Sziasztok :) Meglepődtem még saját magamon is, nem hittem volna, hogy még
ebben az évben hozok bármit is, főleg nem tök betegen, s ily korán, de egy utolsó löket
hatására csak megírtam kb fél-háromegyed év után ezt a kis történetet. A
megjegyzés résznél már regéltem egyet, nem tudom, miért ott, úgyhogy itt nem fogok, csak annyit mondok, kellemes olvasást
hozzá ^^ És Boldog Új Évet Nektek ^^
Cím: Hazug gyönyörűség
Páros: LayChen
Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Zhang Yixing (Lay)
Műfaj: angst
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: idézethez írt szösszenet lett végül, bár nem annak készült. Egyébként
konkrétan Jongdae régen sűrűn hordott gyűrűi, illetve Yixing - Goodbye Christmas
száma, továbbá távolléte, majd találkozása CBX-szel ihlette a történetet. Amúgy
meg valahol a Sors, dögölj meg! és a Vihar után szivárvány laychenmentes ideje
alatt született maga az elképzelés, ám a megvalósítás csak most jött össze
kisebb-nagyobb behatásokkal.
“Az összes hazugság közül, amit hallottam, a Szeretlek volt a
kedvencem.”
Elgondolkozva szemléltem a lomhán hulló, gyönyörűséges hópelyhek hadát,
ahogy komótosan keresztülsétáltam az üres parkon. Cipőim alatt halkan roppant
az érintetlen téli csoda, még senki sem járt erre, bár az ünnepek alatt ez nem
meglepő, mindenki a szeretteivel volt. Akkor Én mit kerestem itt?
Kesztyűbe bújtatott kezeim óvatosan kulcsolódtak az évszak által mesebeli
képet mutató tó körüli kerítés hideg fémére, s elmerengve körbekémleltem a
festői tájat. A távolban végeláthatatlan ködbe burkolózott a belváros; magas
felhőkarcolói, tágas plázái, óriási hoteljei egy idő után eltűntek a fehér
fátyol mögött. Ott vagy valamelyikben Te is, igaz?
Mutatóujjam finoman siklott végig a hűvös felületen, szemeim lassított
felvételben követték, ahogy az apró, megdermedt cseppecskék egymásután
aláhullottak a mélybe. Sötét, koszos bakancsom miatt egy pillanat alatt
mocskosak lettek, majd szertefoszlottak, s beszennyezték a környező területet
is. Ennyi volt.
Lábbelim sarka csöndesen koppant egy jéggé fagyott tócsa felszínén, amikor
elfordultam, hogy újfent útra kelljek. Íriszeim vontatottan kísérték végig a
hajszálvékony repedések gyors szétszéledését, ugyan nem sokáig figyeltem őket.
Kezeim elmerültek zsebeim rejtekében, tenyeremnek nyomódott féltve őrzött, az
életemnél is többet jelentő tárgy kicsiny doboza. Tárgyak. Kettő volt benne.
Látásom elhomályosult a könnyektől, ahogy felrémlett előttem a zavartan,
félősen vizslató, ugyanakkor az izgatottságtól káprázatosan csillogó, barna
szempár, mikor vigyázva az ujjaim közé ejtette a kis ládikát. Emlékszem szívem
heves dobogására, amikor puhán végigsimított arcomon és szinte hangtalanul azt
mondta; egyszer tényleg, igazán együtt leszünk.
Mellkasom szörnyen szúrni kezdett a bal oldalamon, ahogy felderengett
gyengéd, ám mérhetetlenül szenvedélyes csókja; érintése nyakamon, derekamon,
csípőmön, combjaimon. Még mindig hallom fülemben halk suttogását; visszajön,
újra velük lesz. Velem lesz. Az összes hazugság közül, amit hallottam, a
szeretlek volt a kedvencem.
A némaságban fülsértően reccsent az aprócska ékszertároló, mikor
kinyitottam, egy eltévedt könnycsepp zuhant rá, majd tűnt el. Az ezüst gyűrűk
varázslatosan csillantak meg a nehézkesen utat törő napsugarak fényében,
lenyűgöző látvány volt a szűz hóval a háttérben, mégis… Úgy fáj a szívem.
Hogy mondhattál le Rólunk?
Remegő lábakkal léptem ki a parkból a való világba, noha másra sem vágytam,
mint ott maradni és csak nézni a messzeséget. Szorított az idő. Most vagy
soha. Ha nem teszem meg most, később biztos, hogy nem leszek már rá képes.
Szívembe ismételten gyötrelmes kín nyilallt; halványan felsejlett előttem,
mikor a karcsú zongoraujjakon hordott gyűrű elsőként egy madzagra, s az
érzékeny, szemet hívogató, gyönyörű ívű nyak köré került, aztán egyfajta
ígéretként az én másik kezemre, végül pedig vissza oda, ahonnan az egész
indult, a dobozba. Azt mondtad, amikor újra találkozunk, visszaveszed. Hogy
csak megőrzöm Neked.
Kellemes csengőszó hasította ketté a csöndet, amint finoman belöktem az
elragadó, bűbájos bolt törtfehér ajtaját. Sután csoszogtam egyre beljebb,
tekintetem félénken mérte végig többször is a megannyi ékszertől pompázó polcok
sokaságát, majd óvatosan a pultra csúsztattam reszkető markom tartalmát. Sosem
akartad vissza, igaz?
Fájdalomtól kövér sós csepp száguldott végig arcom jobb oldalán, hogy aztán
bepiszkítsa a makulátlan üvegfedél tetejét. Hazudtál, mikor azt suttogtad,
ismét Rajtad fog virítani, csak várjak még egy kicsit, ugye? Becsaptál.
Darabokra hullva pillantottam félre, majd ujjaim önkéntelenül is, de az apró
láda köré kulcsolódtak. Megőrzöm még Neked, hát ha egyszer… Talán…
Visszajössz hozzám.