Sziasztok :) Ma új résszel bővül a LayChen történet, megérkeztem a hetedik
fejezettel ^^ Jongdae megtud pár dolgot múltjáról, illetve meglátogatja új
szobáját is :D Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^
7. Fejezet
Hangosan csapódott be az ajtó mögöttem, hátamon
borzongás futott végig, ahogy tekintetem az épülethez hasonló szobát próbálta
végigvizsgálni, de nem ment, mert pillantásom minduntalan az íróasztala mögött
elhelyezkedő férfira tévedt. Tartása határozott volt, hihetetlen erőt sugárzott
magából, hiába nézett viszonylag kedvesen rám. Szörnyen aprónak éreztem
mellette magam. Aprónak, jelentéktelennek, s kiszolgáltatottnak.
Ujjait összefűzte, miközben rákönyökölt a fára, fekete
zakója feljebb csúszott, mire íriszeim egy gyönyörű, ezüst karkötőt
pillantottak meg, de épphogy egy másodpercig élvezhetem a lélegzetelállító
csillogást, ugyanis döbbenetes gyorsasággal eltakarta azt előlem. Fekete szemei
rám villantak, majd egy mosolyt követően hellyel kínált. Remegő lábakkal tettem
eleget a ki nem mondott szavaknak, s ültem bele a bőrfotelbe, amibe szinte
azonnal el is süppedtem. Kényelmetlen volt az egész szituáció, a csönd, mégis…
Valami olyat tapasztaltam, amit még sosem. Talán…? Majdhogynem otthonos
volt. De nem a férfi miatt.
- Huang Sheng vagyok, én vezetem az iskolát - szólalt
meg egy jó pár perces bámulás után, majd kissé előrébb dőlt. Testem
automatikusan hátrébb igyekezett húzódni, bár sok értelme nem volt. Mégis
hova tudtam volna menni? - Gondolom, milyen rémisztő lehet ez az egész és
sajnálom, ha Yimin túlságosan nyers, vagy… Nos, némileg ijesztő volt, ő sajnos
ilyen.
Őszintén bevallva, ettől az alaktól jobban féltem,
mint az említett személytől. A hideg rázott tőle, képtelen voltam tartani a
szemkontaktust néhány pillanatnál tovább, önkéntelenül is, de többször néztem
az asztalra, vagy éppen ki az ablakon, mint rá. Jóindulatúnak tűnt, semmi olyat
nem csinált, amivel ezeket a reakciókat érdemelte volna tőlem, azonban nem
bírtam másképp tenni, rettentően pánikoltam, akárhányszor csak meghallottam a
hangját.
- Miért… Hogy lehetek itt? - kérdeztem halkan végül
azt, ami leginkább foglalkoztatott. Sok mindent szerettem volna tudni, ám ez
izgatott legjobban. Az se érdekelt, ha ezért bunkónak hisz a továbbiakban, de
tisztában akartam lenni azzal, miért kerestek ennyit.
- Yimin biztos említette, hogy az Akadémia mennyire
nagyra becsült, illetve rangos iskola - aprót bólintottam szavaira, közben
észre se vettem, kicsit közelebb csúsztam hozzá, nehogy véletlenül ne halljak meg
valamit. - Aki ide jár, az a világ legjobb egyetemire mehet tovább, egyenes az
út egy nagyon jó állás felé és mindeközben életre szóló kapcsolatokat köthet
olyanokkal, akik ugyanígy tesznek. Elég régi az iskola, én is ide jártam, a
szüleim is, az ő szüleik is és még sorolhatnám. Az említett kapcsolatok révén
került ide.
Kábán billent meg a fejem, miszerint értem, holott nem
vágtam, miről beszél, vagyis... Hogyne értettem volna, azonban annyira
hihetetlennek tűnt az egész. Agyam sebesen dolgozott, hogy felfogjam a dolgokat
és mindig egy bizonyos részletnél állt le.
- Ismerte a szüleimet - nem kérdeztem, kijelentettem.
Furcsán csillantak meg íriszei, majd egy bánatos, illetve komor pillantással
elnézett a távolba. A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, barátok voltak,
ennek ellenére nem tettem, mert nem voltam biztos abba, ez igaz.
- Nagyon is jól. Sajnálom, ami történt - ajkaim
összepréselődtek, amint felismertem bűnbánó hangját, szívem kínzóan hagyott ki
néhány ütemet, ahogy realizáltam, nem épp szép halálban lehetett része a
szüleimnek. - Sajnálom, hogy nem-
- Mi történt velük? - szakítottam félbe modortalanul,
ugyanakkor nem sok erő volt bennem, bármennyire is tűnt úgy. Tudni akartam,
hogy mi zajlott azon a tizenhat évvel ezelőtti éjszakán és úgy látszott, neki
megvan minden tudása róla, ám nem szólalt meg, csak figyelt sötét szemeivel.
Ujjai csuklójára, pontosabban mondva a karkötő köré kulcsolódtak, vállai
megereszkedtek és pusztán egy szempillantás alatt, mintha vagy húsz évet
öregedett volna, azonban csöndben maradt továbbra is.
Pilláimat lehunytam, ahogy megéreztem a könnyeket
gyűlni, s félrefordítottam fejemet, hogy semmiképp se láthasson így a férfi.
Tenyeremet idegesen töröltem bele elnyűtt nadrágomba, a vékonyka felsőm most
hirtelen túl vastagnak érződött, rosszul lettem. Hatalmasat nyeltem, hogy
leküzdjem a torkomban lévő gombócot, ám ez nem segített, sőt, még a hányinger
is meglátogatott, amitől meg aztán tényleg teljesen kivert a víz.
- Ha tényleg… Ha tényleg ilyen elismert, illetve
befolyásos ez az iskola, nem fogok tudni itt tanulni. Nem tudnám finanszírozni
- erőtlenül leheltem a szavakat a lenyűgöző, barna bútorokkal körberakott
helyiségbe, majd megkíséreltem felállni, hogy befejezettnek tekintsem ezt az
egészet, ám az igazgató elém helyezett egy dossziét. Kíváncsiság lobbant
bennem, rögtön érte nyúltam, ahogy észrevettem a gyöngybetűkkel írt nevemet
rajta és gyorsan kibontottam.
A szemeimben felhalmozódott könnyek kicsordultak,
amikor megpillantottam egy igazolvány fekete-fehér másolatának képét benne,
rajta egy férfival. Az édesapámmal. Néztem őt, kerestem a hasonló
vonásokat, de nem sokat találtam, mondhatni csak egyet; tőle örököltem szám két
végének mosolyba görbülő alakját. Semmi másban nem hasonlítottunk, azonban így
el tudtam képzelni édesanyámat, legalábbis valamilyen szinten.
Villámsebességgel pörgettem a lapokat, nem izgatott, mi van egyikre-másikra
nyomtatva, egyedül az érdekelt, róla van-e egy fénykép.
- Ni… - hangom elcsuklott, s még vagy háromszor neki
kellett futnom, hogy sikerüljön feltennem a kérdést, de a végén csak összejött.
- Nincs esetleg az anyámról is egy képe? - még akkor is reménykedve tekintettem
rá, mikor már a fejét rázta, miszerint nem, nincs neki.
- Elégtek. Ez is azért van meg, mert mindent rád
hagytak és kellett hozzá az egyikük jóváhagyása. Bár ekkor már az édesanyád… -
hirtelen hallgatott el, ám igazából mindegy volt, így is tökéletesen értettem,
amit mondott, azt, hogy már tegezett, pedig fel se vettem. Meghalt az anyám,
majd az apám is, miután rám íratta mindenünket.
Pillantásom újra a papírokra tévedt és ezúttal már
neki is fogtam, hogy elolvassam őket, aztán rájöttem, tulajdonképpen milliomos
vagyok. Tizenhat év alatt az amúgy sem kicsi családi vagyon rendesen
megsokszorozódott a kamatoknak hála, sőt, pár részvényről is láttam adatokat,
amik szintén nem kevés pénzt hoztak. Nem mintha tudnék mit kezdeni ezzel.
Sosem volt egy fityingem se, most sem kell.
Rengeteg minden volt a hatalmas borítékban a különféle
pénzügyi lapokon kívül, főleg újságcikkek egy olyan tűzesetről, aminek nem
találták a kiváltó okát, illetve egy eltűnt férfiról is sokat írtak, akinek egy
alig néhány órás gyerekkel veszett nyoma. Apám és én. Hangos zokogás
bukott ki belőlem, amikor szemeim két halotti bizonyítványt pillantottak meg;
édesanyám a szülésbe halt bele, másik szülőm meg alig két nappal azután. Elvitt
az árvaházba, de miért? Miért nem… Ehhez a férfihoz vagy egy barátjához?
Az eddig érzett viszolygásom a velem szemben ülővel
kapcsolatban tényleg elérte a maximumot, rettegve vizslattam arca vonásait, az
agyam szinte mindenen átrágta magát, ami az elmúlt időben elhangzott. Egy
szavát se hittem el. Nem hihettem. Mégis miért vitt volna el az apám
Koreába, ha volt itt állítólag egy csomó barátja? Magamhoz szorítottam a
kissé rongyos dossziét, közben igyekeztem úgy tenni mint, aki nem akar a
következő mozdulattal kirohanni innen, aztán halkan megszólaltam.
- Mi van, ha visszautasítom az ajánlatot? - végülis
már megtudtam, amit akartam, bár jobb volt, amíg abban a hitben éltem, a
szüleimnek szép halála volt.
- Semmi - jelentette ki egyszerűen, majd nekidőlt a
szék támlájának. Akármilyen könnyedén beszélt, biztos voltam benne, zavarná, ha
nem maradnék és ezt mi sem bizonyította jobban annál, minthogy tartása kissé
feszültebb lett. Idegesen birizgálta egyik kezével az előtte lévő kulcscsomót,
a másikkal néha arrébb tett egy-két dolgot, ugyan ennél több nem árulkodott
nyugtalanságáról, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megerősítsen, jobb, ha nem
maradok itt. - Viszont azt hiszem, elég jól járnál ezzel a hellyel. Ha egy
kicsit is hasonlítasz a szüleire belülről is, nem csak kívülről, tökéletesen
kamatoztatni fogod tudni itt a tudásodat.
Felvontam szemöldökömet szavaira, rettentően különösen
hangzott és erre csak rátett a hangsúlya; valami határozottan nem volt rendben
itt. Kevés dolog érdekelt igazán az életben, nem voltam egy kíváncsi típus,
legalábbis, ha nem valamilyen tudományos témára kattantam éppen rá, de ez az
egész, minden félelmem ellenére, felcsigázott. Tudtam, éreztem, hogy nem
mond igazat és rá akartam jönni, miben, s mennyit hazudott.
- Nos, ha már itt vagyok és megengedhetem magamnak,
miért ne? - lazán rántottam meg vállaimat, talán túlságosan is. A sötét szemek
rám villantak, majd végigmértek, mire halántékomon egy izzadtságcsepp indult
útnak, ami idegességemet árulta el szokás szerint. A férfi ujjai közt pihenő
kulcscsomó megcsörrent, ahogy felemelte, aztán felém nyújtotta azt, s alig fél
pillanattal később már a markomban is pihent.
- Örülök, hogy így döntöttél. Tényleg kár lenne érted
- nagyot nyeltem, amikor megszólalt mély baritonja, azonban továbbra is
próbáltam higgadt maradni és egy mosoly félét produkálni. Szerintem nem jött
össze. - A huszonegyes a szobád. Ne aggódj, minden van benne, amire csak
szükséged lehet.
Kábán bólintottam, közben testem is vele együtt dőlt,
hogy meghajoljak, majd nagyon halkan, ám döbbenetes gyorsasággal köszöntem el
és siettem ki a helyiségből, holott gőzöm sem volt arról, merre is található a
kollégiumi rész, de nem akartam többet már szobában lenni. Így is sok volt. Vagy
inkább sokk.
Halk, megkönnyebbült sóhaj csúszott ki ajkaimon, mikor
a becsukott ajtónak simult hátam, ugyan nem sokáig maradtam nyugodt, tekintetem
végigsiklott az üres folyosón és ismét félelem költözött szívembe. Fürgén
szedtem lábaimat, minél előbb ki szerettem volna jutni innen, de újfent
elvesztem. Biztos voltam benne, hogy a hely nem lehetett olyan nagy, mint
éreztem, mégis valamiért olyan volt, mintha egy útvesztőben lettem volna, s
kijáratot nem is készítettek hozzá, így… Nos, kiugrottam az ablakon. Nem
volt épp életem legjobb döntése, de szükséges volt.
Fájdalmas jajgatások közepette próbáltam rájönni arra,
miként volt lehetséges az, hogy pont egy igencsak terebélyes bokorban értem
földet és nem tört el semmim, holott a másodikról léptem meg. Arra viszont
gondolni sem mertem, hogy voltaképp egy lépcsőt sem láttam sehol az egész
épületben bolyongásaim alatt. Egyszer sem.
Aggodalmasan pillantottam körbe, kerestem valakit, ám
hihetetlen, de tényleg nem volt egy teremtett lélek sem, se közel, se távol.
Persze nap közben voltunk, ugyanakkor vasárnap volt, tehát órák biztos nem
voltak. Vagy igen? Azért hétvégén nem terveztem tanulni… Esetlenül
csoszogtam előre, fejem jobbra-balra forgott, s végül egy kitaposott utat
találtam, amin aztán útra keltem, abban a reményben, hogy egy élő emberrel is
össze fogok futni valamikor.
Varázslatos látvány tárult a szemem elé, ahogy egyre
beljebb sétáltam; a fák lombjai az ősz színeiben pompáztak a bokrokéval együtt,
a fű még mindig gyönyörű volt, egy hangyányit sem veszített zöldességéből és,
ami az egészet megkoronázta, az a hatalmas szökőkút volt. Bármennyire is azt
akartam rá mondani, sznobos, illetve ízléstelen volt, nem tudtam, mert igazából
káprázatos, s kissé talán mesébe illő volt, mégis... Most kivételesen nem
zavart a fényűző látvány.
Alighanem ez a hely lehetett a közepe az egész
területnek, mert az időközben betonná változott földút, rengeteg irányba
folytatódott. Tanácstalanul néztem ismét körbe, ötletem se volt, merre tovább,
aztán kb fejen vágtam magam, mikor a szökőkút közepén észrevettem a táblákat
egy szoborból kiállni. Gratulálok, Kim Jongdae… Szemeim gyorsan
siklottak egyik szóról a másikra, míg meg nem találtam azt, ami nekem kellett,
a kollégiumok feliratot. Sebesen futottam, közben a karjaim közt szorongatott
mappát erősen öleltem magamhoz, jelenleg úgy éreztem, ez a legdrágább számomra.
Valóban az volt.
Lehetőségem lett volna körbekémlelni még, ám nagyon
nem izgatott a táj, sőt, maga az épület sem, másra sem vágytam, minthogy végre
a szobám magányában elrejtőzhessek, azonban ezen álmom abban a pillanatban
megdőlt, amikor hangokat hallottam meg kiszűrődni a bizonyos huszonegyes
számmal ellátott ajtó mögül. Rögtön kettőt is. És nem valami szépen beszéltek. Nesze
neked hosszú keresés. Értelme aztán sok volt...
Kezem remegve feszült a kilincsre, nem mertem
lenyomni, nem akartam még csak látni sem azokat, akik a fa túloldalán voltak.
Képtelenség, hogy pont két ilyen személy legyen a szobatársam. Mégis hogy
nevelték őket? De időm sem volt arra, hogy hátra arcot csináljak és inkább
máshova menjek, a kilincs lenyomódott, én pedig szembe találtam magam azzal a japán
sráccal, akinek segítettem a minap.
- Istenem, követsz, vagy mi a franc? - Képtelenség.
Ilyen nincs. Hihetetlen.