2017. augusztus 30., szerda

Vihar után szivárvány [LayChen] 8. Fejezet

Sziasztok :) Ismételten egy új LayChen résszel érkeztem. Remélem tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást ^^ A következőt nem ígérem a szokott 5-6 napon belül, nekem is kezdődik az iskola lassan és az egyetem nem kegyelmez, ráadásul továbbra is dolgozom, így a szabadidőm nem lesz valami sok. De azért igyekszem :3

Megjegyzés: Ettől a résztől kezdve a trágár beszéd igencsak él, mint figyelmeztetés. Jongdae lehet kis visszafogott, de a körülötte lévők nem lesznek.

8. Fejezet


Feszülten járt fel s alá jobb lábam, ujjaim úgy szorongatták az igazgatótól nemrég kapott dossziét, mintha bármelyik pillanatban csak úgy elillanhatna a semmibe, közben tekintetem hol a japán srácon állapodott meg, hol a másik, koreai fiún. Szörnyen feszélyezetten éreztem magam, ahogy az eddig sosem látott illető sötét íriszei végigmustráltak, majd egy fintor kíséretében elfordult tőlem és inkább a szoba hatalmas ablakán át nézte a szép lassan homályba boruló felleget.

Tisztában voltam a ténnyel, hogy nem keltettem idevaló képet, de akkor is rosszul érintett a viselkedése. Akárcsak minden, illetve mindenki, ez a szoba és ők maguk is tökéletesen festettek, s nem is esett nehezükre egy-egy pillantással ezt a tudtomra hozni. Makulátlan és márkás, talán teljesen új ruhák virítottak rajtuk, égtek a szemeim, akárhányszor csak jobban megfigyeltem őket.

Szerény véleményem szerint, nemhogy három embernek, de még a duplájának is nagy lett volna a helyiség. A krémszínű falak kellemes érzést keltettek bennem, a viszonylag egész élénk színekkel tarkított bútorokról már nem is beszélve. Sárga, kék, piros babzsákok voltak az egyik sarokban, de egyébként ránézésre úgy tűnt, ezekkel a színekkel is volt elválasztva a három ember oldala. Az enyém maradt a kék. Óvatosan lestem balra, ahol a kopott kis táskám volt található, alighanem Mr. Huangnak hála, majd tovább pásztáztam a kékben úszó részt.

Annyira gyönyörűen nézett ki, főleg nekem, aki hozzá volt szokva a legegyszerűbb és legmegviseltebb cuccokhoz, hogy egy másodpercre ismét felvetült bennem, ez nem lehet a valóság. A királykék ágyneműhuzattal ellátott ágy szinte hívogatott magához, alig vártam, belefeküdjek és aludjak egyet, azonban biztos voltam benne, erre még egy jó darabig nem kerül sor, az arcukat látva lehet sose. Szerintem ezek kidobnak innen, ha megtudják, árvaházból jöttem.

- Szóval… Új fiú? - megrándult a jobb szemem, amint az ismeretlen száját elhagyta ez a három szó. Lekezelőnek éreztem és az is volt, látszott rajta, hogy lenéz, a bakancsa talpán lévő kosznál is kevesebbnek tart.

Lazán csúsztatta zsebre kezeit, majd közelebb lépett hozzám és olyan feltűnően végigmért, hogy ha vak lettem volna, akkor is tudtam volna róla, mert a nyaka reccsent, ahogy egyre lejjebb billent feje. Hangosan horkantott föl, amikor fénytelen, sötétbarna íriszei az agyonhordott cipőmhöz értek, majd rám vigyorgott, ám tudtam, nem egy szép mondat fog következni. És nem is tévedtem.

- Az igazgató most valami szociális faszságba kezdett? Segítsünk a rászorulókon? Ilyesmi dolgok? - röhögve sandított rá a japán srácra, aki rögtön csatlakozott hozzá, az én arcom pedig égni kezdett zavaromban, de hamar tova szállt a kényelmetlen érzés. Hol érdekel engem az, hogy ezek mit gondolnak rólam?

Fekete, rövid haja orcámhoz ért, ahogy elfordult tőlem, viszont nem ment messzire, karja vállam köré kulcsolódott és úgy húzott közelebb testéhez. Édeskés illat csapott meg, gondolom, a parfümjének aromája lehetett, bár sok tudásom nem volt ezzel a témával kapcsolatban, majd oldalról is szemügyre vett. Amit nem értettem. Idegesen próbálkoztam egy kicsit arrébb menni, ám nem engedett, egyre csak nézett a szobában tartózkodó harmadik személlyel együtt. Na ez volt kényelmetlen.

- Figyu… Még ma ki fogsz nyögni valamit? Ez így nem túl szórakoztató - ajkai lekonyultak, ellenben az eddig élettelen tekintete, mintha kissé felvillanyozódott volna, ami… Bármennyire is hangzik furcsán, jól esett. Tényleg úgy tűnt, nem nagyon izgatja semmi, most mégis… Megjött a kedve. Mondjuk örültem volna, ha nem az én káromra mulat.

- Kim Jongdae vagyok - szólaltam meg csöndesen, közben kezet nyújtottam neki, mire felvonta szemöldökét és csak meredt rám. Valószínűnek tartottam, nem erre számított, inkább hasonló stílusra, esetleg egy kiakadásra, miért piszkál, de én már rég túl voltam az ilyen helyzeteken, nem foglalkoztattak egy hangyányit se.

Meg sem rezzenő karral vártam, mikor fogadja el feltartott jobbomat, azonban felesleges volt tettem, ismét érdektelenné, lekicsinylővé vált ábrázata, aztán egyszerűen kisétált a szobából, amin viszont meglepődtem, hogy a másik nem ment utána, sőt, puhán megszorította tagomat. Érintése érdes volt, akárcsak nekem, noha biztosra vettem, neki nem az árvaházi léttől állt fenn ez a helyzet, talán az edzéstől.

- Nakamoto Yuta - hangja, cselekedetével ellentétben, nem sokban különbözött a helyiséget néhány másodperccel ezelőtt elhagyottétól, ő sem sokra tartott, de legalább valamilyen szinten nyitott felém. Gyanítom csak azért, mert segítettem neki.

Nemrég látott, kicsit göndör tincsei eltűntek, világosbarna hajkoronája nedvesen tapadt homlokára, tarkójára, ami arra engedett következtetni, a közelmúltban zuhanyozhatott. Őszintén bevallom, ötletem sem volt, mit kérdezzek tőle, hogyan kezdeményezzek beszélgetést, végül úgy találtam, az Akadémiával kapcsolatban lenne a legegyszerűbb elindulni valamerre, ám torkomon akadtak a szavak, mikor rájöttem, még mindig a kezem fogja és olyan átható fekete szemekkel bámul rám, mint még soha senki.

Az a fránya kis izzadságcsepp ismét útjára kelt, ahogy idegességem előtört, azonban nem csináltam semmit sem, csak figyeltem őt, igyekeztem kiötleni, mi lesz a következő lépése. Ő nem fog mondani, vagy tenni bármit is. Közelebb lépett, továbbra sem szakította meg a szemkontaktust, sem tenyereink találkozást, hosszasan kémlelt, aztán hirtelen, minden előzmény nélkül ellépett előlem és ledobta magát az ajtótól jobbra lévő sarokba, a sárga uradalomba.

- Most foglalkozások vannak, hattól lehet az ebédlőbe menni, szigorúan nyolcig, majd tizenegykor takarodó. Kapard össze magad, mert úgy nézel ki, mintha haldokolnál, és azt ajánlom, minél előbb, Jin szakköre mindjárt véget ér. Mármint lelép. Fogadni mernék rá, egy sárkány lesz, amikor visszaér - kábán meredtem rá szavai után, nem hittem el, hogy önszántából segítséget, tanácsot adott nekem.

Nyílt a szám, hogy megköszönjem, de végül inkább csöndben maradtam, ugyanis úgy tűnt, nincs szüksége a hálámra. Belelapozott néhány könyvbe, majd a kis éjjeliszekrényére helyezte őket, aztán tüntetőleg a fal felé fordult, ugyan nem vettem volna mérget arra, hogy aludni tervezett, ám az elég egyértelmű volt, hogy nem kíváncsi rám többet. Bár jobb a békesség, úgyhogy inkább ez, mint az előbbi szituáció.

Zavartan pillantottam az én részem felé, majd lassan odacsoszogtam, hogy rendet tegyek a cuccaim között. A szoba lehető legtávolabbi sarkában kaptam helyet, az óriási ablakok alatt állt gyönyörű íróasztalom egy gurulós székkel, mellette volt - pont a sarokban - az ágyam, rengeteg polccal fölötte, amiről más most tudtam, ha lehetőségem lesz elmenni vásárolni, telerakom irdatlan mennyiségű könyvvel. Oké, azért van előnye a pénznek. Most is volt az egyiken néhány, de azok az iskolához szükségesek voltak. Biztos az igazgató volt.

Esetlenül lestem a hátam mögé, Yuta még mindig a falra meredt, vagy nem tudom, így kevésbé feszélyezetten ráztam ki ősöreg táskám tartalmát, azonban a sebesség, amivel elrejtettem őket, mérhető sem volt. Szégyelltem a szamárfüles, szövegtől zsúfolt füzeteim, az agyonhegyezett ceruzáimat, itt-ott törött tollaimat, az ezerszer megfoltozott esernyőmet, a már lemoshatatlan kosztól csillogó üvegemet. Voltaképp ezeken, illetve még egy telefontöltőn kívül nem is volt más szerény kis hátizsákomban.

Halkan telepedtem rá a sötétkék pokróccal letakart ágyra, közben ismét a helyiségben tartózkodó másik fiúra néztem, visszafordult-e már, aztán ahogy realizáltam, nem, újfent magamhoz vettem táskámat, de ezúttal a ruháimmal és a molyrágta olvasnivalóimmal tele lévőt. Óvatosan mértem végig a fekhely végében elhelyezett tágas szekrényt, szerintem volt akkora, mint az árvaházi szobám összességében. A ruháim el fognak férni csupán egyetlenegy polcon…

Eltátottam számat, mikor kinyitva azt, nem üresen találtam. Szemeim gyorsan siklottak egyik darabról a másikra, s hamar leesett, egy egyenruha részei voltak. Elhúztam ajkaimat a minőségi anyagokat látva, de bevallom, azért le is nyűgözött és… Sóvárgás költözött szívembe, szerettem volna felvenni őket minél előbb. Alig mertem megérinteni a sötétszürke zakót, s nadrágot, attól féltem, köddé válnak, a fekete, inkább kényelmesebb, mintsem szebb cipő szintén elvarázsolt, egyedül a hófehér élére vasalt ing nem vonzott, ránézésre meg tudtam volna mondani, nagy lesz rám, hiába volt átlag méret, én túl sovány voltam hozzá.

Lenyűgözve szorítottam meg az Akadémia emblémájával ellátott vastagabb kabátot, gyanítottam a téli időkre szolgált és el se hittem, de még sapka, sál, kesztyű is volt rögtön alatta az egyik rekeszben. Tényleg mindenre gondolt az igazgató, mert még övek, nyakkendők is voltak külön felaggatva egy-egy fogasra, az egyetlen, ami nem volt… Nos, hétköznapi ruha az egyáltalán nem akadt egy darab se. Leszámítva az én rongyosaimat. Kénytelen leszek tényleg vásárolni…

Talán még nagyobb sebességgel dobáltam elnyűtt táskám ruhadarabjait a szekrénybe, olyan mélyre, s hátra, hogy látni se lehessen, mint a hátitáskám dolgait az íróasztal fiókjaiba. Még a gyönyörködéssel együtt sem volt több fél óránál az egész procedúra, így délután ötkor úgy ültem ágyamon, hogy gőzöm sem volt arról, mi lesz egy perc múlva velem. Ötletem sem volt, mihez kezdhetnénk. Esélytelennek találtam azt, hogy beszélni tudjak Yutával, fáradt voltam ahhoz, hogy sétáljak - na meg rettegtem attól, nem jutok vissza -, a vacsoráig meg volt még egy órám.

Lopva lestem a másik ágy felé, miközben kiszedtem a legalsó fiókból az igazgatótól kapott dossziét, majd én is a fal felé fordultam, ne is lássa, mi van kezem között, s az olvasásba temetkeztem, ám nem sokáig. Ahogy a fiú megjósolta, Jin - mint megtudtam -, tényleg hamar visszaért és valóban elviselhetetlen hangulatban volt.

- Rossz rád nézni! - fakadt ki abban a pillanatban, ahogy észrevett. Idegesen vágott rá egy nagy sporttáskát a szobánk közepén álló, a többi bútorhoz képest egyszerű, hófehér színű asztalra, aztán hozzám lépett. - Rohadtul képtelen vagyok elképzelni mégis melyik elmeroggyant ötlete volt az, hogy ide gyere, de ha kurva gyorsan nem kezdesz valamit ezzel a kinézeteddel, el is húzhatsz! Nem kell ebbe a közegbe egy olyan, mint te! - Elmondhatatlanul rosszul estek szavai, nem is értettem, konkrétan mi a baja, hiszen az elmúlt időben nem látott, sőt, még csak most sem én voltam az, aki beszélgetést kezdeményezett. Mondjuk, a beszélgetés szó nemigen írja körül a helyzetet…

Halkan reccsent meg nyakam, ahogy kicsit erősebben mozdítottam felé fejem, éreztem, amint dühöm szép lassan egyre csak tör feljebb s feljebb. Gerincem mentén furcsa bizsergést tapasztaltam, szemeim előtt láttam aprókat pattanni a kettőnk közötti energiákat, azokat, amelyek nem jönnek ki jól egymással. Pontosan tudtam, nem sok kell ahhoz, hogy olyasmit tegyek, amit később megbánnék… Vagyis éppenséggel már most is bántam. Pusztán az, hogy eszembe jutott, mit is tehetnék vele, undorító volt.

- Lemegyek vacsorázni - jelentettem ki fagyos hangon, majd könnyedén arrébb toltam, s úgy, ahogy voltam, kopott, világos felsőmben, hajdanán fekete, ma már csak inkább szürke nadrágomban, illetve félig széteső papucsomban kisétáltam a helyiségből.

- Pontosan ugyanúgy viselkedsz vele, mint mikor arról a társaságról van szó. Csak mert Tao már megint fasz volt, nem kéne szerencsétlennel így bánnod - ujjaim megfeszültek a kilincs fölött, nem akartam teljesen becsukni ezután a két felettébb különös mondat után, azonban a heves cselekedetet már nem bírtam megállítani, így hangosan csapódott be mögöttem az ajtó.

Keserű szájízzel csoszogtam végig a folyosón, aztán le a lépcsőkön, hogy szembesüljek vele, az ebédlőt sem tudom, hol van. Frusztráltan túrtam sötét tincseim közé, majd egy ingerült sóhaj után, találomra elindultam valamerre. Hosszasan bolyongtam és bevallom, egy idő után már nem is zavart a dolog.

Ez is, akárcsak a másik épület, meseszép volt, ugyan nem a rengeteg modern cucc miatt, hanem azért, mert itt is akadt jócskán művészeti alkotás. Megannyi kép virított a falakon, bár itt inkább már tényleg csak absztrakt művek voltak, szobrok is kaptak ugyancsak helyet, de ezek mellett volt jó pár régi tárgy is; antik vázák, gramofonok, írógépek, még zenei kazetták is. Nehezemre esett elhinni, hogy valóban ilyen ez a hely, valahogy nem tűnt igazinak, mégis akárhova néztem, csak arra voltam képes gondolni, ennél sosem fogok szebbet látni már.

- Szakkörök? - motyogtam csöndesen, amikor pillantásom egy hatalmas parafatáblán állapodott meg, majd közelebb is sétáltam, hogy megtudjam, miről van szó pontosan. Szemein fürgén siklottak egyre csak lejjebb, ám hamar leesett, ezek nem az én világom tevékenységei. Akrobatika, birkózás, vívás és még lehetett volna sorolni jó hosszan, ugyanis nem kevés volt belőlük. Ezekbe én fix, hogy belehalnék…

Nem olvastam valami részletesen végig az egészet, de szükség sem volt rá, az a néhány, ami rögvest feltűnt nekem, elrettentett kellőképpen, bár, ha akartam volna se lett volna lehetőségem jobban belemerülni, mert egy kéz kedvesen vállon veregetett, aztán el is húzott a faltól. Bizalmatlanul mértem végig a kissé hivalkodó öltözéket, a testemen nyugodó, megannyi gyűrűtől csillogó kézfejet, majd napbarnított bőrt, végül a szikrázó kék szempárba pillantottam.

Ajkaim szétnyíltak a döbbenettől, ahogy realizáltam, a mellettem álló, melegen mosolygó alak messze nem volt ázsiai, már csak szeme vonalából adódóan sem. Őszintén bevallom, nem gondoltam arra, hogy ide a Föld másik oldaláról is jöttek tanulni, de ez a fiú most szépen rácáfolt a dologra. Fekete haja néhol kilógott szintén fekete, kötött sapkája alól, amit nem vágtam, minek van rajta, azért olyan hideg még nem volt. Talán a milliónyi kitűzőjét akarta mutogatni. Mosolya kiszélesedett, ismét vállon ütögetett, majd óvatosan fordított rajtam egy kicsit, mire tekintetem az ebédlő felirattal ellátott ajtóra tévedt.

- Egyél, haver, ne az unalmas dolgokkal foglalkozz! - Szám megremegett, s felfelé görbült akcentusát hallva, azonban rendesen le is nyűgözött a srác, szépen beszélte a koreait. Csuklón fogott és meg sem állt velem addig, amíg a sor elé nem furakodott, immár a kajáldában. Összevontam szemöldökömet, én nem voltam az ilyen bunkó tettekért oda, ám úgy tűnt, a diákokat egyáltalán nem lepte meg, szótlanul hagyták neki.

Meghökkenve figyeltem, ahogy tálcát ragadott és olyan púpot halmozott a tányérjára, amit nyolc másik ember is meg tudott volna enni, aztán elcsoszogott a kijárat felé, majd egy kacsintás után eltűnt előlem. Kapkodva, oda se nézve pakoltam valamit magamnak, éreztem mindenki pillantását, s hamar meghallottam a halk suttogásokat. Biztos voltam benne, ismeretlenségem, ruháim, sőt, még ez a fiú is rátett a dologra, úgyhogy igyekeztem elpárologni. És ez volt a vesztem.

Az általam keltett pusmogás hirtelen elhalt, egyedül egy hangos, de ritmusos kopogás hallatszódott, ami már önmagában nem volt túl jó előjel, hát még akkor, amikor rájöttem, egyre közelebbről hallom. Aztán az is elnémult. Félve, szörnyen lassan sandítottam oldalra, ahol két pár lábat, illetve egy fehér botot láttam meg, majd még az előzőnél is csigább tempóban tekintettem fel, ám épphogy annyira volt időm, leszűrjem, egyikük vak, mikor is a tálcám tartalma rajtam landolt.

- Franc tudja, ki van, nem is izgat, egyedül az érdekel… Mi a kurva anyjáért volt merszed a mi asztalunkhoz ülni és ily kedélyesen eszegetni azon a széken, ami Baekhyuné?