Sziasztok ^^ Az előzőek ellenére azt hiszem, egész aranyos fejezetet sikerült hoznom. (Na, meg a mostani helyzet ellenére, de ebbe inkább ne is menjünk bele... Az elmúlt egy hónap kész hullámvasút volt...) Mondhatjuk azt, hogy a fiúk megbeszélik a dolgot? Sosem szokásuk, de cukinak cukik xD Kellemes olvasást hozzá ^^
39. Fejezet
Jongdae
Megköszörültem a torkom, s ittam egy kis vizet, majd ismét az előttem lévő lapokra sandítottam. Nyílt a szám, hogy megpróbálkozzak egy magasabb hanggal és miután úgy láttam, hogy ez jobb, felkaptam az állvány padkájára tett ceruzámat és sietve feljegyeztem magamnak. Mély levegőt vettem, azt követően újból nekikezdtem a dalnak, mint oly sok alkalommal a mai nap. Vagy mint oly sok alkalommal az elmúlt napokban.
Nem mondom, hogy kerültem Lay-t, de az utóbbi időben feltűnően sok időt töltöttem az ügynökségnél. Ha nem ének órán voltam, akkor táncoltam, vagy edzettem, ha pedig éppen egyiken sem voltam, akkor itt voltam, a stúdióban és csak énekeltem azt, amihez éppen kedvem volt.
Csakhogy tisztázzuk, nem szakítottunk Lay-jel a Luhannal történtek után. Viszont bevallom, nem volt pofám a szeme elé kerülni. Égett az arcom, ha csak arra a rohadt estére gondoltam öt évvel ezelőttről. A szívem meg fájdalmasan dobbant meg, amikor felrémlett előttem Lay megfejthetetlen tekintete a kórházból. Asszem… Szégyelltem magam, holott… Holott bassza meg, kibaszott rég volt! Megtörtént, megbeszéltük, lezártuk, erre… Geci, sose hittem volna, hogy ez valaha is még felemlegetésre fog kerülni…
Észre se vettem magam, azonban idegességemben belerúgtam a nem messze lévő szék lábába, mire ijedten nyúltam oda, nehogy felboruljon. Feszülten fújtam ki némi szén-dioxidot, aztán megigazítottam a fejhallgatóm és újra átadtam magam a dalnak. Elmondhatatlanul jól esett most a lelkemnek ez a kis énekléssel töltött idő, nagyon kellett, hogy kicsit meg tudjak nyugodni. Aggódtam, mi lesz velünk Lay-jel. Bár… Olyan nagy gond nem lehetett. Esténként együtt aludtunk. Akkor jók vagyunk, nem?
Yixing
- Szép dal - mosolyogva szóltam bele a mikrofonba és ajkaim játéka csak még szélesebb lett, amint megpillantottam Chen először rémült, azután elpirult arcát, amit véleményem váltott ki. - Te írtad? - Aprót bólintott és zavarában majdnem feldöntötte az állványt, amin a papírjai voltak. Édes. - Bemehetek?
Ezúttal sem mondott semmit, csak biccentett egyet, de ez nekem elég volt. Óvatosan csusszantam le a pult széléről, ahova a helyiségbe való beérkezésem után ültem fel és bementem hozzá. Nem akartam, hogy a szituáció kényelmetlen legyen és, hogy aggódjon. Ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, valószínűleg azért… Nos, került - valamilyen szinten -, mert gőze se volt, mi van most közöttünk. Félt. Nagyon nem akartam, hogy így érezzen.
- A kommunikációval mindig voltak gondjaink - kezdtem neki csöndesen -, főleg nekem. Nem szeretném, hogy most is így legyen - folytattam suttogva. - Nem… Kurvára nem akartam soha visszaemlékezni arra az estére. Nem az zavar, hogy… Oké, de zavar. Szóval, hogy valakivel évekig volt… Kapcsolatod.
- Az nem kapcsolat volt! - vágott közbe hevesen.
- De, az volt - szomorúan simítottam végig jobb orcáján, mire odakapott és erősen megszorította tagom. - Szerelem, vagy sem, annak mindig oka van, ha valakivel ilyen sokáig összejár az ember. Az zavar, hogy… Hogy Luhan volt, akivel…
- Nincsenek érzéseim iránta - bár szinte hangtalanul ejtette ki a szavakat, itt olyan némaság volt, hogy tökéletesen értettem mindent és határozott volt. Szörnyen határozott volt.
- Mégis…
- Téged szeretlek - szívem tempója rendesen meglódult a magabiztosságától és csak még szaporábbra váltott a további mondandójától. - Mindig is beléd voltam szerelmes. Te is tudod, hogy ez az igazság, úgyhogy eszedbe se jusson mást gondolni, Zhang Yixing!
Jongdae
Rohadtul reménykedtem benne, hogy most nem az jön, hogy azért szakít velem, mert azt hiszi, szerelmes vagyok Luhanba. Még a feltételezés is röhejes! Oké, azt elismerem, hogy fura, hogy több, mint két évig viszonylag sűrűn találkoztunk és, bár elsősorban szex volt, azért beszélgettünk is hébe-hóba. Sosem mélyrehatóan, ám így is talán ő volt az, aki az utóbbi időben a legtöbbet tudta arról, mi van velem. Mármint Lay előtt. Most már ő tudja a legjobban, mi van velem.
- Tényleg nem emlékeztél rá, hogy ő volt az, akivel…? - kínzó volt hallani megtört hangját és már megint egy méretes szar alaknak éreztem magam érte. Még egy-két perc és elsírom magam.
- Nem - lassan léptem közelebb hozzá, miközben a fejemet ráztam. - Khm… Nem igazán… Elég rendesen felöltöttem akkor a garatra és öhm… Tehát nem - nyögtem ki végül elvörösödve. Ez csak egyre rosszabb lesz… Most már az is nyilvánvaló, hogy halványlila fingom sincs, kivel voltam akkor és mit csináltam. Mintha nem ismerne, te balfasz!
- Ha arra gondolok, hogy egyszer már megcs-
- Ne! - szakítottam félbe vehemensen. - Tudom, hogy kritikán aluli az előtörténetem és az alapján a büdös életben senki, de tényleg senki épelméjű nem kezdene velem, de nem akarok semmit Luhantól. Max lekeverni neki egyet azok után, amit veled tett.
Fel se tűnt, mit mondtam, csak akkor kezdtem felfogni, amikor megláttam Lay huncutul csillogó szemeit. Orcáim kb lángba borultak, ezzel együtt ketyegőm is olyan gyorsan vert, hogy paráztam, még kiszakad a helyéről. Ezúttal Lay lépett közelebb és zárta be a maradék kemény öt centit közöttünk. Az eddig az arcomon pihenő kezét a nyakam hátsó részére csúsztatta és gyengéden megcirógatta a tarkóm.
- Szóval akkor én nem vagyok épelméjű, ha jól értem - felkuncogott, én meg már komolyan azt tervezgettem, miként ásom el magam valahol, aztán folytatta. Amitől újfent el akartam bujdosni, mondjuk, inkább már a zavartól. - Elvégre én kezdtem veled. Nem is egyszer. Nagy szerencséd, hogy átkozottul szeretlek - súgta ajkaimra, mielőtt megcsókolt. Te vagy az én szerencsém ebben a nyomorult életben, Lay.
Yixing
Vigyorogva billent csípőm az alig néhány négyzetméteres szoba kis asztalának, kezeimmel hátranyúltam és úgy támaszkodtam rá a fára, közben Chen rákvörös arcát figyeltem. Percek óta mást sem csinált, mint rendezgette azokat a lapokat, amiken az általa szerzett dal volt. Nem sokat hallottam belőle, viszont látni láttam és innen azért meg tudtam állapítani, hogy nagy eséllyel majdhogynem kész lehetett vele, ugyanis elég terjedelmes volt.
- Nem is értem, minek hívott el az igazgató, úgy látom, megy ez egyedül is - kacsintottam rá egyfajta megnyugtatásképp, de csak annyit értem el, hogy elejtette a papírokat. Én is leguggoltam segíteni neki és, bár nagyon csábított a tudat, hogy meglessem, mit alkotott, nem tettem. Én sem örültem volna neki, ha a beleegyezésem nélkül valaki megnézné a számaimat.
- Kösz - motyogta halkan és elvette azokat, amiket én szedtem fel.
- Szabad? - érdeklődtem kíváncsian, de nem tolakodóan az utolsóval a kezemben. Elnézően mosolyodtam el, ahogy észrevettem, hogy idegesen az alsó ajkába harap. Nem akart visszautasítani, ám egyértelmű volt, hogy nem is szerette volna megmutatni. Még, vagy egyáltalán nem. - Nyugi, megértem - vigyázva, hogy ne rontsak az amúgy is döbbenetesen szarrá gyűrődött anyagon helyeztem azt vissza az állványra.
- Még… Még nem tökéletes. Nem akarom, hogy más is hallja addig, amíg még van mit csiszolni rajta - pusmogta és finoman lesimította a megviselt lapokat. - Na, meg aztán… Pont arra vágyom, hogy Lay Zhang nézegesse a silány művemet.
Sunyin mosolyogva lesett át válla fölött rám és nem bírtam ellenállni. Nevetve nyúltam el mellette, míg nem figyelt és felkaptam a szerzeményt. Durcásan ágaskodott fel érte, azonban a plusz néhány centim bőven elég volt ahhoz, hogy ne érje el a magasba tartott karom. Morogva simult nekem, ugyan a fekete szempárban láttam, hogy nagyon is jól szórakozik. Végre megtört közöttünk a jég. Ha mondhatom ezt. Mert hát végül is fagyos nem volt eddig se a légkör. De jobb szeretem a vidám Chent.
Jongdae
- Megjárod, ha nem adod vissza! - Jó, oké, örültem, hogy Lay feloldódott és bíztam benne, hogy el is felejtettük a Luhan-témát. Örökre. De kibaszott nagy zavarban voltam! A dal közben Lay-re gondoltam. Úgyhogy csöpögött a szerelemtől. Meg a nyáltól. Olyan szinten, amit már nem mertem felvállalni. Még megárt a hírnevemnek!
- Képzelem, hogy mivel tudnál megbüntetni - röhögött fel és lábujjhegyre állt, hogy még magasabb legyen. - Nincs is itt semmi, amivel… - Hangja fokozatosan halt el, ahogy szép lassan közelebb húztam magamhoz a fehér pólójánál fogva.
- Igazából a lényeg az, hogy senki sincs itt - leheltem szájára és nem sok időt hagytam neki arra, hogy felocsúdjon, le is csaltam rá. Imádom az ehhez hasonló büntiket, pláne, ha én kezdeményezem!
Szenvedélyesen vettem birtokba a jól ismert, vörös ajkakat és Lay nem teketóriázott, azonnal reagált. Elégedetten sóhajtottam fel és gerincem mentén kellemes meleg száguldott végig a tüzes csóktól. Magamban vigyorogva tapadtam hozzá teljes valómmal, majd óvatosan a kis asztalkának toltam. Fejemben a terv tökéletes volt, akárcsak a kivitelezés. Lay teste kissé meggörnyedt a helyzettől - meg tőlem, khm -, így könnyűszerrel csavartam ki jobbjából a papírokat. Bár ezen a ponton már szartam rájuk.
Hangosan csattant a földön markom tartalma, ahogy megszabadultam tőle, azután Lay mellkasára simítottam tenyeremet, hogy érezhessem heves szívverését. Hiányzott. Az elmúlt napokban, jóllehet együtt aludtunk, illetve egy-egy puszit azért adtunk a másiknak, mégis távolságtartóak voltunk mindketten. Az esetek ezer százalékában Lay-en feküdtem, így nem túlzás, ha azt mondom, mindig hallottam a szíve dobogását. Kvázi arra aludtam el. Áh, nem, nem aludtam szarul emiatt. Remélem, érzékelhető volt az irónia. Lay szívverésének a ritmusa a legszebb dallam számomra.
Yixing
- Hmm, ravasz - suttogtam alig pár milliméterre arcától, miután elváltunk. Fölényesen vigyorodott el, azt követően átkarolta a nyakam, mire automatikusan a dereka köré kulcsoltam tagjaimat. - Nem akartam megnézni.
- Tudom. De nyugodtabb vagyok, ha az én birtokomban van.
- Nos, gyakorlatilag most senki birtokában sincs - pillantottam le a padlóra. Megforgatta a szemét, aztán fürgén felkapta a halmot és a farzsebébe tömte. Nem mintha onnan ne tudnám kivenni, de ezt most inkább elengedem.
Felültem az asztalra és onnan figyeltem, hogy visszasétál az állványhoz. Biztos voltam benne, már csak az elhangzottak, illetve a viselkedése alapján, hogy előttem tuti nem fog énekelni belőle egy sort sem, így eléggé meglepett, amikor mégis belekezdett. Döbbenten meredtem rá, először amiatt, ahogy énekelt, ugyanis eddig még nem hallottam élőben és kibaszott jó volt, utána pedig már amiatt, amit énekelt. Az egyetemen sem volt semmi, ám most… Csak jobb lett. Eszméletlen.
A szívem amúgy is rohadt sebesen vert az előbbi helyzettől, de mihelyst realizáltam, hogy a szám rólam, nekem szól… Hát, nem is tudom. Még gyorsabb lett, vagy megállt működni? Gőzöm sincs. Létezik, hogy egyszerre a kettő?
Szégyenlősen, ugyanakkor édesen mosolyodott el, miközben kissé felém fordult, hogy összekapcsolja a pillantásunkat. Nagyot nyeltem és csak bámultam rá úgy, mintha legalábbis nem ember lett volna. Erre nem számítottam. Persze, Chen mindig a legváratlanabb és legkülönlegesebb módokon tudta kifejezni az érzéseit. Mert ő Kim Kibaszott Jongdae. És én nagyon szeretem ezért.