Sziasztok :) Remélem, vártátok már az új részt, igyekeztem vele és bár
bevallom, múlthéten szerettem volna hozni, de így is rohadtul örülök annak,
hogy összejött ma :D A rész elég más irányba ment végül, mint terveztem, egy
másik titok derült volna ki, de azt hiszem, ez a fejezet vég jobban fog
tetszeni nektek, mint az (nekem jobban tetszik :3). Még örülök is
annak, hogy most sikeredett, mert ha előbb hozom, lehet, nem így lett volna.
Kellemes olvasást hozzá ^^
18. Fejezet
Selymes, kék takaróm óvóan ölelt körbe, miközben
próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, még véletlenül sem akartam, hogy
Jin, illetve Yuta észrevegye, felébredtem. Vagyis… Hogy tulajdonképpen el sem
aludtam a koreai utolsó szavai után. A mélységes fáradtságomat legyőzte a
bánat, s rettegés egyvelege, képtelen voltam álomra hajtani fejemet, agyam
folyton pörgött.
Lassan pislogtam egyet, szemeim égtek, fájtak, olyan
régen aludtam már egy igazán jót. Egy röpke fél órának is örültem volna, de még
annyi sem jött össze. A két fiú csöndesen készülődött, úgy mozogtak, mint a
szellemek, viszont mindig feltűnt, amikor valamelyik megállt egy-egy pillanatra
az ágyamnál. Talán csak megnézték, élek-e még, talán azon gondolkoztak,
felkeltenek, nem tudom, mindenesetre jobb, hogy nem tettek semmit, eszembe se
volt elhagyni meleg ágyikómat. Egyelőre.
Lábam szinte rögtön megrándult, s akaratlanul is
kiegyenesedett, mikor halkan becsukódott szobatársaim mögött az ajtó.
Megviselten fordultam hátamra, aztán csak bámultam a hibátlan plafonra és
igyekeztem kitalálni, mégis mihez kezdjek. Nem tudok elmenni. Tényleg nem
tudom elhagyni ezt a helyet. De maradni sem akarok.
Ujjaim óvatosan siklottak végig a fekhely fölé nem
sokkal felszerelt rövid polc szélén, íriszem bágyadtan követték végig a
mozdulatot, majd a tankönyveimre kaptam pillantásomat. Tanulni jöttem, s
kideríteni, mi történt a szüleimmel, nem valami elmebeteg játékot játszani.
Kimerülten ültem fel, nehézkesen rakosgattam egyesével arrébb könyveimet,
figyeltem őket, ám egy különleges sem akadt köztük. Egyedül az volt meglepő,
milyen kevés volt; az alaptárgyakon kívül még volt három nyelvi és ennyi. Nem
sokról maradhattam le akkor tegnap délután.
Hatalmas sóhajt hallatva csúsztattam az utolsót is a
kupac tetejére, majd visszadőltem és csak meredtem ismételten a mennyezetre.
Kívülről nézve - ha nem pislogtam volna néha -, biztos úgy festhettem, mint
valami halott, vagy legalábbis úgy, mintha félig haldokolnék valami szörnyű
betegségtől. Bár végülis a lelki bajokat is idevehetjük, kinek mi, nem?
Lomhán sandítottam kissé feljebb, hogy kitekintsek az
ablakon. Kint sötét fellegek tarkították az égboltot, alighanem borzasztó
hangulatom miatt, úgyhogy nem vettem volna mérget arra, ma, jobban mondva, az
elkövetkezendő napokban szebb idő lesz. Szemeim előtt felrémlett az éjszaka
sokszor képzelt, ismeretlen fiú és bár még mindig gőzöm sem volna arról, hogyan
is néz ki, az érzés bőven elég volt. Kínzóan dobbant meg szívem, mellkasom
sajogni kezdett, aztán szinte rögtön felvillant Yixing arca, mire elszégyelltem
magam, nem rá kellett volna gondolnom.
Reszketve kuporodtam össze ágyamon, takarómat a fejem
búbjáig húztam és úgy terveztem, meg se moccanok többet, nem töprengek semmin
se, ám mint lenni szokott ilyenkor, képtelen voltam kizárni a dolgokat. Úgy
tehetnék, mintha mi se történt volna. Levegőnek nézhetnék mindenkit. Nem… Nem
szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget. Édesanyámról még képem sincs. Biztos
találnék róla egyet egy évkönyvben, vagy valahol.
Hátam hangosan reccsent meg, ahogy hirtelen felültem,
tekintetem az ajtóra tévedt, majd a szekrényemre. Kézfejem elfehéredett, olyan
erővel markoltam a puha anyagba, aztán egy másodperc alatt döntést hoztam.
Talpaim elmerültek a bolyhos, halványkék szőnyeg rojtjai között, mikor
felálltam. Még nekem is döbbenetes volt, amilyen gyorsan, illetve határozottan
kerestem ruháim között, hogy minél előbb felöltözhessek, s elindulhassak. Remélem,
ma minden és mindenki el fog kerülni.
A fürdőbe még beszaladtam egy arc-és fogmosásra; akkor
még nem bizonytalanodtam el, azonban miután becsapódott mögöttem az ajtó…
Páran, inkább idősebb, valószínűleg végzős diákok sétáltak a folyosón és nem
felejtettek el végigmérni. Zavartan igazítottam meg az akadémia logójával
ellátott fekete nyakkendőt, váratlanul szorítani kezdett.
- Féltem, többet nem jössz ki a szobádból. Legalábbis
az év végig - Jisoo halkan nevető alakja kellemes melegséggel töltött el, s
hiába tűnt oly derűsnek, íriszeiben megértés, illetve némi aggódás csillant.
Egyenruhája tökéletesen festett karcsú testén; combközépig érő harisnyája
ezúttal is vonzotta pillantásomat, ám hamar a barna szemeknek adtam
figyelmemet. Az ajkain játszó apró mosoly hatására akaratlanul is, de az én
szám is felfelé görbült, mire ijedten vizslatott végig. - Nem aludtál semmit?
A halk, rendkívül óvóan hangzó hangnem miatt szívem
furcsán dobbant meg, hihetetlenül jó érzéssel töltött el. Arcom zavartan
vörösödött el, mikor gyengéden végigsimított hófehér, gondolom igencsak beesett
bőrömön, aztán igazgatni kezdte zakómat. Fejem oldalra billent, elmélázva
mustráltam törékeny valóját, próbáltam kitalálni, ki is ő igazán. Ez igen
mélyenszántó volt, Jongdae, gratulálok…
- Nem órán kéne lenned? - kérdeztem rekedten a beszéd
és ivás mentes órák miatt. Megköszörültem torkomat, majd lágyan ráfogtam hideg,
remegő kezeire, hogy abbahagyja öltözékem javítgatását, amire egyébként nem
volt szükség. Eléggé szét voltam esve, siettem is, de annyira nem, hogy ne
tudtam volna rendesen felöltözni.
- A legtöbb végzősnek ilyenkor nincs órája - mosolygott
rám kedvesen, miközben áttért nyakkendőmhöz. Nem ismertem őt régóta, azonban
ennyi elég volt, hogy leszűrhessem, valami nagyon zavarta, alighanem velem
kapcsolatban, azért csinálta ezeket. Lesütötte tekintetét, beleharapott alsó
ajkába, majd ellesett mellettem, mikor néhányan hangosabban szólaltak fel a
távolban. - Miért mentél ki az erdőbe?
Felvontam szemöldökömet az inkább vádló, mintsem
nyugtalan hangvétel után, ám szóvá nem tettem semmit, helyette csak egy csöndes
sóhaj csúszott ki belőlem, majd megindultam a másik épület felé. Nem vágytam
sem Chanyeol, sem Baekhyun társaságára az osztályban, Jongint meg végképp nem
akartam még csak látni se, azonban ha kések, nem járok be, felhívom magamra a
figyelmet, azt pedig nem szerettem volna.
Jisoo fekete bakancsai tompán csattantak mögöttem,
ahogy utánam futott, miután túljutott döbbenetén, amit az okozott, hogy
konkrétan faképnél hagytam. Zsebre csúsztatott karom kifordult a kis rejtekből,
amikor a lány megragadta és visszahúzott. Fáradtan pislogtam a barna szempárba,
vártam, mit óhajt még mondani, de szótlan maradt. Szemei féltően mélyedtek az
enyémekbe, ellenben én már csak közönyösen bírtam visszanézni rá, elegem volt
az emberek titokzatosságából, abból, sose nyögnek ki semmit. Már kérdezni se
akarok, nem izgat semmi. Csak hagyjanak élni.
- Mi az, Jisoo? Mondd, vagy ne, nekem mindegy, de ha
az utóbbi mellett döntesz, engedj utamra - hangom még számomra is elég hűvösen
csengett, ám most sem visszavonni, sem kijavítani nem szándékoztam magamat.
Fagyosan sandítottam el feje fölött, pillantásom egy, a folyosó kanyarjában egy
szemvillanás alatt eltűnő alakra tévedt, majd ismét az előttem állónak
szenteltem magam. - Nos, rendben - suttogtam szinte hangtalanul, mikor nem
kaptam egy szót sem, s fürgén kikerültem, hogy befejezzem eredeti tervem;
beérni a lehető legkevesebb késéssel órára.
Hatalmas léptekkel haladtam végig a kollégium
rejtélyes, olykor félelmetes folyosóin, majd az előtéren is átvágtam, s kint
sem lassítottam, pedig az általam keltett baljós idővel érkező jeges szél
csontomig hatolt. Mondjuk, így ősszel nem csak miattam lehet ilyen, de…
Szóval, ja. Nagy az esély, hogy miattam van. Fázósan rándultam össze és
most kifejezetten örültem annak, hogy túl satnya vagyok még ezekhez a kisméretű
ruhákhoz is, mert így jól magam köré tudtam tekerni zakómat.
Sietségemnek hála, hamar beértem a melegbe és Yixing
tegnapi segítsége miatt szerencsére tudtam, hol van a termem is, úgyhogy nem
toporogtam egyhelyben esetlenül. Lábaim alatt némán nyikordult meg a padló,
ahogy egyre beljebb sétáltam az épületbe, már nem rohantam, mert nem lihegve
akartam beesni az órára, sőt úgy döntöttem, jobb lesz inkább csak a másodikra
bemenni, úgy legalább a mostani tanár nem szemel ki magának. Ügyesen, okosan
csöngetés előtt egy perccel megyek be és talán akkor a díszes kis bagázstól is
megmenekülök egyelőre.
Tekintetem egy, a Yutával való első találkozásom előtt
látott óriási, plafontól plafonig érő, vihart ábrázoló festményen állapodott
meg. Szívem kihagyott pár dobbanást, ahogy a mostanában jól megismert rettegés
újfent meglátogatott, némi csodálattal karöltve; a kép holtbiztos, hogy
ugyanúgy nézett ki mint, amit ott láttam. Hogy… Hogy a jó istenbe került ide
egy ekkora…?
Éppolyan lélegzetelállító volt, mint akkor; a
monumentális kép egészén egy égiháború tombolt, egyetlenegy pontból indult egy
gigantikus villámlás és szép lassan ágazott szét egyre kisebb, s kisebb ágakra.
A koromfekete felhők hátborzongatóan magaslottak néhány meghajlott fa fölé, egy
tekintélyes méretű nyílás a földön el is nyelt valamennyit közülük, s egy szökőár
irdatlan erővel készült eltakarítani alighanem mindent az útjából. Múltkor
nem figyeltem meg ennyire, de… Még mindig gyönyörű a pusztítás ellenére is.
- Képtelenség nem megszemlélni, igaz? - meg kellett
volna ijednem a váratlan hangtól, ám agyam rögtön azonosította megmentőm
senkivel sem összetéveszthető, kellemesen csengő baritonját. Testemben az
alkotás miatt érzett kevéske kis nyugtalanság is elszállt, ahogy Yixing karja
az enyémhez simult és forróság áradt szét bennem.
- Lenyűgöző - motyogtam halkan, miközben lopva felé
pillantottam, s hogy őszinte legyek, abban a pillanatban azt se tudtam, a képre
gondoltam, vagy rá. Miért? Íriszeimet zavartan sütöttem le, kezeimet
zsebre csúsztattam, aztán gyorsan felé kaptam fejemet, mikor ismét megszólalt.
- Egy igen régi és káprázatos festmény-sorozat egyik
darabja. Úgy vélik, négy része van, de sosem találták meg mindent. Sajnálom,
mert biztos bámulatosan festenek együtt - ajkain egy apró, szomorkás mosoly
bukkant fel, ugyanakkor pillantása nem bánatot sugározott, hanem valami mást,
ám nem volt időm rájönni, mit, hirtelen ijedtség csillant a szép szempárban,
majd csuklón fogott és behúzott egy piciny raktárszerűségbe. Szám nyílt, hogy
megtudakoljam, mi van, de akkor meghallottam az igazgató mély hangját, mire
minden szőrszálam az égnek meredt.
- Túl sok minden történt alig pár nap alatt, Yimin. Ez
így nem lesz jó. Főleg az a szökés… - Huang Sheng rosszalló hangneme és a tény,
rólam volt szó, nem igazán segített lenyugtatni a hevesen verdeső szívemet.
Homlokomon lassan megindult több izzadtságcsepp is, látásom elhomályosult, s
megfordult velem a világ. Nem kívántam megint ilyen szituációba keveredni. Egy
kis békére vágytam csupán. Hát olyan nagy kérés az?
A rémület miatt lehunyt pilláim megrebbentek, mikor
észleltem egy puha érintést arcomon, de kinyitni nem akartam szemeimet, csak
élveztem a lágy simogatást. Testemet éltető szervem kihagyott, amint megéreztem
Yixing felhevült, kissé nyirkos tenyerét mellkasomnak nyomódni még a ruháimon
keresztül is, közben másik tagja gyengéden végigsiklott karomon. Talán, ha más
helyzetben lettünk volna, zavarba jöttem volna, amikor óvatosan magához vont, s
megölelt úgy, hogy orcája az enyémhez simult, de így… Tulajdonképpen mire is
gondolok? Tőle is távol kell maradnom!
Nekifeszültem, el szerettem volna tolni, aztán
ellökni, azonban nem engedte, végül már szóvá készültem tenni a dolgot, ám
ujját leheletfinoman számhoz érintette, nehogy hangos legyek, mert még a kint
sétáló páros észre vesz minket, habár akkor, ez már nem érdekelt. Elfelejtettem
mindent, nem mertem levegőt venni sem, ahogy tudatosult bennem, pusztán keze
az, ami ajkaink között volt. Merthogy nagyon… Nagyon közel volt hozzám.
- Csak… Csak engedd, hogy segítsek! - ötletem se volt,
mire érti, ám aztán szép lassan leesett; belsőmben olyan békesség áradt szét,
amit eddig csak vele tapasztaltam és akkor már tudtam, ez nem csak valami
képzelt, furcsa hülyeség. Zhang Yixing megnyugtatott és elűzte minden bajom
csupán azzal, hogy megérintett.