Alea iacta est [SeXing] 4. Fejezet

Sziasztok :) Tudom, eltartott egy darabig, de megjöttem a SeXing új részével. Bár már egy ideje úgy-ahogy kész volt, nem tettem fel, mert nem igazán sikerült átadnom azt, amit szerettem volna. Legalábbis szerintem. Így próbáltam finomítgatni, de még mindig nem vagyok teljesen elégedett vele, de remélem, Nektek tetszeni fog ^^ Munka előtt teszem fel s bár átnéztem, előfordulhat benne hiba, ha találtok, szóljatok nyugodtan. Nem akartam húzni, mert féltem, megint meggondolom magam a feltöltésével kapcsolatban >< Kellemes olvasást ^^

4. Fejezet

Csöndesen, ám a némaságban mégis fülsértően hangosan roppant meg a dohos pad Sehun feneke alatt, ahogy leült rá, közben sötét íriszei még mindig a gyönyörű sírra meredtek. Tekintete lassan követte végig a vihar után maradt apró esőcseppek útját; hol magán a nyughelyen lévőket nézte, hol az elszáradt, elkorhadt virágokon kóborlókat, de leginkább a név mélyedéseiből kifolyókat figyelte.

Furcsa melegség, ugyanakkor sosem érzett gyötrelmes kín költözött szíve mélyére a kínai nevet látva. Mellkasa összeszorult s nem tudta, miért, hiszen fogalma sem volt róla, ki is fekszik a nyári hőségben valószínűleg óriási porral, illetve földdel teleszállt, ellenben valamiért mégis ragyogó sírban. Honnan veszi egyáltalán, hogy száraz időben is szép?

- Hiányoztál - a kellemes bariton lágyan törte meg a zivatar utóhatásaként megmaradt halk neszek játékát. Sehun tétován fordította kissé oldalra a fejét, majd szemei döbbenten kerekedtek el, ahogy felismerte, ki is jön felé. Hallotta már, de most… Valami más volt.

A férfi egyszerű, azonban ízléses cipője szinte hangtalanul szántotta végig a megannyi ággal, s gallyal teli zöldellő füves részt és a fiatalabb akárhogy próbálkozott, képtelen volt elkapni pillantását. De nem mert feljebb nézni.

Kiszáradt szája megremegett, mikor az alak lefékezett a közvetlen közelében, majd egy villámgyors mozdulattal megkerülte és fürgén felpattant a padra, hogy a háttámlára ráülve, fentről kémlelje őt. Különös érzés áradt szét Sehunban, miközben igyekezett nem foglalkozni az arcát fürkésző barna szempárral, ám nem bírta megállni, hogy néha ne tekintsen a másik felé félszemmel.

Nagyot nyelt, ahogy észrevette a férfi ajkain játszó könnyed kis mosolyt, illetve az ehhez tartozó apró gödröcskéket orcáin, csillogó tekintetét és mire feleszmélt, már szemtől szembe bámult rá. Szíve sosem tapasztalt dobogásba kezdett, félt, esetleg kiszakad a helyéről. Miért?

- Azt hittem, többet nem jössz - suttogta gyengéd hangon a hónapokkal ezelőtt meghalt most mégis élő, majd vigyázva végigsimított Sehun arcán. Ujjbegyei mondhatni alig érintették a jelenleg igencsak forró bőrt.

A fiatalabb meg volt róla győződve, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen ki volt hűlve a vihar által hozott hideg szél miatt, illetve azért, mert csak ült egy vizes padon, ki tudja, mióta. Nem értett semmit sem. Pillái megremegtek és önkéntelenül is, de lehunyta íriszeit, holott ez nagyon nem volt bölcs döntés. Nem ismerte az alakot, ennek ellenére…

- Nem értem - lehelte erőtlenül még mindig csukott szemekkel, élvezve a leheletfinom kényeztetést. A férfi érintése meglepően fagyos volt és bár lehetett az idő miatt is, Sehun valamiért ebben nem volt olyan biztos. Az egész lényéből áradt egyfajta dermesztő aura, mégis… Melegséget is érzett.

- Az ilyesmit nem érteni kell - súgta halkan a koreai jobb fülébe, majd óvatosan egy lágy csókot hintett nem sokkal a halánték alatt lévő felhevült felületre. Fekete hajszálai puhán simultak Sehun arcához, majd egy hevesebb széllökés következtében a kissé nedves, barna tincsekkel vívtak harcot, hogy végül összekeveredve megpihenjenek.

A percek teltek, talán az órák is, mikor egy, a fáról elcsatangoló esőcsepp észhez térítette a fiatalabbat. Pimaszul pont a nyakára hullott, teste összerezzent, ám ennél több reakciót nem produkált, mert nem is érdekelte a dolog. Eltűnt. Mellkasa fájdalmasan lüktetett felhevült bőrével együtt, tekintete sebesen kutatta az ismeretlen, mégis valahol ismerős személy hollétét, de nem lelte, így csalódottan telepedett vissza a régi, ütött-kopott padra.

Kedvtelenül meredt az óriási pocsolyákra, amik néha, egy-egy alkalommal a szél, esetleg a fák leveleit lehúzó, végül elengedő cseppek miatt megrezdültek, majd egy csöndes sóhaj után hátradőlt. Még mindig érezte a hideg, ugyanakkor forró érintést magán, elméjének egy eldugott része szinte üvöltött, s könyörgött a folytatásért, de az nyilvánvalóan nem jött.

Ujjai öntudatlanul mozdultak meg és töröltek le néhány, számára érhetetlen okokból az arcán lefolyó könnyet, ám azok nem fogytak. Öltönynadrágja ezúttal nem az esőtől sötétült el, a pocsolyák nem a vihar utóhatásai miatt fodrozódtak, hanem miatta.

- Tudom, hogy nem érteni kell, de… Érezni nem akarom - motyogta csöndesen, miközben pillantása még utoljára a szépséges sírra tévedt, majd kínzóan lassan elindult vissza szüleihez, hiszen bár nem tudta, mennyi idő telt el, valószínűleg már régóta várhattak rá.