Sziasztok :) Itt is vagyok egy újabb LayChen
résszel, remélem, örültök neki ^^ Hétvégén szerettem volna hozni, de sajnos nem
volt időm befejezni mostanáig, de azt hiszem így is meglepő gyorsasággal
érkezett az eddigi tempómhoz képest :D Igyekszem a következővel is hasonlóképp
sietni :3 Kellemes olvasást hozzá ^^
17. Fejezet
Fáradtan tettem egyik lábam a másik után, teljesen
elhagyott már az erőm. A kollégium félelmetes sötétje sem izgatott már, csak
arra vágytam, hogy végre lezuhanyozzak és bedőljek puha ágyamba. Yixing
meglepően fürgének, ébernek tűnt, ugyanakkor egyáltalán nem sietett el
mellőlem, készségesen torpant meg akárhányszor megálltam egy pillanatra. Ez
is egy ilyen pillanat volt.
- Rokonok vagytok Zhanggal? - tudakoltam csöndesen és
bár nem épp tisztelettudóan ejtettem ki tanárom nevét, rosszallás nem volt a
hangomban, tényleg csak tudni szerettem volna, mi a helyzet. Megmentőm ajkain
aprócska mosoly bukkant fel, szemeiben szeretet csillant, ahogy kérdésemet
meghallotta. Szívem szokatlan módon kihagyott egy ütemet, mikor felém sandított
fekete tincsei között, s tekintetem összeakadt a barna szempárral. A kis erdei
kalandunk, illetve izzadsága miatt arcára tapadt a kosz, nem volt épp
szívderítő látvány, mégis volt benne valami.
Nagyot nyelve pillantottam el lazán falnak dőlt alakja
mellett, majd óvatosan én is nekitámaszkodtam a hideg lapnak, végül
leguggoltam. Szörnyen kimerültnek éreztem magam, de úgy tűnt, végre kapok
néhány választ, még ha nem is pontosat, vagy kielégítőt. Halkan reccsent meg
egyik térde, ahogy leereszkedett ő is, majd egy megkönnyebbült nyögéssel aztán
le is telepedett a kőre.
- Nem igazán volt még esélyem kívülről látni magunkat,
de szinte nincs olyan, akinek ne lett volna azonnal egyértelmű, hogy az apám -
nevetése kellemes melegséggel töltött el és némi zavartsággal is. Volt már
lehetőségem megfigyelni Zhang Yimint, de… Én nem láttam olyan hatalmas
hasonlóságokat.
Azok után, mi is történt köztem és a férfi között még
az árvaházban, egyszerűen csak viszolyogtam tőle, illetve talán kissé furcsa is
volt egy légtérben lenni vele, azonban mást nem érzékeltem. A hűvös pillantás,
amit mindig kaptam tőle eléggé elvette a kedvem attól, ránézzek közvetlenül.
Még mikor történelmen megszemléltem sem vettem észre, hogy… Nem, szerintem
nem hasonlítanak.
- Az apád… Nem kedvel engem. Szerintem - motyogtam kb
hangtalanul, miközben lassan játszani kezdtem ruhám néhány foszladozó
darabjával. - Mondhatni kölcsönös a dolog. Nem mintha érdekelne - erőtlenül
hunytam le pilláimat, s döntöttem fejemet a falnak, majd a feketeségben úszó
plafonra szegeztem tekintetemet. Tényleg nem izgat. Egy kicsit sem.
- Apa senkit nem kedvel - röhögött fel hangosan, aztán
gyorsan szája elé kapta kezét, mielőtt még meghallaná valaki. Tuti, hogy már
bőven elmúlt a tizenegy órás takarodó. Nem lesznek oda értem, mikor
visszaérek a szobába, az holtbiztos. Kábán lestem ki lenőtt hajszálaim
rései között rá, majd vigyázva siklottak végig szemeim Yixing csöndesen nevető
valóján.
Elnehezülten billent oldalra a fejem, ahogy testem
ellazult a fiú által kellett meghitt légkörben. A halk kuncogás, s az egész
lényét körülvevő megnyugtató aura hatására, kész voltam ott helyben elaludni a
folyosó kellős közepén, ám az arcomra simuló puha érintés észhez térített és
meglepő erővel töltött fel. Bambán pislogtam az alig pár centire lévő
gyönyörűséges szempárba, majd akaratlanul is, de mosolyba görbült szám.
Ijedt kiáltás tört fel torkomból, mikor egy kéz
hirtelen megragadott és felrántott a földről, majd se szó, se beszéd,
elráncigált. Döbbenten meredtem Jin fehér pólóba bujtott hátára, illetve
össze-vissza álló hajára, miközben ő a csuklómat határozottan és igencsak
erőteljesen szorítva húzott végig a homályban. Meghökkenve pillantottam vissza
Yixing felé, azonban már nem leltem őt, teljesen eltűnt íriszeim elől.
Felszisszenve kaptam karomhoz, amikor beérve szobánkba
a koreai idegesen ellökött magától. Elcsodálkozva figyeltem, amint ingerülten
belemarkolt fekete tincsei közé, aztán heves káromkodások közepette a földhöz
vágott egyet Yuta könyvei közül. A tulajdonosnak arcizma sem rezdült a tettre,
amin nem lepődtem meg, hisz elég jól ismerte már egy ideje a fiút. De azért
akkor is…
- Mégis mi bajod van neked? - fakadt ki végül Jin
inkább elkeseredetten, mintsem dühösen. - Mit nem… Mit nem értesz azon, maradj
távol tőlük és ne mászkálj éjjel kint? Tényleg, komolyan halálvágyad van, vagy
mi a faszom? - elképedve meredtem a mobiltelefon fény miatt kissé hátborzongató
srácra, majd a helyiség harmadik tagjára függesztettem tekintetemet, hát ha
tőle esetleg érkezik valami értelmes magyarázat erre, ám ő csak elmerengve bámult
rám.
A világosbarna hajzuhatagon megcsillant a hold, ahogy
oldalra döntötte fejét, aztán egy csöndes sóhaj után, Jin mellé sétált és
megakadályozta a másikat abban, teljesen kopasszá váljon a tépkedéstől. A
magasabbik morogva dobta telefonját az egyik komód tetejére, hogy azt követően
az én megviselt öltözékemet szorongathassa meg, ami természetesen már nem bírta
a gyűrődést, így egy hangtalan reccsenéssel megadta magát. Ez most holt
komoly?
Lemondóan nyögtem fel, ahogy tudatosult bennem, ez nem
az első felsőm volt, ami így járt, ráadásul nem voltam éppenséggel eleresztve
ruhák terén. Muszáj leszek tényleg elmenni vásárolni, vagy meztelenül
végzem, ha így haladok. Elgyengülten fogtam rá a remegő ujjakra, hogy
leszedjem őket magamról, majd egy zavart köhintés után, átöleltem testemet, nem
akartam mutogatni satnya alakomat.
- Te is úgy fogod végezni, mint… - váratlanul
elhallgatott, arca totál elsápadt, az én szívem meg kihagyott. Az eddig
fénytelen, kedvtelen íriszek félelemmel teltek meg, ugyan pusztán pár másodperc
erejéig, de nekem elég volt, rettegés költözött belsőmbe, agyamon ezer meg ezer
gondolat száguldott végig, vajon miért, mi történt. Aztán megtudtam. De nem
akartam. - Meghalt - lehelte erőtlenül a szoba némaságába, egy pillanatra
sem szakadva rémült tekintetemtől. - Ő is csak megérkezett hirtelenjében,
hozzájuk csapódott valahogy aztán… Aztán...
A világ összemosódott előttem, képtelen voltam
odafigyelni tovább és nem is akartam; szörnyű volt hallani minden egyes szót.
Tüdőm szorított, nem kaptam levegőt; úgy éreztem, menten elájulok, aztán
felderengett előttem megmentőm kedves mosolya és nem bírtam elhinni a Jin
száját elhagyó szavakat, ugyanakkor… Nem, biztos nem rá gondolt Yixing,
mikor olyan bánatos volt. Lehetetlen, hogy… Kizárt.
- Nem hiszem el - nyögtem ki végül, félig az összeesés
határán állva, majd gyengén arrébb toltam, hogy be tudjak menni a fürdőbe.
Hangosan zihálva vágtam be az ajtót magam mögött, s egy szempillantásnyi idővel
később már a jéghideg kövön feküdtem. Szinte üvöltött az elmémben Jin hangja,
ahogy újra és újra elismételte, mi a francért kéne távol maradnom a díszes
társaságtól és… Nem érdekeltek, de Yixing...
Könnyeim elhomályosították látásomat, azonban a lámpa
fénye még így is égette szemeimet, így összekuporodtam a helyiség közepén és
igyekeztem mindent megtenni azért, ne hallják meg, mi zajlik éppen bennem.
Beharaptam alsó ajkam, miközben csöndesen sírtam, majd még a számra is
szorítottam tenyeremet. Reményvesztetten zokogtam fel, mellkasom mérhetetlenül
fájt egy ponton, s nem is értettem, miért, hiszen ismeretlen volt számomra az,
aki meghalt, mégis… Miért fáj úgy?
Reszketve tápászkodtam fel, kezeim döbbenetesen
remegtek, alig bírtam megtámaszkodni a mosdókagylón, kis híján ismét
összetalálkoztam a hűvös padlóval. Tükörképem borzalmasan festett, íriszem
fakóak voltak, hófehér arcom világított a szoba fényárában, még úgy is, hogy
szinte az egész testem mocskos volt az erdei kaland után.
Esetlen mozdulatokkal dobáltam le magamról
szétszakadt, leharcolt ruháimat, majd kapkodva megnyitottam a csapot és rögtön
beálltam a zuhany alá. Az először jóleső, langyos vizet hamar áttekertem inkább
a jéghideg felé, arra volt szükségem, hogy kitisztuljon a fejem, nem ellazulni
vágytam. Vacogva öleltem át magamat, s néztem, ahogy a kosz, illetve némi
kevéske vér összekeveredve eltűnik a lefolyóban. Nem sokáig bírom már
tovább.
Kimerülten hunytam le pilláimat, forró homlokomat a
fagyos csempének nyomtam, ám nem sokáig, felegyenesedtem és fáradtan
félresöpörtem a tekintetemet eltakaró tincseimet. Az, hogy testileg erőtlennek
éreztem magam, csak egy dolog volt, ráadásul nem is volt teljesen igaz, nem
tudom, miért, de így volt, viszont lelkileg… Semmi közöm itt senkihez,
mégis… Valami nincs rendjén velem. Nagyon nincs.
Elcsodálkozva bámultam karjaimra, mikor megemelve
azokat, nem találtam sehol sem az apró vágásokat, amiket még a rengetegben
szereztem. Meglepő gyorsasággal léptem ki a kabinból, majd a tükör előtt
megtorpanva, újfent végigmustráltam arcom, felsőtestem minden szegletét. Szemeim
fürgén kutatták a piciny sebeket, azonban egyet sem leltem, bőrön makulátlan
volt, talán túlságosan is. Mi a jó isten történik? Ha kiderül, képes vagyok
meggyógyítani magam, tényleg rosszul leszek.
Nagyot nyelve meredtem vékonyságom okán
egészségtelenül kiálló kulcscsontom vonalára, az évekkel ezelőtti hintás
balesetem hege nyomtalanul eltűnt. Vigyázva simítottam végig ott, ahol kellett
volna lennie, aztán hitetlenkedve megtapogattam ismét orcáimat. Remélem,
hamarosan kiderül, álmodtam ezt az egészet. Pillantásom összeakadt saját
magammal, vártam, hát ha a “másik én” kiötlik valami magyarázatot, de néma
maradt. Tényleg meg fogok őrülni. Már magamtól várok választ.
Végigfutott a hideg a hátamon, miközben óvatosan
visszamásztam, hogy befejezzem a zuhanyzást. Az elmém már képtelen volt tovább
tartani a tempót a gondolataimmal szemben, felejteni vágytam az elmúlt pár
napot. Istenem, hiszen alig két napja vagyok itt! Homlokomat ismételten
neki nyomtam a hűvös csempének és próbáltam csak a vízre koncentrálni, s minden
mást elűzni. Nem ment.
Akárhányszor lehunytam íriszeimet, lelki szemeim előtt
felrémlett egy általam még sosem látott alak. Nem ismertem, ötletem sem volt,
hogyan is néz ki, mégis volt… Volt egy érzés, ami nem hagyott nyugodni. A
következő pillanatban meg már Yixing elragadó mosolya csillant fel előttem. Biztos
nincs hozzá köze. Nem lehet. Sosem kötődtem senkihez sem, persze szerettem
a kölyköket az árvaházban, hogy is ne lehetett volna őket? De… Az más volt. És
ez is más érzés volt.
Elgyötörten léptem ki a kabinból, majd tekertem magam
köré egy törölközőt, miután kissé felitattam az apró cseppeket testemen. Lábam
alatt halkan cuppant a kő, ahogy kisétáltam vissza a szobába, aztán
megtorpantam és csak álltam ott szótlanul. A hold fénye már nem sütött be oly
nagyon, az égitest arrébb vándorolt kissé, de még így is tökéletesen ki tudtam
venni a két fiú alakját. Mindketten a fal felé fordulva feküdtek, azonban
biztos voltam abban, nem alszanak. Tudtam.
- Hogy hívták? - kérdésem szinte elveszett a csöndes
helyiségben, semmi hangom nem volt, féltem, másodpercek múlva megint elkap a
sírhatnék. Lassan csoszogtam beljebb Jin ágya irányába, tőle vártam a választ,
ám ő mozdulatlan maradt, helyette Yuta felől érkezett némi reakció, bár csak
egy nyikkanás volt, nem több. Hosszasan figyeltem a takaró redői
meg-megrezdülését, aztán jó pár néma perc után, feladtam, s inkább úgy
döntöttem, lefekszem. Mit is vártam? Sosem kapok itt semmire választ…
- Soo-nak - suttogta hangtalanul Jin, mikor már
majdnem egy mély, álomtalan álomba zuhantam. - Do Kyungsoo-nak hívták.