Sziasztok :) Igazából nincs nagyon hozzáfűzni valóm, hoztam egy ChanLay-t, mert miért ne. Ha már Yixing szülinap van *.* És igen tudom, egyszer meg lesz az a boldog befejezés, ha belehalok is, de nem most. Komolyan. Egyszer biztos. Kellemes olvasást ^^
Cím: Végtelen örökkévalóság (tudom, fura, még nem is voltam ilyen gondban sosem a címekkel...)
Páros: ChanLay
Szereplők: Park Chanyeol, Zhang Yixing (Lay)
Műfaj: angst (?) – igazából nem tudom, ezért sem szoktam műfajt megjelölni,
de fejlődni kell. Szóval, ez angst-nak számít?
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: Ez az OS hasonló az Egyetlen másodperc [ChanLay] OS-hoz, akár
egyfajta folytatásként is lehet értelmezni, de nem szervesen kapcsolódik hozzá,
így nem szükséges a másik ismerete is hozzá, önmagában is nyugodtan olvasható.
Szótlanul meredtem felfelé a hófehér plafonra, miközben mindenfajta cél
nélkül pengettem a gitáromat. Igazából kedvem sem volt. Hogy is lett volna?
Mióta Yixing Kínában van, semmihez sem volt. Hiányzott. Szerettem volna látni,
megérinteni, érezni, hogy itt van. Velem. Lehet önzőnek tűnök, de másra
sem vágytam, minthogy velem, csakis velem legyen. Egy kis időt akartam tölteni
vele, kettesben.
Lassan három hónapja nem láttam semmilyen formában sem, egyedül a tévén
keresztül, merthogy sosem hagytam ki egyetlen egy tévés szereplését sem. Nem
hívott. Egyszer sem. Nem értettem a dolgot és fájt. Nagyon is. Miért nem
hívott? Tudom, mérhetetlenül fáradt volt, mindene fájt és a legtöbbször valami
hihetetlenül édesen feledékeny volt, de… Engem hogy nem hívott sosem?
Persze, nem volt mit felrónom neki, valójában nem volt köztünk az égvilágon
semmi sem. Szerettem volna és tudom, hogy ő is, de az lehetetlen volt. De… Mi
olyan nehéz abban, hogy benyomja az egyes gombot a mobilján és
megcsörgessen? Én annyiszor hívtam már, de sosem vette fel vagy lerendezte
annyival, hogy nem ér rá. Tényleg egy icike-picike ideje sincs rám?
Halk nyögéssel fordultam át a hasamra és közben óvatosan letettem az ágy
másik felére a gitáromat, nehogy baja essen. Ujjaimmal szomorúan és kissé
csalódottan piszkálgattam a halványkék ágynemű redőit, majd némi szenvedés után
inkább felvettem az eredeti pozíciót. Aztán végül inkább oldalra gömbölyödtem
és igyekeztem elaludni, hogy holnapra ki tudjam pihenni magamat.
De nagyon nem jött össze. Sötét karikák húzódtak a szemeim alatt, amit a
sminkes próbált eltüntetni és egy kilónyi alapozóval sikerült is neki. Álmosan
és még mindig rosszkedvvel motyogtam magam elé a számokat és táncoltam
automatikusan, de rémesen meglátszott, hogy nem vagyok a toppon. Miért nem
vagy itt, hyung? Együtt kéne lennünk.
Mikor valaki kijelentette, hogy tíz perc szünet már meg is indultam az
öltöző felé, hogy kicsit kifújjam magam. És hogy tovább süllyedjek a szomorúság
tengerébe. Annyira… Szükségem volt rá. Miért nem volt itt? Miért… Miért
nem hívott? Legalább a hangját hallhattam volna. Amúgy is… Ennél nekünk sosem
jutott több. Ennyi és azok a pillanatok, amikor a képzeletünk elszáguldott valami másik világra. Ezt is el akarja venni tőlünk? Tőlem?
- Channie? - szívem kihagyott vagy ezer ütemet, mikor meghallottam a
számomra oly tökéletes hangot, amint a rég nem hallott becenevemen szólít. Egy
pillanatra elgondolkoztam, hogy talán képzelődöm, így alig hittem a szememnek,
mikor megfordulva, tényleg ott állt előttem. Fáradtan, megviselten, de… Ott
volt.
- Hyung? - remegő tagokkal sétáltam közelebb hozzá és, ahogy széttárta
karjait üdvözlés gyanánt, tétovázás nélkül fontam én is köré a sajátjaimat. Láttam,
hallottam, éreztem. Álmodom? Nem, az nem ilyen valóságos. - Miért nem
mondtad, hogy jössz? Miért nem hívtál? Miért nem…
Hangom fokozatosan elhalt, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám és olyan
érzésem volt, mintha az a néhány centi, ami egyébként pár másodperc alatt
megtehető, a végtelenségig tart. Csak bambultam lefelé a sűrű szempillánkra,
majd egyenesen a barna íriszekbe tekintettem, amikből csak úgy sütött a
fáradtság és a szeretet.
Majd’ belehaltam, míg megszűnt az utolsó milliméter is és ajkai gyengéden
az enyémekre tapadtak. Azt hittem csak a szokásos apró csók lesz, egy puszi,
nem több, de… Nem. Yixing lágyan csókolta ajkaimat, először a felsőt,
majd az alsót. Tudtam, hogy nem volt sok idő, de valahogy mégis rengetegnek
éreztem és nem is lennék képes szavakba önteni, hogy mennyire boldog voltam
abban a leheletnyi időben.
A Yixinggel töltött életem minden pillanata
felért egy örökkévalósággal. Minden másodperc végtelennek tűnt és ez így volt
tökéletes, mert máshogy nem is lett volna lehetőségünk együtt lenni. De nem
voltam mohó, nem akartam önző lenni, így megelégedtem ennyivel. És nem is
bántam.
Mert tudtam, hogy egyszer eljön az a másodperc, amikor az álmaink, a
vágyaink valósággá válnak és nem csak egy képzelt végtelen pillanat részei
lesznek.