Sziasztok ^^ Meghoztam az Extra legújabb részét, amiben is kicsit más vizekre evezünk hangulatban. Nagyon szerettem írni, különösen a végét és szerintem, miután elolvastátok, sejtitek majd, miért ;) Kellemes olvasást hozzá :3
Extra #4
Jongdae
Nyögve fordultam oldalra az ágyban, majd fejem eltűnt a takaró alatt, ahogy még lejjebb csúsztam, hogy ne kelljen hallanom az idegesítő kopogást. Karommal kinyúltam és Lay után tapogatóztam, aztán nem túl kedvesen megtoltam kifelé, jelezvén, ő fog ajtót nyitni, nem én.
- Hagyj már, alszom - jött azonnal a válasz és visszahúzódott mellém. Faszom, miért kell ilyen rohadt édesnek lennie?
- Fáj a seggem - nyafogtam nem éppen egy huszonhat éveshez méltóan és most már a párnát is a fejemre rántottam.
- Ne hazudj - mordult fel, azt követően ingerülten felült, ugyanis a kopogás nem szűnt meg egy másodpercre sem. Sőt mintha egyre hangosabb és erőteljesebb lett volna. Tényleg ég a sziget, vagy mi a franc? - Tudnék róla, ha úgy lenne - megforgattam a szemem és ismét meglöktem. Morogva kászálódott ki mellőlem, felkapta az ágy végében lévő bőrbevonattal ellátott padról a köntösét és álmosan az ajtó felé csoszogott.
Vigyorogva figyeltem széttúrt, ében hajkoronáját és még innen is láttam egy-két szívásnyomot a nyakán, de tutifix nem szólok neki róla. Élvezni fogom, amikor észreveszi és rájön, hogy így sétafikált mindenhol. Kómásan pillantottam körbe, a ruháim messze voltak és túlságosan is szétdoboltam őket, így én is a köntös mellett tettem le voksomat, bár elég nehéz volt a lábujjammal magamhoz varázsolni. Azért csak nem kéne pucéran fogadnom azt, aki jött.
Épphogy sikerült úgy-ahogy belebújnom, mikor Lay kitárta az ajtót. A legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy azok állnak majd mögötte, akik álltak. Kyungsoo és Chanyeol.
Yixing
Sűrűn pislogtam előre, az agyam próbálta feldolgozni, hogy kik vannak itt. Sok mindenkire számítottam, de rájuk nem. Még Kyungsoo-t valahol megértettem, elvégre Chen menedzsere volt és, ha történt valami, akkor… Basszus, történt valami? Időm sem volt megkérdezni, a férfi sebesen elcsörtetett mellettem és egyenesen Chenhez robogott. Szóval történt.
- Mi az istennek van mobilod, ha baszod felvenni? - Kyungsoo hangja dühösen vágta ketté a némaságot és ha Chanyeol nem állt volna előttem, szerintem utána is fordultam volna, de így csak néztem rá nagy szemekkel.
Arcom elvörösödött és akaratlanul is megszorítottam a mellkasom előtt a puha anyagot. Chanyeol igyekezett leplezni, azonban még így is elkaptam a lopott pillantását, amivel a csupasz bőrömre lesett. Chennel rendezték a dolgot és minden olyan volt közöttük, mint régen. Nagyjából. Asszem. Nem igazán folytam bele és kerültem a témát Chennel. Chanyeolt meg aztán még inkább. Szerelmet vallott. Szerelmet vallott és én azóta sem utasítottam vissza.
- Jó látni, Yixing - szólalt meg lágyan, s óvatosan becsusszant köztem, illetve az ajtó rése között. A kedvesség ellenére éreztem egyfajta idegességet felőle, ám tudtam, hogy ez nem miattam van. Nem felém irányult.
- Téged is - suttogtam alig hallhatóan. - Miért vagytok itt? Baj van? - Chanyeol gondterhelten sóhajtott fel, utána Chen felé sandított és bólintott.
- Nem is kicsi. Nem is kicsi, Yixing.
- Mi… - befejezni sem volt lehetőségem, Chen ordítása félbeszakított. Rég engedte ki a hangját, úgyhogy most adott neki rendesen.
- Hogy mi a faszom?!
Jongdae
Azt hittem, menten agyvérzést kapok Kyungsoo szavaitól. Az sem izgatott, hogy sietségemben még a köntöst sem kötöttem meg normálisan és félig majdhogynem leesett a vállamról, csak bámultam a férfira, mint aki nem látott embert egy jó ideje. Nem, bassza meg, ez nem történhet meg.
- Nem akartam megzavarni a nyaralást, Jongdae, tényleg nem, de ez… Ez nem várhat. Haza kell jönnöd - a világ összemosódott előttem, a gyomrom felkavarodott. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy itt helyben összeessek, de akkor megéreztem Lay gyengéd érintését csuklóm körül, végül az arcomon. Nagy nehezen sikerült ráfókuszálnom, rá és a szomorkás mosolyára. Ettől csak minden rosszabb lett.
Annyi idő eltelt. Kis híján egy év. Nem gondoltam, hogy ez még felbukkanhat bármikor is újra. Én komolyan abban a hitben voltam, hogy már eltűnt a süllyesztőben és kurvára nem is emlékszik rá senki. Az a kibaszott újságíró és a tetves cikke!
- Nem olvashatsz híreket - remegve markoltam Lay köntösébe és úgy húztam közelebb magamhoz. - Ígérd meg.
- Chen…
- Ígérd meg!
- Ígérem - erőtlenül engedtem el, amint kimondta a szót, de arrébb nem léptem. Arcomat a nyakába temettem és minden erőmet összeszedtem, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó könnyeimet. Meg toporzékolást. Meg üvöltést. Meg rombolást. Sors, miért? Sosem hagysz már nyugtot? Muszáj megint kavarnod a szart?
Yixing
Chen végül sosem mondta el, hogy mit vetett oda neki az az újságíró majd’ egy évvel ezelőtt a reptéren. Nem fogok hazudni, nyilván érdekelt. És most is. Viszketett a tenyerem, hogy megnézzem. Tudni akartam, hogy mit írnak Chenről. Chenről és rólam. Hát mégis csak kiderült.
- Yixing… - zavartan pillantottam fel Chanyeol magas alakjára. Kissé össze kellett húznom a szemem, ugyanis a napfény szörnyen erős volt. Bánatosan rám mosolygott, miközben letelepedett a teraszon lévő másik fotelre. - Tudom, ho-
- Te láttad a cikket? - vágtam közbe feszülten. Nem mondott semmit, csak biccentett. Hülye kérdés volt. Persze, hogy látta. Mindenki látta.
- Yixing, nézd, tudom, hogy… Rettegtél ettől a pillanattól, de… De Jongdae-nak nagy szüksége lesz rád - hirtelen teljesen felém fordult és megfogta a kezem. - Jongdae nem láthatja, hogy…
- Hogy félek - fejeztem be helyette halkan. - Hogy meginogtam.
- Csak egy kicsit bírd még ki - kérte csöndesen. - Ugye te is tudod, hogy nem mehetsz vissza vele? - olyan erővel préseltem össze az ajkaimat, hogy az már szabályosan fájt, ennek ellenére nem hagytam abba. A fizikai fájdalom jelenleg jobb volt, mint a lelki.
A látásom elhomályosult, rosszul voltam a gondolattól is, hogy Chen egyedül menjen haza. Hogy egyedül nézzen ezzel szembe. Nincsen semmilyen lesz. Chennek most van rám szüksége. Nem akkor, amikor megérkeznek, vagy, amikor a fejéhez vágnak mindenfélét. Chennek szüksége van rám, mégsem lehetek vele, mert az egész az én hibám. Miattam került ebbe a helyzetbe.
Jongdae
Hullasápadtan álltam Lay-jel szemben a kikötőben és reményvesztetten kerestem a tekintetét a verőfényes napsütésben. Mármint rám nézett, egyenesen a szemeimbe, de a pillantása olyan… Érzelemmentes volt. Könyörgöm, Lay… Ne… Ne nézz így rám, kérlek...
Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy megérintette arcom és puhán megcirógatta azt. Ez is több, mint a semmi. Tudom, hogy jobb az, ha nélküle megyek vissza. Nem láthatnak együtt minket. Vagyis… A cikkben csak annyi van, hogy kapcsolatban vagyok egy másik híres férfival. Legalább a nevét nem említették. Már ha tudják egyáltalán. Ráadásul gőze sincs senkinek, hogy Lay Zhang és Zhang Yixing ugyanaz a személy.
Nem akartam ezt. Rengetegszer mondtam, hogy szarok rá, ha megtudják az emberek, ám Lay ábrázatát látva most rájöttem, rá sosem gondoltam. Sosem gondoltam arra, hogy vele mi lesz. Hogy rá ez milyen hatással lesz, mind munka, mind magánéleti szempontból. Mindig csak azzal jött, hogy nem szeretné, ha összedőlne a karrierem, hogy megbánjam azt, hogy őt választom mindig, mindenekfelett. Ha az ő szemszögéből nézem a dolgokat... Lay folyton csak és kizárólag rám gondolt. Magára sosem. Ezért is gondoltam én is csak saját magamra. Kibaszott önző vagyok.
Esetlenül léptem elé annyira, hogy a cipőm orra az övéhez érjen és már hajoltam volna közelebb, azonban Kyungsoo elkapta a pólóm nyakát és elrántott Lay-től. Dühösen fordultam felé és kész voltam a nyelvi szótáram összes létező szitokszavát rázúdítani, amikor is hidegen megszólalt, belém fojtva a szót.
- Semmilyen férfi közelébe nem mehetsz, különösen nem az övébe!
Yixing
Tartottam magam egészen addig, amíg Chen el nem tűnt a látóhatáron a hajóval. Körmeim a tenyerembe vájtak, olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, de arcizmom sem rezdült. Nem omolhattam össze előtte, mert féltem, hogy ő így még annyira sem lesz képes talpon maradni, mint végül sikerült neki. És utána sem tehettem. Nem tehettem, mivel Ziyi mellettem állt. Nem bírom már sokáig.
Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy elbőgjem magam, s mihelyst megéreztem a vér fémes ízét, egy száznyolcvan fokos fordulattal megindultam a Chennel közös nyaralónk felé. Nem, már nem közös. Chen ide holtbiztos nem tér vissza. Egyedül akarok lenni. Nem akarom, hogy a családom, vagy Chen családja lássa, amint szétesek.
Alig vágtam be magam mögött az ajtót, felzokogtam. Ha nem a múltunk, akkor a jövőnk felett körözött ez a szarság. Elkerülhetetlenül. Próbáltam elengedni magam és ment. Tényleg. Főleg, hogy nyolc nyugodt kis hónap volt mögöttünk. Tény, hogy néha kísértettük az a nyamvadt Sorsunkat, de nem hittem volna, hogy pont most, ezen a családi nyaraláson baszunk rá. Miért Sors? Túl sok nyugalmat adtál és unatkoztál már?
- Yixing! - Chanyeol kiáltása határozottan csendült fel az ajtó mögött, aztán kopogott és megpróbált bejönni, de nem engedtem neki. Ő sem láthat így. - Yixing, kérlek, nyisd ki! - el kellett volna mennie neki is. Akár másik géppel. Leszarom. Csak ne itt legyen. Lecsúsztam a fal mentén, azután átöleltem a térdemet és csak hallgattam, hogy szólongat. Én nem akartam itt lenni. Chennel akarok lenni.
Jongdae
Igyekeztem minél lejjebb húzni a sapkám, holott a napszemüvegtől nem igen tudtam már hova. A legjobb az lett volna, ha láthatatlanná bírtam volna válni, akkor nem rettegtem volna attól, hogy észreveszik, mennyire is szét vagyok hullva. Bár valószínűleg a maszkom eléggé elrejtett, mégsem éreztem magam biztonságban. A szemeim amúgy is égtek az erőlködéstől, hogy visszafogjam a sírást, a milliónyi villódzó fény meg csak rontott az egészen. Istenem, hát nem fárad el az ujjuk a folytonos kattintgatástól?
Kyungsoo szorosan magam mellett tartott és biztos voltam benne, hogy ezek után róla is pletykálni fognak. Nem mintha nem lenne igaz. Végül is tényleg dugtunk párszor. Sokszor. Szüntelenül az ismételgette a fülembe, hogy ne figyeljek senkire, csak menjek, ám hallottam a kérdéseket. Hogy ne hallottam volna?
- Igaz az, hogy a gyerekkori szerelmével van együtt? - Mi? Nem… Ez képtelenség. Nem tudhatják. Nem.
- Jongdae, ne állj meg! - én próbáltam a menedzseremre koncentrálni, de a lábaimból kiment az erő az előbbi kérdést hallva. Azt hittem, összeesek ott helyben. A sikeresen visszatartott könnyeim utat találtak és csak reménykedni mertem, hogy a maszk széle felitatja őket. Honnan… Alig tudja valaki, hogy… Nem lehet.
A világ megfordult körülöttem és ezúttal valóban abban a hitben voltam, hogy felnyalom a reptér csillogó, fehér kövét. Hányingerem lett a felismeréstől és szerintem Kyungsoo is érzékelte, hogy baj van, még annál is nagyobb, mint volt, mert a helyzet ellenére megállt és aggódva fürkészett barna íriszeivel. Biztos képzelődöm. Barát csaknem… Nem. Tuti nem.
Yixing
Elgyötörten gömbölyödtem össze a takaró alatt a sötétben és bár rohadt fáradt voltam, inkább szellemileg, mintsem fizikailag, képtelen voltam aludni. Kezem úgy szorította a mobilom, hogy csodáltam, hogy nem tört ketté. Sejtettem, hogy Chennek nem az lesz az első gondolata, hogy írjon nekem, amikor leszálltak, ettől függetlenül aggódtam, hogy semmilyen reakció nem érkezett felőle. És… Hiányzott. Szavakba se tudnám önteni, mennyire.
A mai napon, már vagy ezredszerre, kopogtak. Mindenki jött, mindenki próbált rávenni arra, hogy kidugjam az orrom, de alig bírtam az ajtótól elvonszolni az ágyig magam késő délután, úgyhogy az szóba sem jöhetett, hogy én innen kimenjek. Amúgy sem akartam és gyanítom, senki nem vágyott a jelenlegi búvalbaszott képemre.
- Yixing, ez az utolsó esélyed! - Chanyeol ezúttal meglepően dühösnek hangzott, de még így sem foglalkoztam vele. Először. - Jó, akkor betörök!
- Hogy… Mi…? - döbbenetemben csak ültem az ágyon és meredtem az ajtóra, amit valóban betörtek. - Elment az eszed?! - a félnapi kussolás megtette a hatását, nagyon rekedten és harmatgyengén sikerült csak megszólalnom. Baszki, de gáz…
- Ha arra van szükség, hogy végre beszélj, akkor igen, elment. Yixing… - folytatta suttogva. - Aggódom. Mind aggódunk. Ne tedd ezt a szüleiddel, kérlek.
- Nem is írt - motyogtam megviselten, ismét a telefonomra nézve. A könnyek elhomályosították a látásomat. Csak legalább egy szót, Chen. Könyörgöm. Vagy egy betűt. Akármit. - Nem szabadott volna elengednem egyedül. Vele kellett volna mennem. Chanyeol… Nagyon fáj - leheltem erőtlenül és újfent elsírtam magam, ki tudja hányadszorra ma. Vele kellett volna mennem.
Jongdae
Totál szétzuhanva bámultam az ügynökség igazgatójának a bal vállára. Nem mertem ránézni közvetlenül. Nem mintha lett volna mit szégyellnem, vagy bánnom. A testem egyik hangyányi sejtje se érezte úgy, hogy hiba volt Lay-jel lennem. Szóval bocsánatot sem fogok kérni, az fix. Főleg nem azért, mert kapcsolatban vagyok életem szerelmével. Ezért sosem fogok.
Mégis a férfi kifejezéstelen tekintetétől rosszul voltam. Fingom sem volt, hogy mire számítsak. Azon kívül, hogy ma páros lábbal fognak kirúgni innen, a legfelső emeletről. Jobb lenne, hogy Lay-ig meg se állnék.
- Tudtam róla - valószínűleg még a gyomrom tartalmát is látta, úgy eltátottam a számat a váratlan szavak miatt. Már ha lett volna benne valami. Eddig ez eszembe se jutott, de lassan egy tetves napja nem ettem semmit.
- H-Hogy t-tessék?
- Tudtam róla, hogy a pasik érdekelnek - könnyedén rántotta meg a vállát, miután hátradőlt a székében, aztán lehunyta a pilláit és felsóhajtott. - Már az újságíróval történtek előtt is tudtam - kinyitotta szemeit és ezúttal egyenesen az enyémekbe nézett. Nagyot nyeltem és csak pislogtam vissza rá. Nem értem.
- De akkor miért…
- Miért vettelek fel? Egyszerű. Ennyire jó vagy. Egy fikarcnyit sem érdekelt, kivel bújsz ágyba alkalomadtán.
- Hát, azért sűrűbben, mint alkalomadtán - dünnyögtem magam elé. Ez most megsértette a büszkeségem.
- Mint mondottam volt, nem érdekelt. A hangod érdekelt. Minseong is elismerését fejezte ki - Az meg ki a faszom? - Bár azt hiszem, te a modern zenei kar énektanárjaként ismered csak - Azt a rohadt! Ez Mr. Hyunról beszél?
Yixing
Egykedvűen piszkáltam az ételt magam előtt és igyekeztem egy-két falatot letuszkolni. Chanyeol árgus szempárral figyelte minden mozdulatom és az ajtóval történtek után, nem kételkedtem benne, hogy lenyomja a vacsorát a számon, csakhogy végre egyek is valamit.
A lemenő Nap gyönyörű látvány volt a tenger felett innen a teraszról nézve, én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy nem Chennel ülök itt kettesben. Hanem Chanyeollal. Kurvára nincs ez rendjén.
- Holnap haza repülök én is. Nem hagyhatom egyedül Chent a szarban.
- Csak rontanál az egészen - ingerülten szívtam be a levegőt szavaira és ledobtam a villám a tányérra. Mielőtt bármivel visszavághattam volna, folytatta. Folytatta és rohadtul nem esett jól, amit mondott. - Már Kyungsoo-ról és róla irkálnak - feszülten tette le a mobilját a fára és még pont elkaptam egy képet Chenről, illetve Kyungsoo-ról a reptéren, de gyorsan lezárta a képernyőt.
- Akkor még inkább mennem kell - morogtam és felálltam. - Ha úgy is pletykálnak, legalább rólunk pletykáljanak, ne… Ne róluk.
- Yixing! - Chanyeol fürgén kapta el a csuklóm és visszarántott. - Kérlek… Kérlek… Ez nem jó ötlet. Csak még rosszabbra fordulhat a dolog - könyörögve kémlelt fekete íriszeivel és gyengéden megszorította a karom. - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Már bajom esett - súgtam szinte hangtalanul két kellemes kis esti szellő között. - És Chennek is. Szüksége van rám. Tudom. Érzem.
Jongdae
Oké, az elmúlt nap kész katasztrófa volt, de most már kezdem azt hinni, hogy hallucinálok amiatt, hogy eddig csak fotoszintetizáltam tényleges étel helyett. Mr. Hyun elismerte a tehetségem? Az enyémet? Hisz kidobott az első évben az órájáról!
- Maga szórakozik velem! - csúszott ki belőlem akaratlanul. - Mr. Hyun? Kizárt! Kidobott az órájáról, hónapokig sikáltam a kollégium folyosóit, elmentem egy isten háta mögötti helyre kempingezni, énekeltem egy óvodában és még sorolhatnám, hányszor cseszett ki velem, úgy-
- Úgy tudom, ezek büntetések voltak - szakította félbe a vehemens felsorolásom somolyogva. Durcásan dobtam hátra magam és tettem karba kezeimet, miközben félrepillantottam.
- Tökmindegy. Várjon! Maga ezekről is tud?
- Mindenről tudok, Jongdae. Ez a dolgom. Szerinted nem érdeklődtem utánad annyira, amennyire csak lehetett? - Most kicsit beszartam. Mármint nagyon.
- Öhm… - Jézusom… Nem csodálom, hogy barátok a volt tanárommal. Ezek tényleg mindenről tudnak. Uramatyám, mi mindenről tudhat még?
- Rengeteg potenciált láttam benned, amikor megnéztem az előadásod. De nem fogok hazudni, voltak fenntartásaim veled kapcsolatban, ahogy egyre többet tudtam meg rólad. Minseong nagyon régi barátom és bízom az ítélőképességében. Azt mondta, minden hibád és a lázadásaid ellenére, egyike vagy a legjószívűbb embereknek, akikkel valaha találkozott. Elvégre a szobatársaddal együtt kaptátok a büntetést, mégis szó nélkül csináltad, miután kiderült, hogy ő beteg. Vagy, ha már a példáidnál tartunk, úgy tudom, hogy a gyerekeknek is sokat segítettél és a-
- Jó, oké, kösz, elég lesz! - elvörösödve süllyedtem kissé lejjebb a székemben. Nemcsak amiatt, hogy így kiemelte néhány - mondjuk, úgy - jócselekedetem, hanem amiatt is, hogy megemlítette Lay-t. Vajon azt is tudja, hogy Lay volt az a szobatárs és, hogy már akkoriban is jártunk?
Yixing
Sok mindent ki tudtam olvasni Chanyeol átható szemeiből, még ha nem is vágytam rá. Nagyon nem. Most nem. Biztos voltam benne, hogy komolyan félti Chent, szemernyi kétségem sem volt felőle, azonban a pillantása sokkal inkább nekem szólt. Láttam benne azt, amit az összes találkozásunk során. Hat és fél éve így néz rám.
Szomorú mosolyba görbültek ajkaim és szabad kezemmel óvatosan megigazítottam néhány tincsét, amiket a szél csúnyán felborzolt. Chanyeol szavakba önthetetlen, hogy mennyit segített nekem azután, hogy szakítottam Chennel. A zene mellett ő volt a másik mentsváram és, bár Chent anno legjobb barátnak tekintettem, már nem volt az. Ő életem szerelme. Ők ketten voltak egymás legjobb barátai. Chanyeol nekem más volt. Lehet, nincs is rá szó, mi.
- Remélem, hogy egy következő életben együtt lehetünk - suttogtam bánatosan és lágyan végigsimítottam arcán. - Sajnálom, Chanyeol. És… Köszönöm. Köszönöm, hogy ott voltál, amikor senki más.
- Yixing… - a pillanat megfagyott; a tenger zaja elhalt, akárcsak a természeté, a színek mintha egyszerre élesedtek volna ki és vesztek volna az este homályába. Talán azért, mert csakis Chanyeolt láttam magam előtt. Annyi idő után, először, nem éreztem megcsalásnak, hogy vele vagyok kettesben. A búcsú miatt.
Teljesen tudatában voltam annak, amikor a testem előredőlt és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem őt. Ajkaim puhán érintették az övéit egy lélegzetvételnyi időre és, amint elhúzódtam, a világ ismét életre kelt. A lehunyt pillái ellenére is láttam az apró könnycseppeket a szemei sarkában és, noha szerettem volna letörölni őket, nem tettem. Nem volt hozzá jogom. Chanyeol nem nézett rám, legalábbis addig, amíg nem fordultam meg és indultam meg, utána gőzöm sincs, viszont a hangját hallottam magam mögül.
- Te örökre Jongdae-hoz fogsz tartozni, legyen az bármelyik élet.
Jongdae
Tekintetem idegesen követte az igazgató mutatóujjának a dobolását, amit a gondolkozása váltott ki. Megtippelni sem mertem, hogy most mi lesz. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Már csak egy fontos kérdés maradt ki. Szóval sejtettem, miért húzza az időt.
Az újságíró nem hiszem, hogy tudta névről, kiről van szó, vagy ezt még tartogatja magának későbbre, fasz tudja. Lehet, az informátora csak most mondta el neki, hogy… Hogy Lay-jel… De a cikkek pontos illetőről nem szóltak, de arról igen, hogy híres. Mindketten tudjuk a férfival, hogy emiatt muszáj megkérdeznie, ki az.
- A szobatársam… - szólaltam meg halkan. Valakinek el kell kezdenie. Jobb lesz túlesni rajta. Úgy is túl kell. - Vele jártam az egyetemen.
- Nocsak! - érdeklődve vonta fel a szemöldökét és összefűzte az ujjait maga előtt, miután felkönyökölt az asztalra. - És ez miért fontos? A legújabb firkálmányok valami gyerekkori szerelemről szólnak.
- Mert… Ő volt az - motyogtam esetlenül és beletúrtam a hajamba. Fejem hátrabillent, majd egy frusztrált sóhaj szökött ki ajkaimon, ahogy a plafont bámultam. Bárcsak itt lennél, Lay. Szükségem van rád. - Tizenkét éves voltam, aztán… Történtek dolgok, mindegy, és az egyetemen újra találkoztunk. Jártunk. Szakítottunk és most… Megint együtt vagyunk. Mindig ő az. Mindig is ő lesz.
- Ki? - beletörődve fürkésztem a komoly szempárt és kerestem a szavakat, ámbár ötletem sem volt, hogy miért. Nem kell túlbonyolítani. Nincs is mit. Csak egy név. Mégis… Olyan volt, mintha égette volna a torkomat Lay neve. Önként adok ki egy olyan titkot, amit talán nem is kéne. Nincs kizárva, hogy igazából fingja sincs senkinek Lay-ről. És most én árulom el.