2023. január 20., péntek

Sors, dögölj meg! II. [LayChen] 20. Fejezet

Sziasztok ^^ Nos, mégis LayChent hoztam. Bár nem adok címet a fejezeteknek, de ha adnék, ennek tuti a Chen, a hős megmentő lenne, vagy valami ilyesmi xD A szokottnál kicsit hosszabb, ráadásul a másik felét újraírtam, mert nem voltam az eredetivel elégedett, így nem tudom, hogy érződik-e valamiféle váltás benne, mindenesetre végül tetszett, ahogy alakult. A megszokott keserédesen, fájdalmasan romi hangulatát árasztja xD Remélem, Nektek is tetszeni fog, jó olvasást hozzá ^^

20. Fejezet

Yixing

Teljesen elvesztettem az időérzékem, ugyanakkor az ütemes búgás hangja, illetve az, hogy ezt Chen érkezésével tudtam összekötni, bőven elég volt ahhoz, hogy nyugodtan üljek a hűvös járda szélén, még ki tudja, meddig. Az emberek jöttek-mentek, azonban, ahogy az éjszaka haladt előre, úgy lettek egyre kevesebben, ami azért már némi viszolygást váltott ki megviselt valómból. Körmeim öntudatlanul is bőrömbe vájtak ruhámon keresztül. Hol vagy már, Chen?

Könnyek szöktek a szemembe, amint elhalt a zúgás, hirtelen iszonytató csönd lett. Remegő ajkakkal szorítottam össze pilláimat és némán vártam, hogy halljak valamit Chen felől, ám továbbra is csak a kuss fogadott. Aztán…

- Nézz fel, Lay. Itt vagyok - mérhetetlen erővel markoltam felkarjaimba, mihelyst felcsendült Chen lágy baritonja, s ezúttal már nem a mobilomból. Tényleg itt volt. 

Hangosan csattant telefonom a betonon, miután felemeltem a fejem, mert a fülem, valamint a vállam közé préselt tárgy kicsúszott. Döbbenten meredtem az előttem álló alakra, s bár a ruhája kétségtelen, hogy Chen stílusa volt, talpig feketében volt, bő pulcsival és bakancsban, az arcát nem láttam. Ugyanis egy röhejesen díszített bukósisak volt az illetőn.

Nem sok időm volt bámészkodni, váratlanul a kezeim közé dobott még egy sisakot, amit szerencsére elkaptam két elképedt pislogás között, majd végre feltolta a fekete szempárt eltakaró üveget. Ketyegőm meglódult mellkasom az ismerősen csillogó íriszek láttán és önkéntelenül is hálás mosolyba görbült szám. Szarva arra a néhány éjjeli bagolyra, aki még kint volt, ugrottam fel és öleltem magamhoz Chen karcsú testét. Megígérte és eljött.

Jongdae

Zavartan viszonoztam Lay tettét, balom akadozva kulcsoltam vékony dereka köré pár másodpercre, de azt követően gyorsan arrébb léptem, mielőtt még isten tudja, mit művelek. Például magamhoz kötöm, hogy még egyszer ilyen faszságot ne csinálhasson. Azt hittem, a szívem sosem dobban többet, amikor megláttam, milyen meggyötörten, s reményvesztetten ül ott a padka szélén. Ha jól sejtem, a hányás is az övé lehet…

- Mi az anyámat keresel itt? - kérdeztem feldúltan. Noha a sisak tompított valamelyest a hangomon, azért még így is érezhető volt benne az él. Dühös voltam Lay-re, hogy ilyen hülyeséget csinált, mégis megkönnyebbült, hogy jól volt. Mondjuk, hogy jól.

A hangsúllyal ellentétben vigyázva felhúztam az ő fejére is a védőfelszerelést, azután óvatosan félresöpörtem egy-két ében tincset, ami eltakarta a látását. Nagyot nyeltem, a sötétbarna tekintet olyan vegyes érzelmekkel fürkészett, hogy féltem, még felgyulladok itt helyben. Vagy meghalok. Igazából tökmindegy. A lényeg, hogy Lay végre itt volt előttem.

Egész úton idefelé csak arra tudtam gondolni, nehogy történjen vele valami. Ugyan mindig is igyekezett elrejteni, azonban régen is kurvára aggódtam a sebzett Lay-ért és sajnos, a jelenlegi állapotában még inkább. Tudtam, hogy lelkileg bármennyire is töröttnek tűnt, valójában kibaszott erős volt, viszont testileg ebben nem voltam már olyan biztos. Rettegtem, hogy a szervezete előbb feladja, mint ő maga.

- Köszönöm, Chen - mosolyodott el elengedve a füle mellett az ingerült kérdésem, majd mögém pillantott. - Te nem vagy normális - nyögte ki elképedve, miközben reszkető ujjal a motoromra mutatott. - Erre max a halott testem teszed fel!

Yixing

Nem láttam Chen száját, csak egy kis részt az arcából, ám holtbiztos voltam benne, hogy vigyorgott. Mint a tejbetök. Elképzelni sem tudtam, mégis mikor, miért és minek tanult meg motort vezetni egyáltalán, de nem volt semmi, ismétlem, semmi ezen a földön, amiért hajlandó lettem volna felülni mögé. Még meghalunk, amilyen szerencsénk van, baszki!

- Jaj, ne már! - bökött szórakozva mellkason. - Élvezni fogod. Nagyon jól vezetek - vidáman kacsintott rám, aztán puhán csuklóm köré fonta kesztyűbe bújtatott ujjait és gyengéden a jármű felé húzott. Őszinte leszek. Ismerve Chen vérmérsékletét nem kevés aggályom volt, ráadásul kissé - szóval kurvára - paráztam attól, hogy netalántán menőzni kezd nekem. Még csak az kéne!

- Nem tudnál inkább taxit hívni? - tudakoltam reménykedve, azonban amint rám sandított, tudtam, faszságot kérdeztem. 

- Vagy levehetem itt és most a bukósisakot - vont vállat flegmán. - Talán a megmaradt rajongóim közül valaki hazavisz. 

- Muszáj ilyen cinikusnak lenned? - morogtam bosszúsan, közben közelebb csoszogtam, mert sejtettem, ezt a csatát elvesztettem. Kibírom ezt is. Mindent kibírok.

- És te miért nem hívtál taxit? - vágott vissza szenvtelenül, mire a testem megmerevedett. Chen fekete szemei egy pillanat alatt bűntudattal teltek meg, tudta, hogy ezzel csúnyán átlépett egy határt. Nem lettem volna képes beülni egy idegen mellé és kettesben lenni vele. Az állam megfeszült, ahogy összeszorítottam fogaimat, hogy erre még véletlenül se reagáljak. - Sajnálom. Én…

- Nem kell ez. Csak induljunk - sziszegtem még számomra is igencsak vérfagyasztó hangon. Nos, még úgy igazán nem baszott fel, de szépen halad… Sok mindent megéltem már vele, láttam, illetve meg is tapasztaltam az összes lehetséges oldalát és meglehetősen jól kezeltem őket, viszont ezt most kibaszott nehezen tűrtem. Anyám… És még el sem indultunk…

Jongdae

Tisztában voltam vele, hogy ezzel az egy kérdésemmel túlzásba estem vele szemben. Alighanem én voltam az egyetlen a világon, aki egy aprócska mozdulatából, pillantásából is könnyedén rájött, mit él éppen át belül és most is tudtam. Tudtam, hogy valószínűleg rosszabbul van, mint mostanában bármikor. Tudtam, hogy az, hogy két lábon állt előttem és beszélgetett velem, rengeteg erőt, s kitartást igényelt tőle. Tudtam, hogy képtelen lett volna egyedül beülni egy taxiba valakihez. Ezt most rohadtul elbasztam.

Nagyot nyeltem, mihelyst Lay tenyere a vállamra siklott, hogy kényelmesen elhelyezkedjen mögöttem, azután egy elhaló sóhaj szökött ki számon, ugyanis tudatosult bennem, hogy ez így nem lesz jó. Az alsó ajkamat rágcsálva váltam meg kesztyűimtől, majd remegve a fagyos ujjakért nyúltam és óvatosan a derekam köré kulcsoltam karjait. Érzékeltem, hogy megdermed egy másodpercre, ám a következőben már el is lazult. A rohadt életbe, akkor ez csak nekem kínszenvedés?

Miközben visszavettem a kesztyűmet és felkészültem az indulásra, csak arra voltam képes gondolni, hogy Lay tagjai öleltek, mellkasa a hátamhoz simult, s térde a combomnak nyomódott. Istenem, Kim Jongdae, szedd össze magad, eszedbe se jusson erre felizgulni!

- Sajnálom - szólaltam meg alig hallhatóan és emiatt nem is értette. Érdeklődve húzódott még közelebb, sisakja hangtalanul koccant össze az enyémmel, ahogy próbált áthajolni bal vállam felett. Mély levegőt vettem, aztán ügyelve, nehogy rontsak az amúgy is szar helyzetemen, felé fordultam valamennyire ültömben. - Sajnálom, Lay. Nem gondolkoztam. Egy fasz voltam és-

- Ne - szakított félbe fáradt, erőtlen, ugyanakkor kedves hangon. - Szarul esett? Persze. De… Eljöttél. Ilyen későn és azok után, ami ma történt. Egyetlen szó nélkül. Kérés nélkül! Ez bőven elárulja nekem rólad, ami fontos. Még mindig ugyanaz a végtelenül figyelmes és melegszívű srác vagy, akibe beleszerettem.

Yixing

Talán nem kellett volna ezt mondanom. De igaz volt. Chen esetében néha a szavak kicsit másképp jutottak el az emberhez, mint azt ő akarta, ellenben a viselkedése, az összes hisztivel, közönyösséggel és faszsággal együtt is olyan képet festett róla, amit minden bizonnyal szívesen letagadott volna. Más meg szerette ezért. A Kim Jongdae című útmutató amúgy kurva hosszú volt, csakhogy tisztázzuk.

Bármilyen kétségem is volt az utazással kapcsolatban, abban a pillanatban, hogy átkaroltam, elszállt mind. Mondtam, mellette mindig biztonságban érzem magam. Szerettem volna minél előbb visszaérni a hotelbe, lefeküdni és megfeledkezni a… Nem, igazából nem vágytam elfelejteni a mai napot.

- Lay… - motyogta halkan, olyan elveszetten, hogy szerintem gőze se volt, erre most mit válaszoljon. Pedig nem is vártam vissza semmit. Nem is volt rá szükség. Nem azért szakítottunk, mert már nem szerettük egymást és az elmúlt hetek függvényében úgy véltem, ez nem változott azóta sem. Viszont mindketten tudjuk, hogy halálra van ítélve az újrakezdés.

Gyengéden fogtam rá derekára újfent, azt követően visszafordítottam előre, jelezvén, inkább induljunk. Nem szólt semmit, csak még egyszer megtapogatta a kezeim, hogy ellenőrizze, tényleg rendesen tartom-e magam, majd rálépett a gázra, ugyan csak finoman. Bevallom, először nem volt bátorságom kinyitni a szemem, ám amint leesett, milyen körültekintően is vezet, körbekémleltem, s a végére egészen élveztem én is a dolgot. Legalább már tudom, hogy valóban megérdemelte a jogsit, nemcsak… Nos, fogalmazzunk úgy, megszerezte valahogy.

- Megjöttünk - kábán szálltam le a motorról egy több tízemeletes épület mélygarázsában és értetlenül pillantottam Chenre. Nem vagyok egy zseni a városból, de ez tuti nem a hotelem. Hova a faszomba hozott?

Jongdae

- Gyere! - határozottan ragadtam csuklón, miután levettem a bukósisakot. Fingom sem volt, hol szállásolták el és az utolsó mondata után már nem volt merszem megérdeklődni tőle, inkább csak… Hazahoztam. Oké, lehet, nem akartam egyedül hagyni sem. Még véletlenül sem voltak hátsószándékaim. Eskü.

Zavartan túrtam bele, a sisak miatt enyhén izzadt - maradjunk annyiban, hogy emiatt volt -, hajkoronámba, aztán Lay-t is megszabadítottam tőle, mire elvigyorodtam. Fekete haja szinte égnek állt, arcán húzódott egy kis bemélyedés, ahogy megnyomorgatta a sisak. Nem fogok arra gondolni, milyen kibaszott aranyos. A francba!

- Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de hova az istenbe hoztál? Menten elalszok állva, úgyhogy nem szándékozom bármit is csinálni a továbbiakban - megsemmisülten hunytam le három másodpercre pilláimat és igyekeztem nem valami olyanra gondolni, amiben ő, én és egy ágy szerepel. Esetleg egy asztal. Vagy pult. Vagy biliárdasztal. Áhh, anyám, azok a szép emlékek!

- Khm, hozzám.

- Hogy?

- Hozzám jöttünk. Itt lakom - nyögtem ki végül hangosabban, elpirulva. Megilletődve pásztázta körbe a hatalmas parkolót és már szinte vártam, hogy azt mondja; mármint itt laksz lent, azonban csak elmosolyodott. Még mindig talpig vörösen csíptem bele kabátja ujjába, hogy a lift felé húzzam, ám rögtön észrevette, merre is viszem.

- Mit… Mit csinálsz? - elkeseredetten fürkésztem az ijedt szempárt, szívem belefacsarodott, hogy ezúttal én kergetem valami elcseszett szar szituációba, ugyanakkor segíteni szerettem volna neki. Kérlek, Lay…

- Itt vagyok, Lay - súgtam csöndesen. - Fáradt vagy és én is. A tizenkilencedik emeleten lakom, és ne mondd, hogy odáig, ilyen állapotban fel tudsz menni, mert mindketten tudjuk, hogy nem. Csak… Csak engedd, hogy segítsek.

Yixing

Holtra váltan meredtem Chen szomorú, de magabiztos íriszeibe, miközben próbáltam nem meghalni belül. Mégis, hogy az anyámba gondolja, hogy tizenkilenc kibaszott emeletet képes leszek megtenni? Akkor se bírnám ki pánikroham nélkül, ha benyugtatóznának, nemhogy egy ilyen szar nap után. Elismerem, szavai megmelengették rémült szívem és egy részem maradni vágyott. Itt. Vele. Kísérletet tenni, vajon meg tudom-e csinálni. Esélytelen, hogy menne.

- Lay… - meg akarta érinteni a karom, ám elrántottam azt. - Segíthetek - suttogta szinte némán. - Tudom, hogy segíthetek - ismét nekifutott, hogy megfogja tagom és ezúttal hagytam neki. Persze, hogy tud segíteni. Ő az egyetlen a világon, aki tud segíteni. Mindig is ő volt.

Ahogy apránként elmeséltem múltam leggyomorforgatóbb eseményét neki, még a Kínában töltött nyár alatt, valamint utána a második évben, úgy sikerült egyre inkább feloldódnom. Emlékszem, amikor először szálltam tudatosan, magamtól liftbe a kollégiumban, hogy felmenjek vele a szobánkhoz. Szar volt. De Chen velem volt. Akkor is.

- Ne engedj el - kértem halkan, elhaló hangon, s harmatgyengén megszorítottam az ujjait. Keserédes mosoly kúszott ajkaira és tisztában voltam vele, mennyire fájdalmas is volt ez a pár szó. Számunkra.

A kapcsolatunk már régen nem volt rendben, azonban mindketten erősen kapaszkodtunk a másikba. Egyikünk sem tudta kimondani, hogy… Hogy valójában már nincs is kapcsolatunk. Hogy… Ennyi volt. Chen engem hibáztatott, hogy képtelen voltam kitartani még egy kicsit, holott kurva sokat vártam rá. Sírva és, nem mellesleg, üvöltve hordott el mindennek, aminek csak tudott. Bár én kezdeményeztem, őszintén mondom, gőzöm sincs végül ki mondta ki, hogy vége.

- Soha - lehelte alig hallhatóan, mire a testemet éltető szervem kínzóan dobbant meg mellkasomban. Ne mondd ezt, kérlek. Ne így és főleg ne most.

Jongdae

Aggódva vizslattam Lay egyre sápadó alakját; minél lejjebb ért a lift, annál több színt veszített az arcából. Rosszul voltam magamtól. Én kényszerítettem bele ebbe a helyzetbe. Régen alig pár emeletet utazott így és, ami a legfontosabb, nem volt ilyen szarul. Nem kéne tovább erőltetnem. Jobb, ha visszaviszem a hotelbe. Most már rá merek kérdezni, merre van. Nyílt a szám, hogy megtudakoljam tőle, ám ekkor felhangzott a kis csilingelés, miszerint megjött a felvonó és torkomon akadtak a szavak. Lay magától beszállt.

Elhűlve léptem utána, kezem még mindig az övét szorongatta, a másikban a sisakom volt. Némileg nehézkesen, de sikerült benyomnom azt a fránya tizenkilences ikont, aztán azonnal felé fordultam és minden érzékszervemmel csak rá koncentráltam. Légzése egyenetlen volt, orcái hullafehérek, szóval egyáltalán nem festette egy jól lévő ember képét, mégis… Olyan elszántság csillogott a sötétbarna tekintetben, hogy el se hittem. Nem gondoltam, hogy még meg tud lepni.

- Ha bárki be akarna lépni, csípőből kirúgom - szólaltam meg rekedten, továbbra sem szakadva a gyönyörű szempártól. Apró félmosolyt küldtem felé, amit vérszegényen ugyan, de viszonzott. Ez is valami. Tagja szorítása erősödött és észleltem, hogy akaratlanul is a panel felé pislog, alighanem amiatt, hogy meglesse, hol járunk. Nem szerettem volna, ha látja. Nincs rá szükség.

- Csak rám figyelj - mondtam kb hangtalanul, s önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá. Rögvest összekapcsolta pillantásunk, azonban csak néhány másodpercre. Tüdőmben bent rekedt a levegő, ahogy realizáltam, számra sandított, s ezzel egy időben összefűzte ujjainkat. - Lay…

- Csak rád figyelek - súgta lágy hangon és most ő lépett egyet közelebb. Markom fogságából kicsúszott a röhejes matricákkal, illetve olcsó kis kövekkel díszített bukósisak, s hangosan csattanva vágódott a padlónak. Egy pillanatra, egy kicseszett pillanatra, megálljt akartam parancsolni az érzéseimnek. Tudtam, hogy nem kéne, Lay olyan állapotban volt, amit nem szabadott volna kihasználnom, ennek ellenére nem bírtam ellenállni. Úgyhogy megcsókoltam.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése