Sziasztok :) Eltelt egy hét, én pedig itt
vagyok a Vihar után szivárvány új részével, egy friss designnal, illetve, mint
látható, a történet képe is lecserélésre került. Eredetileg csak addig akartam
használni a régebbit, amíg időm lesz csinálni egy jobban tetszőt, de csak most jött el
az ideje. Az új blog kinézet egy LayChenes lett volna, azonban az nem jött be,
így némi változtatás után, a fichez került. Természetesen a két ikonikus
karakterképet meghagytam :D Remélem, nem csak a fejezet, de a kép is tetszeni
fog, kellemes olvasást ^^
11. Fejezet
A vasárnap eseményei szörnyen megviseltek, mégsem
voltam képes arra, hogy aludjak az éjjel, pedig tényleg nagy szükségem lett
volna rá, így bámultam a sötétben a plafonon játszó árnyékokat addig, amíg a
Nap első sugarai fel nem bukkantak a távoli hegyek között. Az agyam minduntalan
az egész hely rejtélyességén pörgött, aztán valamikor hajnal négy körül áttért
az aggódásra, miszerint hamarosan megkezdődik az első napom a Huang Akadémián,
mint diák. Ha az osztálytársaim fele csak annyira lesz fura, mint akikkel
eddig találkoztam, már szerencsés vagyok.
Feszülten túrtam sötét tincseim közé, majd egy fintor
kíséretében félrerúgtam puha takarómat, mikor megéreztem, milyen ragacsos is a
hajam. Halkan csoszogtam ki az ajtótól balra lévő fürdőszobába, csupasz talpam
fázósan rándult össze, amint az érintkezett a helyiség hideg kövével. Álmosan
kutattam a falon, s szerencsére hamar beleakadtak ujjaim a villanykapcsolóba,
ám alig, hogy világosságba borult, az egyébként röhejesen nagy hely, rögtön le
is oltottam azt, majd’ kiégette a szemeimet.
Morgolódva kapcsoltam fel újra, amikor végre
összeszedtem magam, aztán minden zajt mellőzve behajtottam az ajtót hátam
mögött és megnyitottam a csapot. Fáradtan vizslattam megviselt arcom minden
szegletét a fölötte felaggatott tükörben, pocsékol festettem. Ábrázatom a
szokottnál is beesettebb, betegesebb volt, pedig tényleg azt hittem, az
árvaházban töltött téli napoknál rosszabbat sosem fogok látni, hát tévedtem.
Elhúztam számat, s ezzel együtt el is fordultam és
sebesen vetkőzni kezdtem egy mihamarabbi zuhany reményében, ám alig szabadultam
meg pizsamámként szolgáló atlétámtól, rájöttem, nem hoztam váltásruhát, tehát
mehettem ki érte. Egyre ingerültebben voltam, meg is látszott tetteimen,
ugyanis kicsit sem érdekelt már felébred-e a szoba másik két lakója, csak
gyorsan kiviharoztam a szekrényben függő egyenruhám darabjaiért, aztán hasonló
fürgeséggel vissza is siettem a fürdőbe.
Egy szempillantás alatt tűnt el minden bosszúságom,
amikor a kellemes, langyos víz nyakamba zúdult, az izmaim teljesen ellazultak,
az idegeimmel együtt, ráadásul az álmosság is kiröppent a szemeimből. Óvatosan
támaszkodtam neki a csempének tenyereimmel, fejemet lehajtottam, s csak
élveztem a nyugodt perceimet. És a zuhanyt. Sosem volt még lehetőségem nem
fagyos vízben fürödni.
Ötletem sem volt, meddig álltam bent, de tudtam, már
elég rég, a bőröm kezdett összeaszni, úgyhogy némi talált tusfürdő és sampon
után elzártam a csapot és kiszálltam. De gáz, tényleg semmim sincs. Szó
szerint semmim. Nedves hajkoronámon megcsillant a lámpa fénye, mikor
felpillantottam a tükörbe, íriszeim ezzel szemben olyan üresen világítottak,
mint talán még soha. Nem fogom itt kibírni. Képtelenség.
- Tipli van, új fiú! - megszorítottam a derekam köré
tekert hófehér, az egész intézményhez illően túlontúl puha törölközőt, amikor
meghallottam Jin flegma hangját mögöttem, majd ahogy pillantásom kissé oldalra
tévedt az üvegen, összekapcsolódtak szempárjaink. Csupán néhány másodpercig
figyeltem őt, nem akartam már kora reggel vitába keveredni, így hát minden
kikívánkozó szót visszaszorítva markoltam fel cuccomat, s sétáltam ki.
Meglepődve tapasztaltam, hogy Yuta sehol sem volt már,
kizárólag összetúrt ágya hagyott némi nyomot utána, illetve egyenruhája
darabjai. Bár bevallom, örültem neki, legalább nem kellett senki előtt
mutogatnom magam, kényelmesen felöltözhettem, ugyanis a helyiség másik koreaija
nem siette el a dolgát. Szükségem is volt rá.
Feszélyezetten igazgattam fehér ingemet, a sejtésem
beigazolódott tegnapról, nagy volt rám és a fölé vett mellény sem segített a
helyzeten, ahogy az sem, hogy jól betűrtem a szürke nadrágba, sőt. A gyűrődések
vonalából tökéletesen látszódott, mennyire nem illett rám. Vasárnap még bármit
megadtam volna azért, rajtam legyenek, de most… Szinte már hallottam is a
megjegyzéseket. Nem, nem érdekel. Sosem érdekelt, nehogy már most kezdjek el
ilyesmin aggódni!
- Helyesbe vágtad magad, új fiú - lehunytam szemeimet,
közben vettem egy jó nagy, s mély levegőt, aztán Jinre néztem, aki nem
zavartatta magát, lazán kiballagott a fürdőből egy szál semmiben. Ha ez
mindennapos dolog, a büdös életbe nem fogom megszokni…
- A nevem Jongdae - fordultam felé teljesen, miközben
karba tettem kezeimet. Dacosan meredtem rá, próbáltam egyről a kettőre jutni
vele, legalább annyiban, a nevemen szólít, ám féloldalas, nemtörődöm mosolya
arra engedett következtetni, nem jártam sikerrel, viszont a sötétbarna
íriszekben megvillant valami, a tegnapihoz hasonlóan. Jól szórakozott és nem
a rossz értelemben.
Pilláim zavartan rebbentek meg, akaratlanul is lejjebb
siklott pillantásom a testére és mielőtt még megakadályozhattam volna magam,
lopva végigmértem. Voltaképpen bármiére irigy lehettem volna; gyönyörű bőre
volt, finoman átsejlő izmok mindenhol és ehhez még széles vállak.
Féltékenységem egy pillanat alatt változott keserűséggé, amint realizáltam,
milyen satnya is vagyok valójában, pedig eddig is tisztában voltam ezzel a
ténnyel. Valószínűleg sosem leszek még csak egy közepes kategória sem, nemhogy
több. Csak nekem osztott ilyen rossz kártyát az élet?
Rossz szájízzel kaptam fel elnyűtt táskámat az ágyról,
majd siettem ki a szobából bekötetlen cipővel, illetve egy félig felvett
zakóval. Villámgyorsan száguldottam végig a hosszú folyosón, amitől éjjel még a
hideg rázott, majd az otthonos előtéren és addig meg sem álltam, amíg ki nem
értem a szabadba. Nem volt olyan diák, aki ne fordult volna utánam eszeveszett
rohanásom miatt, ami még jobban frusztrált. Ne nézzenek már! Mintha nem
láttak volna még embert komolyan…
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor orromban
érzékeltem a reggeli friss levegőt, arcom megcsapta egy hűvös, azonban még pont
kellemes fuvallat. Egészen ellazultam, főleg akkor, mikor szemeim észrevették a
Napot, amint nehézkesen próbált áttörni a kissé ködös leplen. Elképesztő
látvány volt. Az árvaház viszonylag eléggé a belvárosban helyezkedett el, ritka
volt, hogy ilyesmit láttam. Mondjuk igazi, friss levegőt se tapasztaltam még
szerintem.
Némileg megnyugodva sétáltam le a lépcsőn,
megigazítottam zakómat, majd zsebre dugott kezekkel megindultam az egyik
irányba. Elcsodálkozva figyeltem a megannyi fiatalt, a tegnapi totális üresség
után döbbenetes volt, mennyien futottak edzés cuccokkal a vállaikon, vagy éppen
valamilyen hangszerrel felszerelkezve. Egykedvűen húztam el ajkaimat, ahogy leesett,
azt se tudom, nekem merre kéne oly nagyon rohannom. Nemhogy nem tudom, hol
lesz órám, még csak azt se tudom, milyen órám lesz. És ha már itt tartunk,
könyveket se hoztam. Király…
Elveszetten pillantottam körbe, nem igazán iparkodott
mindenki ugyanarra, úgyhogy nem sikerült még csak megtippelnem sem, merre lehet
az óráknak fenntartott rész. Abban a pillanatban szörnyen aprónak éreztem
magam, magányosnak, hogy nincs legalább egyvalaki, akihez fordulhattam volna
problémáimmal. Ha a szobatársaim nem olyanok lennének amilyenek, már
megkérdeztem volna tőlük. Beszélgettünk volna és lenne fogalmam a helyről.
Lehajtott fejjel szenvedtem át magam a tömegen az
egyik nagyobb úton, hogy aztán a vasárnap látott, mesébe illő szökőkút szélére
letelepedhessek. Na meg az önsajnálatba. Ügyetlenül kötöttem meg cipőmet - az
kéne még, hogy orra is essek, azt se mosnám le magamról egykönnyen -, majd
amint végeztem, átöleltem szegény kis táskámat és csak bámultam előre a kút
körüli szépséges virágokra. Mondanám, meglepődtem azon, hogy ilyenkor
ennyire gyönyörűek, de lassan már tényleg semmin nem fogok.
- A hétfő mindenkit kedvtelenné tesz, de te túlteszel
azon a bizonyos mindenkin - zavartan, sűrűn pislogva tekintettem fel a mellém
ülő, tegnap megismert, rengeteg kitűzővel tarkított sapkás srácra. Először nem
vettem volna mérget arra, ő az, ugyanis rajta is az Akadémia egyenruhája virított,
kirívó kiegészítők nélkül pedig… Nem, azt nem mondhatom, átlagos, mert még
így sem volt az. - Baj van, új fiú?
- Ezt ne… - kértem csöndesen, mikor meghallottam az
utolsó két szót. - Kim Jongdae - fordultam kissé felé, s kezet nyújtottam,
jelezve, a nevemet ejtettem ki számon és nem mást. Elmosolyodott, erősen
megrázta vékony tagomat, közben én meg próbáltam rájönni, mi olyan furcsa, de
hamar leesett; a gyűrűk nélkül tökéletesen láttam, milyen karcsú, hosszú ujjai
vannak. Még véletlenül sem bámultam meg nagyon múltkor.
- Damien Ossian DiMonte - érkezett rögvest a válasz.
Biztos voltam benne, arcomra kiült a teljes döbbenet, mert olyan hangosan
felnevetett, hogy néhány madár elszállt az egyik közeli fáról. Vállig érő,
sötét haja már szinte a háta közepéig ért, ahogy hátrahajtotta fejét, kék íriszei
addig, amíg le nem hunyta őket, ragyogtak az örömtől. - S-Své… Jaj, istenem,
rég szakadtam ilyen jót - szólalt meg nagy nehezen néhány pillanattal később. -
Svéd és kubai őseim vannak.
Aprót bólintottam, mikor megérkezett a magyarázat,
közben végigmustráltam a bronzbőr minden szegletét; kissé hegyes áll, s orr,
szemek körül apró ráncok a kacagástól, sűrű szempillák. A legjobban mégis a
csillogó zafír szempár vonzott. Biztos a svéd vér. Ahogy
összekapcsolódott tekintetünk, zavarba jöttem és inkább félbehagytam
tevékenységemet, mielőtt még bunkóságnak véli, hogy ennyire nézem. Bár totál
egzotikus ázsiai szemmel, szóval nem hiszem, én lettem volna az első, aki így
mered rá.
Elbizonytalanodva haraptam alsó ajkamba, szám nyílt,
hogy megtudakoljam, merre találom az óráknak fenntartott helyet, ám valaki irtó
hangosan átordított az udvar másik oldaláról a mellettem ülőnek, ő pedig rögtön
felállt, s egy kedves vállveregetés után olyan hirtelen eltűnt, mint jött.
Lehangoltan sóhajtottam fel, aztán ideges lettem, amikor felcsendült a tanítási
időt jelző csengő. Teljesen elkeseredtem, mert tudtam, el fogok késni, ha nem
kapok segítséget. És holtbiztos voltam benne, hogy valaki nagyon nem akarja,
hogy megkapjam azt a bizonyos segítséget.
A fiatalok egyre csak fogytak kintről, de egyben sem
volt annyi, odajöjjön és megkérdezze, mi az istenért nem indultam még el
valamerre, csak dumáltak, s rohantak erre-arra. Miért siránkozom
tulajdonképpen? Világéletemben egyedül voltam, egymagam oldottam meg minden
bajom, nem kértem segítséget, nem nyavalyogtam. Össze kéne szednem magam, de
nagyon gyorsan.
Hátam halkan reccsent meg, ahogy fürgén felpattantam,
majd egy villámgyors döntés után, útnak eredtem jobbra, ám csupán három lépés
kellett ahhoz, hogy leessen, tegnap még a szökőkút közepén lévő szoborból
kiálló táblák mutattak utat. Ja, semmi szükségem másra. Eltartott egy darabig,
de csak összejött. Meg kéne tapsolnom magam.
Sebesen futottam végig a széles betonúton, nem
érdekeltek a fák, amik filmbe illően a két oldalra voltak telepítve undorítóan
pontosan, sem az a maradék néhány diák, aki még kint lézengett, lazán nekik mentem,
ha nem álltak félre. Semmire sem figyeltem oda. Természetesen ez szépen
visszaütött.
Óriási hévvel, zakatoló szívvel és egy mindjárt kieső
tüdővel estem be, az egyébként gyönyörű ódon ajtón az épületbe, ahol már bőven
tartottak az órák, síri csend volt. Lihegve szorítottam mellkasomra egyik
kezemet, a másikkal térdemen támaszkodtam, szörnyen elfáradtam. Amúgy sem
voltam éppenséggel kipihenve, vagy olyan kondiban, hogy ne ájuljak el egy ilyen
sprintelés után. Hát még most…
Biztos voltam abban, hogy hamar meglelem osztályom,
nem jártak sokan egy évfolyamba, az osztályszámok meg úgy is ki voltak írva. A
tanár csak értesítve van rólam, na meg tuti szóvá teszi, hol voltam ennyi
ideig. Magabiztosan léptem egy hatalmasat, csakhogy a kő frissen volt
mosva, amin rendesen elcsodálkoztam, ám csak annyi ideig, amíg rájöttem,
esélytelen, hogy talpon maradjak. Gratulálok, Jongdae.
Szorosan lehunyt pillákkal vártam a fájdalmas
érkezést, azonban az nem jött, helyette egy rántást érzékeltem hátamnál a
ruháimnál fogva, majd a következő pillanatban egy káprázatos sötétbarna
szempárral néztem farkasszemet közvetlen közelről. Most kérném azt a tapsot,
köszönöm.