*khm* Sziasztok, jó
rég volt már, ezúttal tényleg. Nem húzom az időt, nincs is értelme
magyarázkodni, vagy bármi. Nem hiszem, hogy a régi olvasóim még itt vannak,
mindenesetre ha mégis, minden régi és új olvasómnak kellemes olvasást kívánok
ehhez a kis angst történethez ^^ Nos, igen, ez nem változott, még mindig ebben
a műfajban mozgok otthonosan.
A Vihar után
szivárvány új fejezete is írás alatt áll, nem tudom, mi lesz belőle, de
szeretném folytatni, remélem, valóban sikerül ^^
Cím: Üres akkord
Páros: KaiXing /
KaiLay
Szereplők: Kim
Jongin (Kai), Zhang Yixing (Lay)
Műfaj: angst
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: fiú
x fiú szerelem, halál
Megjegyzés: Név nem
hangzik el benne tőlem megszokottan.
A hatalmas vihar
robajai megpróbálták megzavarni a kicsiny helyiség nyugalmát, ám a mindenhonnan
visszaverődő zene könnyűszerrel söpörte félre az összeset. A csikorduló cipők,
a felhangzó zihálás, az olykor fájdalmas, azonban mindent megérő esések hangjai
sem tudták elvenni a fiatal szívében lakozó békességet, amit ez a röpke óra
nyújtott. Mindenről elfelejtkezhetett.
Fekete ruhája
izzadtan tapadt testére, sötét szempárját ki sem lehetett venni sapkája alól,
talán ő maga sem látott, ugyan ez nem jelentett gondot, nem is volt szüksége
arra, hogy figyeljen a világra; tökéletesen érzékelte azt. Jobb karja a magasba
lendült, feje hátrabicsaklott, ahogy a szerzemény elérte a tetőpontot, száján
pedig egy apró mosoly tűnt fel. Olyan… Régen volt már.
Felderengett előtte
egy karcsú alak, amint elmélázva, ugyanakkor görcsösen hajolt egy darab papír
felé, sőt még szemöldökeit is bosszúsan összehúzta. A vékony zongoraujjak
végigsimítottak a hangszer felületén, keresték a megfelelő billentyűt, ám végül
inkább a rajta ülő illető combjain pihentek meg. A koreai a kezét automatikusan
a másikéra helyezte és gyengéden megszorította azt.
A betegesen sovány
tag erőtlenül viszonozta a lágy érintést, s ahogy megfeszült a bőr kézfején, a
fiatalabb érezte a tenyerén az idősebb összes erét. Szíve szörnyen sajgott,
mégis mihelyst a kínai összekapcsolta pillantásukat, nem tudott másra
összpontosítani, csak a gyönyörű sötétbarna szemekre, illetve a
lélegzetelállító mosolyra, amivel a férfi megajándékozta. Túl kevés idő
jutott nekik.
Ujjbegyei óvatosan
siklottak végig a markáns arc jobb oldalán. Az állnál megtorpant és, miközben
elveszett a világ legszebb tekintetében, önkéntelenül is, de közelebb hajolt a
másikhoz. A zeneszerző szempárjában csintalan fény villant, s ő volt az, aki
megszüntette a távolságot kettejük között. Mindig túl elővigyázatos volt,
élnie kellett volna a jelennek, nem rettegni a jövőtől.
Hirtelen csönd
telepedett a szobára; a dallam véget ért, pontosabban mondva, megszakadt. A
fiatal teste a pillanatba fagyott, mozdulatlanul meredt a plafonra, elgyötörten
próbált az elillanó emlékbe kapaszkodni, azonban az tovaszállt a varázslatos
mosollyal, illetve a szépséges szemekkel együtt. Káprázatos mű lett volna,
ha sikerül befejezni még életében.