Vihar után szivárvány [LayChen] 5. Fejezet

Sziasztok :) Így, a hét utolsó napján megérkeztem a LayChen legújabb részével, ami kicsit rövidebb, mint a megszokott, bocsánat. Így jött ki a lépés ezúttal. Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

5. Fejezet

Összeszorult szívvel hajoltam le Haneulhoz, mikor megláttam gyönyörűséges, ám könnyekkel teli szemeit, amiket távozásom híre okozott. Szipogva ölelt át aprócska karjaival, amint nagyjából egy vonalba kerültünk, közben a mellette álló Jimin is odafurakodott hozzánk, így őt is magamhoz húztam. Már csak miattuk sem akartam menni, de az, hogy megtudhatok valamit a szüleimről, túlságosan is vonzott, úgyhogy képtelen voltam lemondani a lehetőségről. Bár azt nem gondoltam volna, hogy a beleegyezésem azt jelenti, rögtön indulunk. Még aznap este.

Lesütöttem pilláimat, amikor felegyenesedve Sojung vádló, s becsapott íriszeibe ütköztem, inkább Mrs. Kangra összpontosítottam, neki sem tetszett a döntésem, ám legalább ő nem nézett rám úgy, mint Sojung. Mondjuk, kétségtelen, ha az igazgatónő bámulna így rám, kevésbé fájna, kedveltem őt is, de… Sojung más volt. Értékesebb, becsesebb a szívemnek.

- Sajnálom - suttogtam halkan, ahogy felé fordultam, hogy tőle is elköszönjek. Nem szerettem volna haragban elválni, sokára jövök vissza és… Nem bírnám a tudatát annak, hogy neheztel rám. Sem ezért az óriási dologért, sem valami hangyányiért. - Kérlek, értsd meg, a szüleim-

- Rá fogsz jönni, hogy hiba volt vele menni - szólalt meg csöndesen, miközben a távolban álló Zhang Yimint gyilkolta meg a tekintetével többször is egymásután. Kifejezetten nyugodt volt a hangja, aminek hatására ismételten elfogott az érzés, miszerint nem kéne mennem. - Rá fogsz jönni, hogy… Nem érte meg. Még értük sem.

Döbbenten pislogtam rá és már nyelvem hegyén volt a következő kérdésem, ám váratlanul ott termett a férfi mögöttem, ezzel belém fojtva minden szót. Keze puhán simult vállamra, majd kissé rászorított, ami egyértelmű jelzés volt arra, hogy szeretne végre menni. A torkomon akadt szavak nem jöttek ki, még azután sem, hogy arrébb lépett, csak automatikusan elindultam én is. Rongyos kis táskámban alig hallhatóan zötykölődött pár dolog lépteim nyomán, bár sok minden nem volt benne. Hogy is lehetett volna?

Fintorogva meredtem a fekete, láthatóan méregdrága autóra, nem voltam egy szakértő, ám nem volt nehéz megállapítani, hogy ő tuti nem járna valami ronccsal. Felvontam szemöldökömet, mikor egy műmosoly kíséretében kitárta előttem a jármű ajtaját, táskámat pedig levette vállamról. Bizalmatlanul méregettem a bőr ülést, majd hátra lestem az épület felé, ahol még mindig kint voltak mind a négyen. Talán arra vártak, mégsem megyek, de… A szüleim. Ha odajártak, akkor esetleg… Megtudhatok róluk valamit. Akármit.

- Nem érünk rá, Mr. Kim. Kilenckor indul a gép - zavartan, kissé elnyílt ajkakkal sandítottam fel a férfira szavai után. Gép? Milyen gép? Meg sem kellett kérdeznem, a válasz azonnal érkezett. - Az Akadémia Kína egy igencsak eldugott részén található. Ne aggódj, nem olyan hosszú az út, de nem lenne tanácsos lekésni a repülőt, nem gondolod?

Meg sem várta, hogy reagáljak bármit is, a hátamra csúsztatta balját és egyszerűen betolt az autóba. Ügyetlenül helyezkedtem el, ujjaim azonnal a biztonsági övet keresték, s amint meglett, gyorsan be is csatoltam azt. Tekintetem abban a pillanatban ismét Sojungékra tévedt, amikor halkan felbőgött a motor és nem is bírtam addig elszakítani pillantásomat róluk, míg el nem tűntek a szemeim elől. Régen érzett üresség költözött belsőmben, ahogy realizáltam, egyedül maradtam. Vágytam mások társaságára, mégis szörnyen fájt, hogy nem lehetek velük többet, maximum akkor, ha szünet lesz.

Annyi mindent szerettem volna tudni, de féltem akár csak egy témával kapcsolatban is érdeklődni a férfitől, mert biztos voltam benne, vagy kitér, vagy egyenes választ ad. És én rettegtem mindkét eshetőségtől egyelőre, úgyhogy csak figyeltem az egyre sebesebben rohanó tájat, a sebességmérő mutatóját, néha magamat az egyik, hol másik tükörben.

Szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, hiszen már megint nem aludtam semmit se, megeshet, nem is fogok, bőröm hófehéren világított az éjszaka sötétjében, jelenleg feketének tűnő hajam az égnek meredt, ahogy félretúrtam idegességemben. Nyakam éle szépen kirajzolódott még a visszapillantó tükörben, mielőtt eltűnt a perem, illetve sokat hordott felsőm kettőse között. Mégis hogy fogok kinézni abban puccos iskolában? Nem vagyok odavaló.

- Nem akarok menni - leheltem erőtlenül, rekedten a fülsértő csöndességbe hirtelen, mire a férfi teste megfeszült előttem, talán el is felejtette, hogy ott vagyok. Ezúttal én nem vártam választ, s ő nem is mondott semmit sem, rendületlenül vezetett tovább a viszonylag üres úton. Tudtam, úgysem fordul vissza, nem fog kitenni és lemondani rólam, ha már oly nehezen megszerzett. Megszerzett… Tényleg elérte, hogy magamtól jöjjek.

Halk sóhaj szökött ki ajkaimon, fejem hátrabillent, majd alig pár perccel később már ólomsúlyként nehezedett az álom szemeimre és ennek nagyon örültem. Szükségem volt némi alvásra és szerencsére nem is váratott sokáig magára a dolog; minden idegességem és félelmem ellenére hihetetlen könnyedén aludtam el, magam sem tudom, miért. Azt hiszem, köze volt hozzá annak a kedves mosolynak is, amit akkor láttam, mielőtt még végleg elnyomott az álom.

Az út rövid volt, így pihenésem sem húzódott túl hosszúra, mégis elégnek éreztem, úgyhogy meglepően fürgén pattantam ki a mozdulatlan autóból, s léptem a férfi mellé. Hatalmas szemekkel bámultam a repülőre, ami egy magángép volt. Ja. Mit ennek a pasinak egy egyszerű repülő, esetleg egy első osztály? Rögtön magángép természetesen…

Csak úgy, mint mikor elindultunk, most is a hátamra tette a tenyerét és kissé megtolt, hogy végre méltóztassak felmenni a gépre, ám nekem nagyon nem akaródzott. Még sosem utaztam ilyen közlekedési eszközzel, ráadásul… Ha a képességem kitör, vagy a jó isten tudja, mi lesz? Nem akarok ilyen helyzetben meghalni.

Pilláim zavartan rebbentek meg, ahogy észrevettem egy hosszú hajú, kedvesen mosolygó lányt hevesen integetni az ajtóban. Szívem sosem tapasztalt módon dobbant meg arcát látva, tekintetem lopva mérte végig karcsú alakját és talán túlságosan sokáig időztem combközépig érő harisnyájánál, de amint feltűnt, mit csinálok, rögtön félrepillantottam. Néhány másodperc is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy emlékezetembe véssem őt, főleg nagy, barna íriszeit.

- Kim Jisoo - nyújtott kezet rögtön, mikor felértem, mire némileg remegve, ugyanakkor azért erősen közrefogtam vékony ujjait. Kellemes, akár azt is mondhatnám, meghitt érzés áradt szét belsőmben, ahogy összetalálkozott az ő puha és meleg bőre az én száraz, illetve repedezett bőrömmel. Pillantásunk összekapcsolódott, olyan volt, mintha ismerném őt, holott tisztában voltam vele, még sosem találkoztunk. Emlékeznék rá.

- Kim Jongdae - motyogtam csöndesen, a szemkontaktust nem szakítva az másodpercre sem. Hangos köhintés hangzott fel mögöttem, szóval gyorsan elengedtem a lány apró tagját, majd elsiettem mellett, mielőtt még tényleg hátraarcot csinálok és két lábon futok vissza az árvaházig.

Nem akartam meglepődni, mert igazából, ha belegondolok, számíthattam volna rá, de a fényűzés, ami a repülőn volt… Nos, kezdett sok lenni. Szemeim látni sem bírták a vajszínű, bőrből készült üléseket, a kikészített hétfogásos vacsorát, a hozzá illő italokkal, a makulátlan bársony szőnyeget. Nem állítom, hogy nem nyűgözött le, de azok után, milyen szerencsém volt már a férfihoz, először látva nagyobb érdeklődést mutattam volna az ilyen dolgok iránt.

Megviselten dobtam le magam az egyik helyre, s rögtön kipillantottam az ablakon, bár nem volt mit nézni, teljes sötétség honolt kint. És nyugalom. Halk sóhaj szökött ki ajkaimon, lehunytam pilláimat egy újabb alvás reményében, ám valaki letelepedett a szemben lévő ülésre egy kisebb nyikorgás közepette. Érdeklődve vizslattam Jisoo elbűvölő mosolyát, némi zavart pírral keverve és türelmesen vártam, mit fog mondani, azonban csöndben maradt. Elővett egy könyvet, ami az enyéimmel ellentétben igen jó állapotban volt, s miután bekapcsolta övét, olvasni kezdett.

- Kapcsold be te is, mielőtt elaludnál - szólalt meg minden előzmény nélkül, két lapozás közben, én pedig akaratlanul is, de azonnal mozdultam teljesíteni szavait. Izgultam a repülés miatt, féltem, elvégre első alkalom volt számomra, ráadásul az én esetemben a felhők között lenni nem tudom, mennyire volt jó ötlet. Néhány ezer méter után rájöttem, nem jó ötlet. Nagyon nem.

Mikor még lent voltunk a földön sem volt éppen világos, de fent tényleg totál sötét volt. Fokozatosan kúszott egyre feljebb gerincem mentén a rettegés, magam sem tudom, miért ijedtem meg ennyire és bárhogy próbáltam, képtelen voltam megnyugodni. Szerettem a békét, a csöndet, a sötétséget, az éjszakát, mert ez először említett dolgokat legtöbbször csak ilyenkor kaphattam meg, de most… Valami nem volt rendjén.

Hirtelen dörrent meg az ég, villámlást nem is tapasztaltam, bár tény, hogy nem is igazán érdekelt jelenleg semmi sem. Ujjaim a bőrülés karfájába martak, halántékomon éreztem egy izzadtságcseppet legördülni, sőt, többet is, szörnyen furcsán ziháltam, mindazonáltal tényleg olyan volt, mintha nem kapnék levegőt, majd a következő pillanatban villámlott egyet és ezt már én is láttam. Rettentő közel volt. Én voltam. Biztosan.

Jisoo szája mozgott, de nem értettem, mit mond, voltaképp nem hallottam, érzékeltem semmi mást, egyedül az általam létrehozott szörnyűséget. Hangos volt, sercegett, talán még égett szagot is árasztott magából, ugyanakkor mélységesen gyönyörűnek találtam fényességét, amitől még inkább megrémültem. Elképzelni sem tudtam, mi lesz most, azon kívül, hogy majdnem biztos voltam abban, ma meghalok, itt és most. Tudtam, hogy nem jó ötlet. Tényleg ezen a szaron fogok elpatkolni.

- Aludj! - váratlanul ért, mind a szó, mind az érintés vállaimon, az meg még inkább, hogy valóban így tettem. Az erőm elhagyott; szemeim elnehezültek, fejem, testemmel egyetemben, elernyedten dőlt előre, egyenesen a fehér, kör alakú asztalra, s az utolsó, amit láttam, a székem karfájának elszenesedett része volt tenyerem alatt. Mégis mit gondoltam, minek indultam el egyáltalán?