nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy erre most mondjak bármit is - motyogtam és bíztam benne, hogy ennyiben is hagyja. Jobb volt mindkettőnknek, ha csak a lehető legkevesebb időt töltjük együtt, s nem többet. Már így is pengeélen táncoltunk. Tehát, hogy érthető legyen; hazudok is, ha kell, hogy távol maradjunk egymástól.
- Mert te aztán tudod, hogy én mit szeretnék - morogta vissza, majd ledobta magát a székére és karba fonta kezeit. Az egész világon én ismerlek a legjobban, persze, hogy tudom, mit szeretnél. Zavartan pillantottam a helyiség legidősebb tagjára, azt követően felkaptam a kabátomat, a gitáromat viszont inkább hagytam ott, ahol volt, nem szándékoztam elsétálni Chen mellett. Mögött. Még ki tudja, mit csinál.
- Akkor holnap - suttogtam kb némán, s gyorsan kiléptem az ajtón, ám még elkaptam a menedzser kérdő pillantását Chen irányába. Túl egyértelművé tette, hogy jobban ismerjük egymást, mint mutattuk. Ezt most nagyon elbaszta.
A folyosó végéig, mint egy őrült siettem, nehogy még véletlen ők is elinduljanak, ott ellenben, miután a lépcsőkön lesétálva két emelet közé jutottam, megtorpantam és elővettem a mobilom, hogy megnézzem, mit küldött nekem egyetemi barátom. Szörnyen gáz volt az egész, nem mintha nem lenne jogom előttük, Chen előtt, elővenni a telóm és meglesni, mit írt. Mi a francért óvatoskodom egyáltalán? Nem vagyunk együtt, ha tovább léptem volna, ha képes lennék továbblépni és lenne valakim, mégis mi az isten lenne? Rejtegetnem kéne előle, csakhogy a lelki világa rendben legyen?
Meglepetten kerekedtek el sötétbarna szemeim, karom elernyedt és visszahullott testem mellé. Ez volt az első alkalom, még ha csak feltételesen is, hogy megfordult a fejemben a továbblépés. Bármilyen szempontból. Nem tudom, hogy ez most fáj-e, vagy némi megkönnyebbülést érzek. Vagy mindkettő. Talán mindkettő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése