Sziasztok ^^ Hétfőn szerettem volna feltenni ezt a részt, nem akartalak váratni Titeket, de sajnos elhavazódtam, bocsi. Mindenesetre most itt vagyok. A hangulat még mindig sírós, Lay vívódik, Chen meg... Nos, Chen :D Kellemes olvasást ^^
54. Fejezet
Yixing
Valamiféle kábult állapotban mostam el a tányéromat vacsora után, nem is emlékeztem, hogy a csepegtetőtálcára tettem. Minduntalan Chen utolsó, hozzám intézett szavai visszhangzottak a fülemben. Kimondta. Szakított. Igaza volt, legutóbb sem volt merszem. Most már emlékszem. Ő mondta ki akkor is.
Összepréseltem az ajkaimat, közel voltam ahhoz, hogy olyan hangosan zokogjak, hogy még a szomszéd is hallja. Szörnyen fájt a szívem. Chen könnyes szemeit láttam magam előtt folyamatosan. A szavaival együtt kész kínzás volt számomra. Jobb lesz így, nem lehetünk együtt.
- Édesem - anyám tenyere puhán simult vállamra, s gyengéden maga felé fordított. - Nem tartozik rám, de… Mi történt? Hol van… Jongdae?
- Vissza kellett mennie már - motyogtam halkan és közben igyekeztem kerülni a pillantását. Valahol igaz volt, mindazonáltal akkor is hazugság volt. Elüldöztem Chent magamtól. Elüldöztem a fiát magamtól. Mégis hogy mondjam el neki, hogy lehet, sose látja többet?
- Ez nem magyarázat arra, miért aludt a kanapénkon az ágyad helyett két napig.
- Csak… Figyelmes volt - látásom elhomályosult a könnyektől. Az volt. Nagyon is az volt. Biztos nagyon vágyott arra, hogy együtt legyünk, mégis tartotta a távolságot, hogy nehogy szarul érezzem magam.
- Mi történt, Yixing? - valószínűleg most már ő is sejtett valamit, mert élesebb lett a hangja. Nem akarok a férfiról beszélni vele. De a szakításról sem. - Yixing?
- Szakítottunk.
Jongdae
Érzelemmentes arccal ültem a reptér várójában és üres tekintettel meredtem magam elé balomon Kyungsoo-val. A délután maradékát végigbőgtem a hotelben, úgyhogy már csak bámulásra futotta tőlem. Szerintem egy életre elfogytak a könnyeim. Kisírtam az összeset Lay miatt. Megint. Mondjuk, előzőleg is azt hittem.
- Tessék - zavartan néztem le a Kyungsoo ujjai között lévő tárgyra, majd rá pillantottam. - Nem pártolom, de… Most kell neked. Látom.
- Kösz - suttogtam szinte hangtalanul és elvettem tőle a repülést megkönnyítő kis dobozkát, benne a bogyóimmal. Nem utolsó sorban segít kiütni magam, hogy ne gondoljak Lay-re.
Bármennyire is gázul hangzik, vagy faszságnak, reménykedtem benne, hogy Lay utánam jön, miután elrohantam a közös gyakorlásunkról. De nem jött. Minden lépéssel, amivel messzebb kerültem az épülettől, csak még jobban összetört a szívem, pedig nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Annyira kurvára bizonygatta, hogy akarja kettőnket. Hogy működjön. Erre azért, mert lehet, hogy talán egyszer arcon basz a dolog, inkább meg sem próbálja? Faszom! Kész röhej!
Akaratlanul dobbantottam egyet a lábammal idegességemben, mire a mellettem ülő rögtön rám függesztette a szemét. Kyungsoo aggódva kémlelt barna íriszeivel, s lágyan megszorította a vállam. Nem kell a sajnálata. Nem kell senki szánalma, együttérzése. Megszoktam ezt. Végül mindig én szívom meg. Én baszok rá. Ez a világ egyetemleges rendje, vagy faszom tudja. Önként, s dalolva adtam oda ismét mindenem Lay-nek. Sosem leszek boldog. Ezek után biztos nem. Nekem ez jutott. Ez jár.
Yixing
Anyám arca leírhatatlan volt az utolsó szavam után. Igazából most eléggé hasonlított a fiára. A kiismerhetetlen nézésük ugyanolyan volt. Ettől csak még jobban hiányzott Chen.
- Hogy… Hogy mi? De… Ezt nem értem. Én úgy láttam, hogy… - megakadt és csak figyelt tovább némán, amitől igencsak feszélyezetten éreztem magam. Igen, látott. És tudja, hogy Chen sosem, semmilyen körülmények között nem szakított volna. - Yixing… Miért?
- Anya…
- Ismerlek mindkettőtöket. Lehet, hogy Jongdae sokáig nem volt az életem része és valószínűleg nem tudok róla eleget, holott az anyjaként mindent is tudom kéne, de egyben biztos vagyok, minden porcikájával csak téged szeret. Te pedig inkább mások helyett aggódsz, mint magadért és ezért… Eltaszítod az embereket magadtól.
- A kapcsolatunkba nem látsz bele - morogtam alig hallhatóan, kissé bosszúsan. Nem tudja, hogy milyen nehézségek állnak előttünk, vagy éppenséggel mögöttünk, hogy Chen egy szempillantás alatt elveszíthet mindent miattam. Inkább veszítsen el engem, mint az egész életét. - Nem tudod, hogy… Milyen nehéz olyannal lenni, mint… Ő.
- Nem, tényleg nem - szólalt meg csöndesen néhány szótlan perc után. - De azt tudom, hogy a fiam szíve most összetört. Látnom sem kell hozzá. Mert téged látlak most és látom, hogy mennyire fáj.
- Nagyon fáj - leheltem erőtlenül, s kiszakadt belőlem a sírás. Mintha Chen elvitte volna magával a szívem egy darabját. Nem, én hajítottam el. Chen sosem vitte volna el magától. Ott tartotta volna, ahol neki is lennie kellett volna. Itt, velem, mellettem.
Jongdae
Megropogtattam a nyakamat, miközben megmostam a kezem, azt követően a mosdókagyló szélére támaszkodtam és csak néztem magamra a reptér mosdójának a tükrében. Amellett, hogy kurvára be voltak dagadva a sok bőgéstől, már látszódott a szemeimen, hogy kezd beütni a tabletták hatása. Igen, tabletták. Kyungsoo komolyan azt képzelte, hogy majd csak egyet veszek be?
A testem lassan ellazult és most biztos voltam benne, ha vízszintesbe kerülnék, elaludnék. Végre. Aludni akartam álmok nélkül, nem gondolkodni, s felejteni. Kitörölni az elmúlt közel három hónapot Lay-jel. Vagy az összeset.
Aki számított, az már tudta, hogy újra összejöttünk, most kibaszott jó lesz hallgatni tőlük az érdeklődést, aztán meg a sajnálkozást, amikor elmondom, újfent ennyi volt. Esküszöm, ez az életem. Újra, s újra ez ismétlődik. A picsába is, nem adom meg magam a siránkozásnak! Ezúttal más lesz.
Nem fogom itt itatni az egereket napokig, hetekig, vagy hónapokig. A faszomat, évekig! Nem omlok össze, mint legutóbb. Nem érdemli meg Lay. Ezek után nem. Ha a fejem fölött ki lenne írva, hogy kapcsolatban Zhang Yixinggel se érdekelne. Akkor is büszkén fognám meg a kezét és, ha ez valakinek ne tetszene, hát isten vele! És ha ez neked nem tetszik, Lay, hát isten veled is! Szabad vagyok. Jól fogom érezni magam. És már tudom, hogy mivel kezdem…
- Jong… - időt sem hagytam Kyungsoo-nak, hogy befejezze, csak elkaptam a pólójánál fogva és berántottam rendesen is az ajtón. Határozottan löktem neki és csak gyorsan rátapadtam az ajkaira, mielőtt még felfogná a helyzetet. Nem fogok közben Lay-re gondolni. Nem és pont.
Yixing
Szipogva fürkésztem az ablak mellett ülve az óriási vihart kint. Egyik pillanatról a másikra érkezett, majdnem akkor, amikor totál szétestem és nem akart szűnni. Akárcsak a lelkemben érzett kínzó fájdalom. Mindig is tudtam, hogy Chen életem szerelme. Egy-egy gondolat ide, vagy oda, ténylegesen sosem vágytam másra és nem is akarnék mással lenni. Mégis…
Ha az emberek el is fogadnának minket… Az isten szerelmére, mi a világ számára testvérek vagyunk! Teljesen mindegy, hogy éltünk-e együtt, hogy nincs köztünk vérségi kapcsolat, egy felröppenő kicsike kis pletyka is elég ahhoz, hogy oltári nagy szarság legyen az egészből. Arról nem is beszélve, hogy… A tíz évvel ezelőtti események nagyon rossz fényt vetnének Chenre, ha kitudódnának. Egyszerűen… Azt nem bírnám elviselni, ha miattam szólnák meg így, vagy úgy.
- A vihar miatt töröltek minden járatot bizonytalan ideig - értetlenül pillantottam hátra anyámra, mikor meghallottam a hangját a nappali bejárata felől. - A Dél-Koreába tartó gép még nem szállt fel - lóbálta meg a kezében lévő telefont. - Szóval Jongdae még itt van - tette hozzá lágyan.
- Hmm… - Ennyire futotta tőlem. Nem tudom, hogy miként kéne éreznem most ezzel kapcsolatban. Anyám célozgatása elég egyértelmű, azonban én…
- Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, már csak azért sem, mert huszonhét éves vagy, de talán nem kellene kihagynod ezt a lehetőséget, édesem - fejem fáradtan hullott a karomra, amit a fotel karfáján pihentettem és lehunytam fájó szempáromat. Sors, most választás elé állítasz? Ez az utolsó esélyem? Esélyünk?
Jongdae
A férfi nem viszonozta a csókom, ugyanakkor nem is ellenkezett, vagy húzódott el tőlem. Mozdulatlanul tűrte, hogy azt csináljak vele, amit csak akarok. Ami nem volt túl bölcs tőle, tekintve, hogy még én magam sem tudtam megtippelni, hogy mi lesz a következő lépésem.
Ráérősen simítottam végig mutatóujjam hegyével a nadrágja széle fölött, mire végre kaptam egy reakciót, megremegett a teste. Tehát még mindig ilyen hatással vagyok rá. Jó tudni.
- Mikor kell beszállni? - érdeklődtem a füléhez hajolva, s közben átöleltem a derekát. Öt perc is elég lesz, nincsenek nagy igényeim perpillanat.
- Durva vihar van, úgyhogy nem szállhat fel semmi jelenleg - súgta rekedten vissza. Elégedetten vigyorodtam el és arcomat a nyakába temettem. Hadd felejtsek egy kicsit. Kedvelem Kyungsoo-t. Ha nem lenne Lay… A kurva életbe, ne is gondolj rá, Kim Jongdae!
- Talán a Sors akarta így - duruzsoltam ismét a fülébe, majd továbbra is átkarolva őt, kissé hátrébb dőltem, hogy összekapcsoljam tekinteteinket. - Kyung-
- Szakítottatok? Végleg? - vágott a szavamba hevesen. Beharaptam az alsó ajkam, mellkasom szúrt a kérdéstől. Miért ilyen… Izgatott?
Lesütött pillákkal bólintottam és már épp elléptem volna tőle, amikor is villámgyorsan átfordított minket. Meglepődve pislogtam rá, erre nem számítottam. Ahogy arra sem, hogy szenvedélyesen megcsókol. Agyamra rátelepedett a vágy köde, amint érzékeltem, hogy az egyik kezével a seggem taperássza, a másikkal meg a felsőm alatt nyúlkál. Csak egy kicsit. Hadd felejtsek csak egy kicsit.
Yixing
Hüvelyk- és mutatóujjam segítségével lomhán tekergettem az ujjamon a Chentől kapott gyűrűt. Gondolataim szüntelenül Chen körül forogtak. Szívem szerint már most csapot-papot itt hagyva rohantam volna utána, de a józan eszem ellenkezett. Nem lehet. Meg kell állnom.
- Dae bátyó nem jött vissza veled? - azonnal Ziyi felé néztem, amint meghallottam halk, kérdő hangját. Hosszú, hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy hozzám szólt. Valószínűleg az utolsó is, ha megtudja, hogy Chen nem is jön már vissza. Miattam. - Kéne a segítsége.
- Én is szívesen segítek - mosolyom az arcomra fagyott, amikor megrázta a fejét. Az én segítségem nem kell neki. Szuper. Ezt tényleg baszhatom. Ezt is. - Ziyi…
- Mit csináltál? - szerintem a családom visszatartott összes szemrehányása benne volt a kérdésében. - Dae mást sem akart, mint veled lenni. Erre elüldözted magadtól, igaz?
- Ziyi…
- Itt aludt lent - suttogta csöndesen. - Láttam, hogy mennyire rossz volt neki. Hallottam, amikor arról motyogott, hogy érted még ezen a kényelmetlen kanapén is hajlandó várni. Várni rád. Mi mindig csak várunk rád - pusmogta szomorúan, s végre megtisztelt egy pillantással, ám nem bírtam sokáig elviselni a bánatosan csillogó szempár látványát.
A sírás kerülgetett. Már megint. Igaz volt. Tényleg mindig rám vártak. Mindig óvatoskodniuk kellett, ha volt valami velem. De mi lenne, ha Chennel együtt lennénk? Csak még inkább óvatoskodnia kéne mindenkinek. És Chen… Ha a boldogságot választom, talán egy nap mindent elveszít. Az édesanyját és Ziyit már a legelején, mert nem derülhet ki, hogy gyakorlatilag testvérek vagyunk. Ahj, Chen, tudod te egyáltalán, hogy mit áldoznál fel értünk, amikor azt ismételgeted újra, s újra, hogy velem akarsz lenni örökre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése