Pislogás nélkül meredtem a huszonegyes szoba plafonjára, ujjaim akaratlanul is, de folyton visszatértek ugyanoda. A számhoz. Még mindig úgy éreztem, ég. Ég Zhang Yixing csókjától. Tizenhat éves voltam és nyilván foglalkoztatott a tudat, vajon valaha lesz-e valakim. Engem folyton kerültek a helyzetem miatt, így sosem mertem jobban belegondolni, milyen lenne párkapcsolatban lenni. Mostanáig.
Belsőm lángolni kezdett, ahogy felrémlett előttem az a néhány perc kora délutánról. Nem zavartattuk magunkat, persze nem is volt miért, az ebéd utáni első óra már kezdetét vette, senki sem volt az udvaron. Csak mi. Úgy csókolóztunk a varázslatos szökőkút szélén ülve, mintha nem lenne másnap. De még csak este se.
Karom mellkasomra zuhant, s megéreztem, szívem milyen sebesen is ver. Lehunytam szemeimet és újra láttam magam előtt azt a röpke pillanatot. Yixing tenyere nyirkos volt, mikor arcomra simított, illetve kicsit talán esetlenül mozdult, ezzel szemben ajkai játékából sütött a tapasztalat. Nem leszek féltékeny.
Óvatos volt, s figyelmes, ugyanakkor szenvedélyes, ami kellőképpen alátámasztotta szavait, miszerint… Mindent érezni akar. Totálisan elkábultam, szinte semmit se vettem észre a környezetből, így igazából még most sem vagyok biztos benne, valóban úgy történt minden, mint emlékszem. Most már az egész fejem ég, nemcsak a szám.
Ölemben pihenő összekulcsolt ujjainkat úgy szorította, hogy ha arra vágytam volna, hogy elengedjem sem tudtam volna és egy ponton azt hiszem, én is hasonlóképpen tettem. Úgy szorongattam, hogy attól paráztam, eltörtem egyet-kettőt. Mondanám, remélem, nem lett baja, de gondolom, meggyógyította, ha mégis.
Tenyere egyszer csak lecsúszott orcámról, először vállamnál, majd felkaromnál torpant meg, végül átölelte a derekam és még közelebb vont magához. Ezzel egy időben csókunk is elmélyült és, bár azt szeretném, hogy memóriám becsapjon, ám… Nos, asszem, elég hangosan belenyögtem a forró csókba.
Elvörösödve kaptam fejem az ajtó irányába, felültem, karjaimat pedig a takaró alá rejtettem, amint tudatosult bennem, Jin érkezett meg. Nem volt mitől félnem, rám sem hederített, egyenesen szekrényéhez robogott, azonban… Hogy a jó istenbe adom be nekik, hogy már semmi baja a tenyereimnek?
- Ha még egyszer meglátom bármelyik ruhádat rajtad, felgyújtalak velük együtt - döbbenten meredtem az ágyamra dobott kupacra, aztán Jin barna szemeibe sandítottam. - Első év után nagyot nőttem, ezek meg azóta is a szekrény mélyén voltak - végigmért, rongyos felsőmnél kicsit elidőzött, s egy lemondó sóhaj után megindult kifelé. - Francos szociális faszság…
- Köszönöm! - nem hiszem, hogy képes voltam minden hálámat beleadni a szóba, de próbálkoztam. Erre tényleg nem számítottam.
- Különórám lesz. Hallottam, hogy csak mára kaptál kimenőt. Pihenj! - a koreai amilyen váratlanul és gyorsan érkezett, úgy is távozott. A különbség annyi volt, hogy ezúttal mérhetetlen melegség maradt a szívemben utána. Ha a modorától eltekintünk, hihetetlenül kedves ember.
Elgondolkozva méregettem a márkás cuccokat, még kívülről is könnyen meg tudtam állapítani, hogy mindegyik méregdrága volt, finom, puha anyaggal. Reszkető taggal nyúltam oda a legfelsőhöz és simítottam végig rajta. Leszámítva az egyenruhámat, illetve… Yixingét, sosem volt lehetőségem ilyen ruhákhoz nemhogy hozzáérni, viseli meg aztán végképp nem. Egy részem most megkérdezné, álmodom-e, de… Ki tudja? Lehet akkor a Yixinggel történteket is csak képzeltem és azt nem akarom.
Nagyot nyelve emeltem fel az egyszerű, fekete pólót, majd az alatta lévő farmert és el kellett ismernem, ezek valóban az én méreteim voltak. Talán kicsit bővebbek, viszont még a jóízlés határain belül. Sietve vettem fel őket, valamint még egy vastagabb pulóvert, csakhogy minél előbb láthassam magamon őket, s izgatottan mustráltam végig az ismeretlen alakot a szekrény tükrében. Nem lettem tíz per tízes, de… Végül is Yixingnek a szakadt valóm is bejött. Vagy mi. Szóval…
Őszintén szólva, a kínainak, ha jól értelmeztem a dolgot, valójában mindegy volt, hogy néztem ki. Nulla tudásom volt a témában és egyikünk sem mondott ki semmit kerek perec, ám a fiú az ajtómig kísért, ajkain egy lélegzetelállító mosollyal. És csak ekkor engedte el kezemet, előbb nem.
Aprót lépve mentem közelebb az üveghez; íriszeim összekapcsolódtak párjaikkal és meghökkenve állapítottam meg, hogy… Boldog vagyok. Úgy igazán. Szempárom csak úgy csillogott, mint talán soha. Bár Yixing baráti köre nem érdekelt, mégis úgy éreztem, lezártam a velük kapcsolatos dolgot. Elengedtem. Jin… Nos, Jin maradt, mindazonáltal ismét nyitott felém, Yuta pedig eddig is viszonylag normális volt. És Yixing…
Halk sóhaj tört fel belőlem, miután az íróasztalomra tévedt pillantásom. Komótosan sétáltam oda és egy elhaló nyögés után, kezembe vettem a rajta található papírt. Alsó ajkamat rágcsálva bámultam rajta a péntek, valamint az úszás szavakat. Elvileg a kezeim miatt kihagyhattam volna, de így, hogy tudtam, már nem sérültek, nem véltem helyénvalónak. Ha poénkodni akarnék, azt mondanám, megúszhattam volna.
Érdeklődve pillantottam ki az ablakon, gyönyörű idő volt, ami nem volt meglepő, végre nem rontottam az amúgy is szürke, őszi időn. Sebtében hozott döntés volt, azonban nem vágytam halogatni a dolgot, így egy gyors cipőfelvétel után már siettem is ki, hogy megkeressem az uszodát. Gőzöm sincs, hogy nem fogom totálisan leégetni magam holnap, ellenben legalább tudni fogom, hol van az épület.
Bevallom, tapasztalataim alapján azt hittem, életem végig fogom keresni a létesítményt, ám nem így volt. A szökőkút táblái ezúttal is segítettek útba igazodnom, bár elismerem, először hosszú perceken keresztül mást sem csináltam, mint meredtem rá. Elvörösödve és zavartan. Azért elég romantikus hely első csókhoz. Mi? Miket beszélek? Jézusom…
Ráérősen, zsebre dugott kézzel ballagtam a megadott irányba és csakhamar megleltem a keresett területet. Egy kisebb erdő után a földút újfent visszaváltott betonúttá, s lenyűgöző, a többi objektumhoz képest igen modern tárult elém. Távolról is meg tudtam állapítani, hogy zárva volt, viszont kicsivel odébb volt egy óriási kinti medence is. Semmi meglepő nincs ebben, csak a szokásos pucc.
A cicoma ellenére elcsodálkoztam, hogy ez nem volt rendben tartva; undorító zöldes akármik úsztak a tetején, rengeteg gally, levél és még ki tudja, mi volt benne. Mondjuk, nyilván ilyenkor senki se használja, de meghökkentő a csilivili hiánya.
Ijedten kerekedtek el szemeim, ugyanis a víz hirtelen, minden előzmény nélkül felcsapott. Köhögve botladoztam hátrébb, igyekeztem a nedves tincseimet arrébb söpörni, hogy ne takarják el látásom. Testem megfeszült, ahogy hátam egy széles mellkasnak nyomódott, s rettegve fordultam meg. Egy részem tudta, ki az, de azért reménykedtem.
Holtra váltan vizslattam Joonmyun egyenruhába bújtatott alakját; a szinte már fekete hajkorona meglibbent egy erősebb széllökés hatására, barna íriszei lomhán mértek végig, végül belefúródtak enyéimbe. Leírhatatlan indulat áradt belőlük felém, noha egyéb jelét nem adta érzelemnek. Tévedtem. Tuti nem záródott le a kapcsolatom a díszes kis társaság tagjaival. Legalábbis vele biztos nem.
- Már mondtam neked egyszer, Kim Jongdae, a víz igen kegyetlen tud lenni - elhűlve figyeltem, amint megkerül, odalép a medence széléhez, majd leguggol, s belemártja a kezét. - Annyira… Természetesnek veszik az emberek, hogy fel sem tűnik nekik, mindenhol ott van.
- Joonmyun…
- A felhőkben, aztán az esőben, s így pocsolyákban, a földben. Egy… - lassan megkavarta a víz felszínét, azt követően kiemelte karját. - Medencében. Vagy akár egy szökőkútban - hatalmasat nyeltem, nagyon féltem, hogy merre fog ez a beszélgetés kifutni. Rossz sejtésem van.
- Kérlek…
- És mivel szinte tényleg mindenhol ott van, sok mindent lát - felegyenesedett, ugyan még nem tisztelt meg gyűlölködő szempárjával, azonban a körülötte keringő baljós aura nem sok jót ígért. Ez most komolyan meg fog ölni. - Például, hogy csókolóztál Yixinggel.
- Én… - reagálni sem maradt időm; egyszerűen kinyújtotta a tenyerét felém, én pedig már ott is voltam a markában. Rémülten pillantottam a dühtől és a hirtelen besötétedő felleg miatt csaknem fekete szemekbe. Biztos voltam benne, még bajom lesz a Yixing és közte lévő viszony miatt. Hát lett. Nem is kicsi. Istenem, miért keveredek mindig ilyen szituációkba?
- Tudod, Jongdae, az emberi test nagy része is víz - riadtan kémleltem a mögötte lévő területet; a medence nyugodtsága már sehol sem volt. Más esetben valószínűleg képtelen lettem volna feldolgozni, hogy lehetséges ilyesmi, ám ismerve őt és képességét, fikarcnyi kétségem sem volt afelől, ő műveli. Meg akar félemlíteni. És jól csinálja.
- Joonmyun, kérlek… Én… - ötletem sem volt, mit mondhatnék ezeken kívül. Hogy nem jól látta? Csak rontana a helyzeten. Hogy sajnálom? Dehogy sajnálom! Ha eszembe jut Yixing… Yixing és az ő mosolya, csak arra tudok gondolni, már akkor megmentett, mikor az apja autójába ültem. Most már tudom, hogy az ő mosolyát láttam akkor, bárhogyan is lehetséges.
Végül aztán mindegy is volt, mit próbáltam hablatyolni, nem jutottam el odáig, hogy összetegyek egy értelmes mondatot. A fiú játszi könnyedséggel fordult meg velem együtt és csak úgy… Elengedett. Lassított felvételként láttam, ahogy távolodik, miközben testem elmerült a jéghideg vízben. A világ összemosódott előttem, megtelt gusztustalan, nyálkás valamikkel. Nem tudok úszni.
A fiatal által keltett hullámok minduntalan összecsaptak felettem, nem bírtam levegőt venni és biztos voltam benne, a medence nem mélyebb két méternél, mégis minden olyan nagyon távolinak tűnt. Joonmyun beleveszett az alighanem rettegésem okán beszürkülő égboltba a förtelmes, zavaros vízzel együtt. Az egész táj egybefolyt.
Nem szándékos volt, de képtelen voltam megállítani; szemeim előtt végigszáguldott egy fénynyaláb, kezeimben éreztem gyűlni a gigászi energiát, holott tisztában voltam a ténnyel, ha ez most kitör, valóban itt halok meg, mert tuti nem kerül el engem sem. Nem akarok meghalni.
Hátam tompán ütközött neki a szép napjain feltehetően hófehér csempének, tagjaim tehetetlenül lebegtek. Íriszeim sebesen követték az elektromosság útját, azonban az olyan szerteágazó, illetve végeláthatatlan lett egy szempillantás alatt, hogy hamar elvesztettem. Ismét kitekintettem a vízen túlra, kerestem Joonmyunt, ám nem leltem. Itt hagyott.
Összeszorítottam fogaimat, testem ívbe feszült, amint megéreztem a kínt. Sosem tapasztaltam még meg, milyen, amikor a saját képességem engem támad. Úgy istenigazán. Görcsbe rándultam, a maradék oxigénem is elillant, s nem maradt más, csak a hívogató némaság. Meg fogok halni.
Kizárt volt, mégis olyan volt, mintha órák teltek volna el lent. Másra sem vágytam, minthogy véget érjen a fájdalom és a szenvedés. Röhejesnek tűnt az elképzelés, hogy kicsordult néhány könnycsepp itt, de tényleg így volt. Sohasem támaszkodtam senkire, ennek ellenére most… Yixing, hol vagy? Szükségem van rád.