Sziasztok, visszatértem ^^ Ami azt illeti, már egy ideje, de annyira belemerültem az írásba, hogy a feltöltés meg elmaradt. Meg... Hát, befejeztem a történet. Nem ez az utolsó rész, félreértés ne essék, végül 56 fejezetes lett. Lesz. Igazából vegyes érzéseim vannak és nem tudom, változik-e még valami benne, ezt még át kell gondolnom. Egyszer elégedett vagyok, egyszer nem. Na de ezt majd akkor, ha már ott leszünk, most ez a rész a fontos. Ez még tetszik, de szerintem sejtitek, hogy miért. Bocsiiii :3
Kyungsoo cameback közeledik *-*
A sulisoknak meg jó évkezdést :3
53. Fejezet
Jongdae
Bambán raktam arrébb a ceruzát, csakhogy úgy tűnjön, csinálok is valamit. Ziyire kellett volna figyelnem, de szemeim Lay-t követték, aki kint volt az udvaron, közben füleim meg a szüleim visszafojtott beszélgetését próbálták megfejteni. Kihallottam pár szót és asszem, arról folyt a diskurzus, hogy miért aludtam megint a kanapén Lay szobája helyett. Vagyis az ágya helyett. Nem mintha olyan kurva kényelmes lenne ez a rohadt kanapé…
- Dae bátyó… - elmosolyodtam Ziyi édes megszólítására és rögtön rápillantottam. Elmondhatatlanul örültem, hogy vele is tudok végre időt tölteni. Azt hittem, nehéz lesz újra kapcsolatba kerülnöm vele, azonban olyan volt, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt. Viszont Lay-jel nem beszélt. - Tisztában vagy vele, hogy ez matek, ugye?
- Hogy? - zavartan néztem le az előttem heverő papírokra, illetve nyitott füzetre és könyvre. - Huh, bocsi… - A tanára nem fog repesni a firkálmányomtól…
- Jongdae - édesanyám a vállamra csúsztatta a kezét és behajolt közénk. - Jó így együtt látni titeket, de hagyd Ziyit tanulni, oké? Így is elég nehezen megy neki a matek.
Aprót bólintottam és nem firtattam tovább a dolgot, holott megtehettem volna. Igazából elég faszán ment a matek. Egyike voltam a legjobbaknak a középsuliban belőle. Igen, rémes természetem volt és igen, hülyébbnél hülyébb szituációkba kerültem, de kövezzetek meg érte, a matek ment.
Halk sóhajjal léptem át a terasz küszöbét, majd akadozva megközelítettem Lay-t. Tisztáznunk kell, hogy mi van, mert ez így nem állapot. Kyungsoo lassan óránként hívogat, hogy mikor megyünk már vissza Dél-Koreába. Mindent át kellett szerveznie az út miatt és joggal dühös már a hangszíne a telefonban. De csak akkor lépek le innen, ha Lay-jel döntést hoztunk. Nem megyek vissza reménykedni, hogy aztán az egész kétkedésbe fulladjon. Meg sírásba.
Yixing
Összerándultam a felkaromon érzett ujjaktól, ám gyorsan rákényszerítettem magam az ellazulásra. Itt nem bánt senki sem. Nincs mitől tartanom. A családom vesz körül, illetve Chen. És Chen érintését ezer közül is felismerném. A meleg nyári nap ellenére is szokott módon hűvös volt tenyere, ami így a forróságban jól is esett. Mosolyogva fordultam felé, azt követően csípőmmel a kerti asztal szélének dőltem. Fájdalom, ugyanakkor elszántság csillogott fekete szemeiben és sejtettem, mit szeretne. Beszélgetni.
- Gyakorolnod kéne, igaz? - oké, kicsit odázni is akartam a dolgot, de eskü, segíteni is neki. Kihagyott már most pár napot miattam. Nyilván miattam.
- H-Hogy? Hogy a faszba gondolkodhatsz most ezen? Pont ezen! Eszem megáll! - feszülten fonta karba kezeit és sértődötten elnézett mellettem. - Kettőnkön kéne - morogta halkan. Persze, hogy mérges. Nem kaphatom fel rajta a vizet.
- Ismerek egy helyet. Gyere! - gyengéden fejtettem szét a tagjait és puhán megfogtam a jobbját. Láttam a meglepődést átsuhanni egy pillanatra az arcán tettemtől, de villámgyorsan rendezte vonásait, s megszorította a kezem.
Némán szedelőzködtünk össze, rá se mertem pillantani Chenre, amikor kivettem a szekrényemből a régi ruháit. Lehet, hogy nem sűrűn voltunk itt, azonban azért hébe-hóba hagyott itt egy-két darabot, főleg itthoni viseletet, ami most történetesen pont jól jött neki a tánchoz. Nosztalgikus érzésekkel figyeltem az egyik legfelsőt, ami a kezem ügyébe akadt, egy kicsit ki volt nyúlva. Egyszer a póló nyakánál fogva rángattam haza, mielőtt még nekiment volna egy srácnak, aki rám mert kacsintani egy buliban. Régi szép emlékek. De hiányoznak azok a felhőtlen idők.
Jongdae
Szótlanul követtem Lay-t az utcán, szorosan mellette haladtam és enyhén idegbajosan kapkodtam jobbra-balra a fejem. Annak a rohadt állatnak kerestem a legkisebb jelét is. Féltem, hogy beleakadunk, holott nem igen volt rá lehetőség.
- Itt is vagyunk! Ide jártam, miután… Szóval ide jártam táncolni - nem lepett meg, hogy a hely, ahova jöttünk, közel volt a házhoz, gondoltam, hogy anno Lay nem szívesen ment messzire otthonról. - Kösd fel a gatyád, mert nem foglak kímélni!
- A picsába, pedig én abban reménykedtem, hogy te majd kikötöd a gatyám. Na, mindegy, így is jó lesz - vigyorogva kacsintottam rá és jót szórakoztam a fizetés közben egyre vörösödő arcán. - Megedződtem. Ezúttal más lesz, mint a suliban.
- Meglátjuk.
A leghátsó szobák egyikéhez mentünk, amitől csak még inkább vigyorognom kellett. Hmm, csöndes, meghitt. Pont megfelelő arra, hogy torkunk szakadtából ordítsunk a másikkal. Úgy is ez lesz a vége. Lay maximalista, ha zenéről, vagy táncról van szó, én meg nem fogom kibírni, hogy ne szívjam a vérét ebben a helyzetben. Egyszerűen tökéletes.
Tarkóra tett kezekkel álltam meg tőle kicsivel arrébb, csak lestem, ahogy azzal baszakodott, hogy a telómat rákösse a gépre, hogy hangosan is halljuk a számokat és közben a gondolataim száguldottak. Biztos vagyok benne, hogy ez az alkalom Lay-ben is kellemes emlékeket fog feleleveníteni. Csak úgy pattogott köztünk a szikra mindig, mikor együtt gyakoroltunk, bárhogy is alakult. A zene mindig közös pont volt és mindig is az lesz. És most már a tánc is lehet az. Jó vagyok benne. Oké, jobb. Ezt nem fogod zsebre tenni, Lay. Megfizetsz azért, hogy repülőre kellett szállnom érted.
Yixing
Tudtam, hogy Chen jobb lett, láttam már egyszer-kétszer táncolni, de így kettesben, úgy, hogy ezúttal valóban rá figyeltem a gyakorlás miatt, még nem. Nem ismertem a koreográfiákat, viszont azt bármikor képes voltam megállapítani, ha valami nem volt jó úgy, ahogy. Egy mozdulat nagyon nem ment neki.
- Kicsit több csípőt és kevesebb vállat.
- Egy kibaszott csípőm van és két vállam, Lay - majdnem felnevettem a mogorva megjegyzésén, de türtőztettem magam és ismét megmutattam neki, hogy kell csinálni. Nem figyelt. Legalábbis nem arra, amire kellett volna.
- Chen!
- Lay?
- Ne csak láss, figyelj is! - megforgatta a szemét és egy fújással arrébb lökte a most már aztán tényleg hosszú tincseit, hogy ne zavarják a látását. Ujjaival idegesen túrta őket hátra és az izzadság miatt úgy is maradt. Koncentrálj, Zhang Yixing! - Gyerünk, újra!
- Rosszabb vagy, mint Jongin és ez azért nagy szó!
- Nem érdekel a rinyád, csináld!
- De nem megy! - vágott vissza zaklatottan, majd elkeseredetten rám nézett. - Képtelenség, hogy a földről feljőve így mozogjak. Max, ha eltörik néhány csontom.
- Nem olyan nehéz, mint hiszed. Csináld zene nélkül, számolok. Lassan - tettem még hozzá, mikor megláttam a fancsali ábrázatát. Nem hallottam, hogy mit mondott, csak magában dünnyögött valamit, de lefeküdt a padlóra és mellkasa előtt összefonta a kezeit. - Na, menni fog, Chen!
- Hiszem, ha látom!
Kényelmes tempóban számoltam neki és ő kitartóan próbálkozott, ám nagyon nem akaródzott összejönni neki, úgyhogy változtattam kicsit a terven. Fürgén léptem mögé, amikor az a rész jött, ami nem ment, hogy segítsek neki, de akkor rájöttem, hogy csúnyán kibasztak velem. Mármint átbasztak. Ugyanis Chennek valamiért akkor, pont akkor profikat megszégyenítően sikerült hozzám dörgölőznie.
Jongdae
Megvagy. Lay elfúló nyögése több volt mint holmi meglepett reakció. Tetszett neki. Egészen biztos vagyok benne, hogy tetszett neki, még akkor is, ha szinte azonnal hátrébb lépett tőlem. A teste mindig elárulja nekem azt, amit ő nem mer, vagy nem akar. Most már csak a száján is jó lenne, ha kijönne, hogy akar.
- Jó volt? - Vigyorogva fordultam felé és vártam a választ, azonban ő nem mondott semmit, csak megindult a mobilom felé, hogy elindítsa a zenét. - Egy nyomorult szót sem kell mondanod, de ha akarod, miért nem teszel érte? Ketten vagyunk. Nyugiban. Az ajtó zárva. Ablakok nincsenek. Nem fog senki együtt látni minket.
- Nem akarhatlak, Chen - kurvára felment bennem a pumpa szavaira és nem sokon múlott, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de akkor végre rám pillantott. Mélységes fájdalom sütött a sötétbarna szempárból és a szívem összeszorult. - Nem akarhatlak, mert utána csak még többet akarok majd.
- Nincs bajom a többel - suttogtam. Én is többet akarok.
- Nekem igen. Egy szempillantás alatt - csettintett egyet az ujjaival, ami kínzóan visszhangzott a teremben. - Tönkretehetlek.
- Hányszor mondjam még, hogy-
- Az álmod, Chen. Az álmaid - csöndesen szakított félbe, s visszasétált hozzám. Lágyan simított arcomra, verejtékező homlokát az enyémnek döntötte. Izzadság ide, vagy oda, kibaszottul örültem, hogy ilyen közel volt. Forró lehelete számnak csapódott és talán az ügynökség épületének tetején történtek óta nem vágytam úgy a csókjára, mint most. Könyörögve kérlek, Lay, csókolj meg, mert félek, ha nem teszed, délután már repülök is haza.
Yixing
Chen ajkai sosem voltak olyan hívogatóak, mint most. A saját melegítőgatyámba kellett markolnom, nehogy őt húzzam még közelebb magamhoz. Annyira… Annyira akartam, de nyilvánvaló volt, hogy kettőnk közül én vagyok józanabb ebben a témában. Vagy legalábbis nekem kellett a józanabbnak lennem. Chen mindig is, ha akart valamit, azt megszerezte, legyen az tárgy, vagy ember, de sosem gondolta tovább a dolgot. Mi lesz később. A szerelmes Chen pedig rózsaszínben látta a világot.
Még magam sem tudom, honnan szedtem hozzá erőt, ám sikerült harmatgyengén eltolnom magamtól, s arrébb is léptem tőle. Biztos távolságba. Bár szerintem közöttünk nincs biztos távolság. Tudat alatt akkor is rá vágytam, amikor egyedül kuporogtam a szobámban és próbáltam nem gondolni rá.
- Rohadj meg! - dühösen csörtetett el mellettem, felkapta a telefonját és majdnem elszakította a kábelt olyan hévvel vette fel. - Tépem a szám, tök feleslegesen. Tudod mit, Zhang Yixing? Soha a büdös életben még egyszer látni nem akarlak. Soha! Összetörted a szívem. Megint! És megint nincs benned annyi, hogy kimond. Nekem kell, ugye? Hogy rohadnál meg!
- Chen…
- Belefáradtam - lehelte alig hallhatóan. - Belefáradtam, hogy azt bizonygassam, a szerelmünk elég kell, hogy legyen. Hogy nem kell féltened, együtt tudok élni a döntésemmel. A döntésemmel, amiben téged választalak bármikor, bármilyen helyzetben. Fontos a zene, igen. De te mindig fontosabb leszel. De saját magamnál nem lehetsz. Így nem. Ilyen körülmények között nem. Lezárom ezt itt és most, mert te sosem fogod, ahogy annak idején sem tudtad. Befejeztem veled. Viszlát, Lay.