24. Fejezet
Feldúltan, ugyanakkor elkeseredetten rohantam végig az épület folyosóin. Máskor szörnyen nehéz volt eligazodni benne, úgy éreztem, fogva akar tartani, ám most olyan volt mintha… Elengedne. Íriszeim észre se vették a gyönyörűséges tárgyakat, a falakat díszítő varázslatos képeket, semmit sem láttam, csak menekülni vágytam. El attól az ellenállhatatlan szempártól, ami most vádlón és csalódottan méregetett. Sosem bocsájt meg nekem.
Hangos csattanással vágódott ki az intézmény ajtaja, ahogy kinyitottam, s rögtön megtapasztaltam, milyen fagyos is a levegő kint. A bőrömet borító tengernyi kis seb csípni kezdett, amint a hűvös szellő végigsimította testem, azonban szinte fel se tűnt a dolog. Hörögve próbáltam némi éltető oxigénhez jutni, miközben könnyeim önkéntelenül végigcsorogtak arcomon. Mit tettem?
Zihálva igyekeztem összeszedni magam, fejem jobbra-balra fordult, nem tudtam merre menjek. Hova menjek. Van egyáltalán hova? Az apró gyöngyök elhomályosították látásom, légzésem szabálytalan volt és a kétségbeesés szép lassan egyre jobban rátelepedett az elmémre. Nem akartam én ezt. Hogy történhetett?
- Jongdae! - a hang irányába néztem, továbbra sem volt könnyű kivennem bármit is, ellenben felismertem kihez tartozik. Felszipogtam és mire megtöröltem szemeimet, Yuta már előttem állt egyenruhájában. Tekintete aggódva mért végig, s bevallom, örültem felbukkanásának. Egy pillanatra finoman megérintette karomat, miközben ismét végigmustrált, végül hátrébb lépett egyet, csakhogy egyértelmű legyen, annyira azért nem vagyunk jóban. - Mi a franc történt? Hova lettél kora reggel?
Fáradtan hunytam le pilláimat; ötletem sem volt, mit is mondhatnék erre, ám lehetőségem sem volt igazából. Rémülten nyúltam orcámhoz, majd feljebb kúsztak kezeim és holtra váltan dörzsöltem meg szempáromat. A kicsiny jégdarabok lassan hullottak alá tettem nyomán a szempilláimról. Mi az isten?
A japán srác ábrázatán különös változás ment végbe, ahogy mögém pillantott és, bár rengeteg opció átfutott az agyamon, féltem, mit láthatok, ha megfordulok. Yuta idegesen húzta össze szemöldökét, közben újfent közelebb jött hozzám, aztán vigyázva a vállamra simította tenyerét, amivel rendesen megdöbbentett. Most tuti meghalok, különben ezt biztos nem tenné meg.
Nagyot nyelve, csigatempóban kezdtem neki a mozdulatnak, de a fiú váratlanul felsikított, mire ijedten lestem rá. Íriszei elé kapta tagjait, majd térdre esett, ott előttem. Meghökkenve bámultam le rá, aztán vontatottan közelebb sétáltam hozzá, végül leguggoltam, miközben óvatosan rásimítottam hátára. Próbáltam lefejteni karjait, azonban nem engedte nekem; erősen, mindazonáltal a hangokból ítélve, majdhogynem sírva ellenkezett. Mintha… Valami történt volna a szemeivel…
- Nem igazán szeretjük, mikor valaki a hozzánk közel állókkal kezd ki - szívemet összeszorította a rettegés, ahogy felismertem a hátborzongató bariton tulajdonosát. Akadozva, még mindig az előző pozíciómban fordultam a megfelelő irányba, hogy ott belenézhessek annak a szemeibe, akitől talán a legjobban tartottam a díszes bagázs összes fiatalja közül. Csak a kávés srácot ne!
Elgyötörten eresztettem ki egy sóhajt, s vártam, mi lesz ebből. Semmi jó. Felegyenesedtem és félelmem csak rosszabb lett, a fiú mellett továbbá ott volt Jongin és Baekhyun kétoldalt. Csekélynyi reménnyel belsőmben kémleltem az utóbbi alakját; nem hittem, hogy Baekhyun bajt akarna, ugyanakkor a másik kettő nem sok jót ígért és… Nem gondolom, hogy Baekhyun képes lenne őket megállítani.
Láttam, hogy a társaság legnormálisabb tagjának nyílik a szája, ám nem volt ideje semmit sem mondani - mondjuk, ha megtette volna, se hiszem, hogy hallottam volna -, ugyanis Jongin megjelent előttem. Mármint szó szerint megjelent. Ajkaim szinte a földet verdesték úgy elképedtem, de nem volt lehetőségem semmit sem reagálni ezen kívül, Jongin megragadt a csuklómat és egyszerűen máshol voltunk. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Képtelenség…
Agyam teljesen kihagyott néhány percre; esetlenül huppantam seggre az erdő kellős közepén és csak meredtem magam elé. Osztálytársam, ahogy érkezett, úgy el is tűnt, csakhogy egy lélegzetvételnyi idő múltán visszatérjen a hiányzó másik két diákkal. Rémülten rándultam össze, amint megjelentek előttem, a távolban észleltem egy villámot, ami szerteágazódásával gyönyörűen megvilágította az amúgy reggelhez képest sötét felleget. Miattam van. Rettegek, mégis közben félek, ismét bántok valakit.
A tenyereimet borító hangyányi vágások csíptek, ahogy a földre támaszkodtam magam mögött, majd apránként hátrálni kezdtem tőlük, holott sok értelme nem volt, jöttek utánam. Pontosabban mondva, ketten; Baekhyun nem indult el, szótlanul álldogált hátrébb fehér botjával. Istenem, szerintem ezt tényleg nem élem túl. Itt fognak elásni az erdőben.
- Tisztáznunk kell pár dolgot, új fiú - felszisszentem az utolsó két szót halva, kivoltam tőlük, ennek ellenére inkább csöndben maradtam. Nem kell pluszba generálni a feszültséget. Rendületlenül haladtam tovább; igyekeztem figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit a sebek miatt éreztem, nem foglalkozni azzal, hogy a szél olyan hevesen kezdett el süvíteni, hogy aggódtam, elvisz. Bár ez most nem jött volna rosszul.
A szemeim döbbenten kerekedtek el, ahogy pillantásom lábaim elé tévedt; a földön lassan siklott előre egy jégpáncél. Riadtan emeltem tekintetemet fel, s kapcsoltam azt össze az alacsonyabbikkal. Nem hallucináltam múltkor, valóban megfagyott a kávé a bögrében. Mozdulataim kapkodósabbak lettek, minél messzebbre szerettem volna kerülni tőle. Tőlük. Mindenhonnan, s mindenkitől.
Halk sikoly csúszott ki számon, mikor a jég megérintett, majd szép fokozatosan elkezdett felkúszni bokámon. A dermesztő fagy azonnal szétáradt a testemben, kétségbeesetten néztem, ahogy egyre feljebb jut rajtam. Sebesen vettem a levegőt, ajkaim előtt újra és újra feltűnt egy-egy párafelhő következtében, fülemben hallottam a szívem dübörgését, ugyan nem volt olyan gyors, mint hittem. Ha jól tudom, a hideg lelassítja. Tényleg meghalok…
- Minseok… Fogd vissza magad, vagy a végén még… Megölöd - Jongin hangja alig ért el hozzám, épphogy csak és meglepődtem, mert… Aggódó volt. Jézusom, akkor ez a Minseoknak nevezett igazából képes lenne megölni? Itt és most? Ha még Jongin is így vélekedik, nekem befellegzett.
- Alig érkeztél meg és már most rengeteg… Hmm, problémát okoztál. Nem mintha képes lettél volna rá, de szándékodban állt bántani Chanyeolt, láttam a ruháját és hallottam, amit hallottam. Joonmyun sem volt elragadtatva tőled, bár mivel Yixinggel… Mindegy is. De az, hogy megtámadtad az apját… Azt hiszem, kicsit el kéne beszélgetnünk.
A bal szemem alja megrándult, kikívánkozott egy őrült röhögés szavaira, viszont visszafogtam magam. Mégis milyen “beszélgetés”? Minimum megfélemlítés. Valószínűleg az arcomra is ki volt írva, mit gondolok, mert az eddig a combjaimnál megpihent jég ismételten elindult felfelé. Rettegve lestem, ahogy eléri a csípőmet, hasamat, derekamat, végül inkább szorosan összezártam pilláimat és csak vártam, hogy megfagyjon a mellkasom, s vele a testemet éltető szerv is.
- Elég! - a számomra oly kedves bariton most vérfagyasztóan szelte ketté az erdő halott világát. Íriszeim rögtön kipattantak, tekintetem Yixingét kereste, ám néhány másodpercnél tovább nem bírtam ránézni. Borzasztóan sötét pillantással bámult Minseokra, olyannal, amit én sosem akartam tőle látni. Kérlek, ne, mert tőled is félni fogok, és azt nagyon nem szeretném.
Megviselten görnyedt meg hátam, holott a lassan bekebelező folyadék továbbra sem hagyott békén, sőt… Folyadék? Mondhatom ezt egyáltalán? Nem is értem, hogy képes erre, hiszen a jég szilárd, így nem… Mászik. Tüdőm összeszorult, ahogy felsőtestem is megkaparintotta a fagyos halál, bőröm ordított, mikor az a ruhám alá kíváncsiskodott. Hallottam, hogy mikor megfagy az ember teste, olyan mintha lángolna, eddig ezt sosem hittem, de valóban olyan.
- Azt mondtam, elég! - Yixing hangja iszonytatóan csendült fel megint; az üvöltés, amit hallatott a viharos szelet is szinte eltüntette. A karjaim szerencsére még szabadok voltak, így arcom elé tudtam kapni őket, mikor hirtelen a jég milliónyi darabra robbant szét, ismét összekaszabolva mindenhol.
Zaklatottan húztam magamhoz lábaimat, próbáltam minél kisebbre összegömbölyödni, azonban bevallom, érdekelt, mi történik kint, így kilestem kezeim között. Minseok ijedten meredt előre, rám, vagyis inkább a temérdek sok apró kis fénypontként világító jégszilánk játékára. Elismerem, más körülmények között ezt varázslatosnak, talán… Romantikusnak is találnám, mindazonáltal pillanatnyilag ez szörnyen röhejes gondolat volt. Az ábrázata… Ezt… Ezt nem ő csinálta. Esetleg… Yixing volt, aki… Képtelenség…
Váratlanul Jongin bukkant fel a fiú mögött és a vállát megérintve, el is illantak. Baekhyun már nem volt sehol sem és őszintén szólva, gőzöm sem volt, ő mikor vált kámforrá. Vagy teleportált. Mit tudom én. Félve pillantottam fel a rajtam kívül még itt maradtra, ötletem sem volt, hogyan kéne hozzáállom, vagy éreznem. Istenem, azt hiszem, félek tőle.
Óvatosan indult meg felém, mire összerezzentem. Lesütöttem tekintetemet; szempárom a megszámlálhatatlan sok gyémántként ragyogó kicsiny darabkát mustrálta, bár olyan számottevő mennyiség már nem maradt, a talaj beitta őket. Hatalmasat nyeltem, ahogy füleimet megütötték léptei, talpai alatt némán reccsentek meg a leszakadt ágak, illetve a lehullott levelek maradványai.
Idegesen szorítottam össze szemeimet, ujjaimat hallószerveimre szorítottam, nem akartam sem látni, sem hallani. Ám ez nem volt ilyen egyszerű. A szél továbbra is erőteljesen fújt, orromat megcsapta jellegzetes illata, pilláim akaratlanul is, de megrebbentek, s felsandítottam rá. Bánatos íriszekkel méregetett, sőt az egész lényéből áradt felém a megbánás és a bűntudat. Ne nézz így rám, kérlek! Azoknak a lélegzetelállító sötét ékköveknek sosem szabadna.
- Sajnálom - suttogta szinte hangtalanul, miközben leguggolt elém. - Sajnálom, sajnálom, sajnálom… - csak ismételgette a bocsánatkérését folyamatosan, az én szívem meg összetört, ahogy lassan teljesen magába roskadt előttem. Tagjai fülsértően csattantak előttem a sárban, ahogy térdre esett. Láttam, hogy remeg a jobbja, néha olyan érzésem volt, szeretne hozzám érni, azonban nem mer, aztán erőt vett magán és vigyázva végigsimított arcom bal oldalán.
Belsőmben kellemes meleg áradt szét tettére, s éreztem, ahogy a megannyi parányi vágás fokozatosan összeforr. Döbbenten vizslattam, bár valahol az elmém legmélyén tisztában voltam azzal, hogy… Képes gyógyítani. Azok után, ami nemrég történt, már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az eddigieket is őt tette. Ő gyógyította meg azt a sebet is a kulcscsontomon, amiről azt hittem, örökre rajtam marad.
Önkéntelenül simultam bele az érintésbe, pedig félnem kellett volna tőle, ezt diktálta volna a józanész, ennek dacára olyan jóleső volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Pillantásunk találkozott, mikor belenéztem a barna szempárba, és ugyan még szomorúnak tűnt, a letargikus aura kissé mérséklődött körülötte.
Halkan felsóhajtottam, miután visszahúzódott és leült sarkaira, hogy aztán onnan figyeljen tovább. Egyenruhája csapzott volt, ugyanakkor semmi sem volt az enyémhez képest; mindenem sáros, vizes és itt-ott véres volt a megolvadó jégtől és a sebektől, a hajam is. Biztos voltam benne, hogy nem nyújtok egy megnyerő látványt, mégis mikor Yixing kedvesen rám mosolygott, nem érdekelt. Hihetetlen, de túléltem.