Sziasztok :) Megjöttem a LayChen 15. részével. Elég döcögősen írtam ezt a
részt, remélem nem lett rossz, de a körülményeket tekintve, meg vagyok vele
elégedve. Wow, nem hittem volna, hogy ennyi fejezetet megél :D És mennyi minden
történik. Oké, annyi nem, de kiderül mi történt Yixinggel, és a fiúk végre
őszinték, talán egyikük túlságosan is, mire váratlan dolog történik. És Sors
barátunk ismét lép :D Kellemes olvasást ^^
15. Fejezet
Jongdae
Hiába lépett be az exem megint, nem tulajdonítottam neki nagy érdeklődést,
minden figyelmem Lay-é volt. Kurvára aggódtam érte és kurvára dühös voltam
magamra, mert nem tudtam segíteni neki.
Ahogy könyörgött nekem, hogy hagyjam abba a zsebében való kutatást, lassan
körvonalazódott elmémben, hogy mi is lehet az oka annak, hogy ilyen. Agyamat
hamar ellepte a düh, de olyan szintű, hogy még én is megijedtem. Egyébként sem voltam egy nyugodt típus, de
most...
- Engedj oda! - Joonmyun egy határozott mozdulattal tolt arrébb és ült le a
helyemre. Hozzá akart érni, de mintha Lay észlelte volna, hogy nem ismeri őt,
még rosszabb lett a helyzet. Rögtön megragadtam a kezét és kértem nézzen rám. -
Oké, akkor majd te csinálod. Tett a kezed a hasára és számolj!
- Mi a redvás…
- Csak csináld! Számolj, hogy olyan ütemben lélegezzen be és ki. A
légzésének vissza kell állni a normálisra! A kezeddel tudod ellenőrizni. Mint
énekléskor mikor mondja a tanár, hogy úgy tudod nézni a légzésed - tettem, amit
mondott és el se hiszem, de segített. Nem számoltam gyorsan, csak kényelmes
tempóban, majd kilégzéskor még lassabban és Lay légzése fokozatos visszanyerte
eredeti ütemét. Sírása abba maradt és láttam a szemében, hogy már magánál van.
Nyöszörgött kicsit, majd szabadkozni kezdett.
Yixing
Mindig is gyűlöltem, ha rám jött egy pánikroham. Rühelltem, hogy pánikbeteg
vagyok, de én azok közé tartoztam, akik elmondhatják magukról, hogy tudják
miért van. Persze ettől nem lesz jobb a helyzet, de legalább többnyire tudtam
mikor jön egy roham.
- Sajnálom… Nem akartam… Hogy… Hogy így lássatok… Sajnálom! - azt meg még
inkább gyűlöltem, ha valaki így látott. Miért kellett pont Chennek lennie?
Miért kellett már megint így látnia? Miért ő az egyetlen, aki így lát?
Csillagokat láttam az oxigén hiány miatt, de aztán már más miatt is. Chen
akkorát rávert a fejemre, hogy azt hittem ottmaradok.
- Mi a jó édes faszomért kérsz bocsánatot?! Ha?!
- Most… Most ezt miért…?
- Mi az, hogy miért?! - mordult rám. - Láthatóan nem tehetsz ellene és
bocsánatot kérsz?! Inkább… Inkább csak legyél velem őszinte… Mi történt, Lay? -
bár agyam feldolgozta a kérdést, az jobban lekötött, hogy Lay-nek hívott. Nem
is tudom, hogy máskor megtörtént-e, de most valahogy… Valahogy melegséggel
töltötte el a szívemet. A nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam neki, de
aztán nem tettem. Mert a másik srác ott volt. Szemeimet ráemeltem, mire Chen is
felé fordult, majd nem valami kedvesen közölte vele, hogy menjen el.
- Nem húznál el a picsába?
Jongdae
Az utolsó megnyilvánulásom után nem volt nehéz rájönni, hogy nem volt szép
elválásunk Joonmyunnal. Nos, mondhatni megcsalt. Vagyis nem mondhatni, tényleg
megcsalt. Persze nem érdekel már különösképp, de azért még mindig megbántva érzem
magam. Ráadásul… Itt van most Lay.
- Látom a modorod csak rosszabb lett, mint volt…
- Csodálkozol? - megragadtam a kezét és kitoltam az ajtón. - Kösz a
segítséget. Komolyan hálás vagyok, de most menj el! - és rávágtam az ajtót.
- Ez nem volt valami kedves tőled - motyogta csöndesen Lay.
- Joonmyun a lehető legrosszabb dolgot tette velem, miután megmentett.
Összetört újra. Akkor se lennék vele kedvesebb, ha más nem lenne a világon.
- De-
- Most nem rólam van szó! Hanem rólad! Mégis… Mi volt ez?
- Jongdae… Kérlek… Már mond-
- Tudom, kellemetlen téma számodra. De nem vagyok hülye, tudom miért vagy
ilyen. Én csak… Szeretném tőled hallani.
- De nem akarom kimondani! - ordított rám ingerülten, mire hátrahőköltem,
mert eléggé váratlanul ért.
- Könnyebb lesz, ha kimondod!
- Ohh, mert te olyan kibaszott nagy szakértő vagy a dologban! Hogyne,
persze, Dr. Kim Jongdae, tizenhét éves koromban megerőszakoltak, de könnyebb
most hogy kimondtam!
Yixing
Ami azt illeti… Tényleg valahogy más volt miután kimondtam. Nem lett
könnyebb a szívem, nem lettem jobban, nem éreztem kevésbe gyomorforgatónak, de
tényleg jó érzés volt kimondani. Jó érzés volt Chennek elmondani. Hogy
megoszthatom valakivel, hogy beszélhetek róla. Mégsem volt olyan rossz, mint
hittem.
- Sajnálom…
- Nem kell a sajnálatod! Mégis mihez kezdjek vele? - az először még mindig
dühös hangnemem fokozatos lett egyre halkabb, az utolsó szót szinte már
hangtalanul ejtettem ki.
- Én csak… - hirtelen kinyúlt és megfogta a kezemet. - Tudom, hogy ez nem
segít, de sajnálom, hogy ez történt veled.
- Nos, ez tényleg szart se segít - motyogtam, majd megszorítottam a kezét.
- De jól esik. És… Nem lett jobb, de… De örülök, hogy kimondtam.
- Mi lett azzal az állattal? - kérdezte váratlanul néhány perc csend után.
- Ő… Tudtommal még mindig ott van, ahol eddig.
- Nagyon remélem, hogy ez a börtönt jelenti.
- Nem, Chen, sajnos nem - suttogtam halkan. Válaszomra az arca elsötétült
és szinte láttam magamban, ahogy a tökéletes gyilkosságot tervezi. Jól
esett.
- Akkor?
- Azt csinálja, amit eddig és ugyanott. Tanít a középiskolámban.
Jongdae
Mint tudni illik rólam nem vagyok az a megdöbbenő típus, elvégre sok minden
nem köt le, de mikor Lay elmondta - még ha csak burkoltan is -, hogy ki tette
ezt vele, én rohadt dühös lettem.
- Mi a francért nem jelentetted fel?!
- Mert azt mondta, hogy akkor mással is megteszi… - Lay szemei könnyekkel
teltek meg, mire éreztem, hogy összeszorul a szívem. - Belegondolni is féltem,
hogy mi lesz, ha megteszi ezt egy barátommal…
- Arra gondoltál, hogy talán mindenkinek ezt mondja, akit… Talán már a fél
iskolát bántalmazta! - elég erős hangot ütöttem meg vele szemben, mire a
könnyei kicsordultak, de láttam rajta, hogy inkább az volt a kiváltó ok, hogy
belegondolt abba, amit mondtam.
- Jézusom…
- Lay… Hogy lehettél ilyen naiv? - nem válaszolt a kérdésre, de nem is volt
rá szükség, hiszen csak egy költői kérdés volt, nem vártam választ. Akkor és
ott előtte tényleg darabjaira esett Zhang Yixing. Hallottam már őt sírni
ezelőtt is, de a mostani szívszaggató zokogása semmi nem volt azokhoz képest.
Gyűlöltem magamat azért, mert ez miattam történt meg. Jobb lett volna
kussban maradnom.
Yixing
Őszintén bevallom, rohadtul nem tudom, hogy hogyan jutottam vissza a
szobába, vagy hogy hogyan kerültem ágyba. Biztos Chen volt az. Chen, aki
kismillió darabra törte a szívemet, miután ráébresztett arra milyen hülye
voltam, hogy nem nyitottam ki a számat. Chen, aki még akkor is mellettem maradt
mikor mindent hozzávágtam, csakhogy eltűnjön a közelemből.
Napokig hálni járt belém a lélek. Vagy még azt sem. Semmi mást nem
csináltam, csak meredtem magam elé az ágyban fekve. Hamar rájöttem, hogy annak
ellenére, hogy milyen kulturált a kollégium, valójában látszik rajta, hogy
nemrég újították fel. Ha az ember nagyon nézi, észrevesz néhány hajszálrepedést
a plafonon. Nagyon nem csináltam semmit.
- Vagy kikelsz vagy azt csinálom, amit te is múltkor! - körülbelül egy hét
elteltével mordult rám Chen enyhén dühösen. Nem várta meg a reakciómat sem -
bár nagy valószínűséggel úgy se kapott volna -, hanem megragadta a bokám és
kirántott az ágyból.
- Elment az eszed, ember? - kiabáltam rá, de ő csak elvigyorodott.
- Ez az! Végre! Egy kibaszott rohadt mondat!
- Nem vagy normális! - idegesen fújtam ki a levegőt, majd felálltam, de
szinte rögtön fájdalom hasított a hátsófelembe. - Most nézd meg, miattad fáj a
seggem!
- Hát ha már ilyen szépen kéred, oké, megnézem - röhögött fel, majd a
vállaimnál fogva megfordított. - Semmi különöset nem látok - jelentette ki, majd
rávágott a fenekemre.
Jongdae
Oké, fingom sincs mi volt az utolsó megmozdulás. Egyszerűen csak úgy jött.
De tekintve a múltját, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Viszont úgy
tűnt nem zavarja, csak meglepődött. Értetlenül pislogott rám, majd megrázta a
fejét.
- Néha úgy tűnik, mintha még mindig az a tizenkét éves Chen lennél, akit
ismertem hajdanán - nosztalgikus mosoly terült el az arcán, én meg baszki
elvörösödtem. Nem azért, mert olyat mondott, amitől elpirulhattam volna, hanem
mert úgy éreztem igaz. Hiszen akkor szerelmes voltam belé és most is az
vagyok.
- Khm… Nos, van, ami nem változik.
- Te a legtöbb dologban nem változtál.
- A legtöbben? - érdeklődve vontam fel a szemöldökömet és vártam, hogy ezt
jobban kifejtse. - Miért, miben változtam?
- Helyes lettél! - vágta rá hihetetlen gyorsasággal. Abban a pillanatban
egyszerre vörösödtünk el és a szoba megtelt zavartsággal. Csak mustráltuk a
másikat és szerintem mindketten arra vártunk, hogy az egyikünk megtörje a
csendet. Ha a beszélgetés menetét nézzük, ezt nekem kellett volna megtennem, de
gőzöm se volt, hogy erre mi a szart mondjak.
Végül mégis én voltam az, aki csinált valamit, de nem szavakban, hanem
tettekben cselekedtem. Megragadtam a tarkójánál fogva, magamhoz rántottam és
ajkaimat az övéhez nyomtam. Utána a Sors már megint köcsög volt; az ajtó
kinyílt és valaki belépett rajta. Direkt csinálod és közben jót röhögsz, mi?
