Yixing
Az egész világ elhallgatott körülöttem, amint beléptem az ügynökség viszonylag nagy tárgyalójába a titkárnővel a nyomomban. Biztos voltam benne, hogy éppen bemutatnak, kezet ráztam két férfival is, azonban mindenem - komolyan mindenem - csak Chenre tudott fókuszálni.
A szőke tincseken megcsillant a Nap fénye. A laza, hétköznapi szerelés tökéletesen ellensúlyozta a számomra kicsit hivalkodó fekete, láncos bakancsot, s akaratlanul is mosolyba görbült szám. Ez annyira Chen volt. Aztán találkozott a tekintetünk.
A szívem heves dobogásba kezdett a fekete szempár láttán, elmémet megannyi emlék lepte el, s belsőm forrósággal telt el az oly nagyon szeretett macskás ajkak hatására. Kívülről tuti úgy tűnt, épp felmérjük a másikat, vagy valami ilyesmi, mert talán túlságosan is hosszú ideig néztük egymást, pedig valójában… Istenem, talán mégsem volt ez jó ötlet. Nem hiszem, hogy kibírom élve.
Esetlenül léptem beljebb, közelebb Chenhez, mire ő felpattant és a széke mögé húzódott. Hülye lennék nem bevallani, mennyire is fájt ez az amúgy is megkínzott és sajgó lelkemnek. Mielőtt lesütöttem pilláimat még elkaptam, hogy gondterhelten beletúr hajába, ami szintén nem esett túl jól. Te balfasz! Nem mintha lenne bármi meglepő a reakciójában!
- Gyere, Jongdae! Nem úszod meg a form… - zavartan pillantottam fel, mikor a helyiség legidősebbje elhallgatott. Aztán rájöttem, miért; Chen már ott állt előttem. Kinyújtott karral. - Khm, tehát ő-
- Nem szükséges ez. Ismer-
- Kim Jongdae - szakított félbe Chen semleges hangon. A testemet éltető szerv kihagyott legalább egy ütemet, de lehet többet is, ahogy realizáltam, úgy tesz, mintha nem is ismernénk egymást. Szóval akkor így találkozunk újra?
Jongdae
Közömbösnek kellett lennem. A másik lehetőség az volt, hogy hisztis picsa leszek és elhordom Lay-t annak, illetve oda, amit megérdemelne. Merthogy igen, kibaszottul megérdemelte volna, hogy minimum leüvöltsem, azután kidobjam innen úgy, hogy a lába se éri a földet. Ismétlem, minimum.
Elképzelni sem tudtam, miért döntött végül úgy, segít nekem. Vagyis… De, persze, eltudtam. Lay mindig is másokat helyezett maga elé, mindig mindenkinek és mindenben segíteni akart, különösen nekem. Nem azért, ami a múltunkban történt, hanem mert ő ilyen volt. Túl kedves ehhez a világhoz.
Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy még véletlen se mutassak több érzelmet, mint kellene, mikor megláttam az először döbbent, majd szomorú, s elkeseredett íriszeket, amiket érzelemmentes hanghordozásom váltott ki. Távol. Kell. Maradnom. Tőle.
- Zhang Yi… Lay Zhang - suttogta halkan, s leheletfinoman, épp egy pillanatra megszorította a kezem, aztán gyorsan el is engedte. A lelkemet is eladtam volna akárcsak egy másodperccel is több időért, de… Nem lehet. Az egész lényem ordított azért, hogy újból megérintsen. Még ennyi idő után is vágyódtam Lay érintéséért. Ez baj. Óriási baj.
Kábán figyeltem, ahogy elrejti zsebeibe tagjait, majd egy utolsó pillantás után, az igazgató felé fordult és beszélgetni kezdtek. Szívem belesajdult, miközben az arcát fürkésztem; az apró, ám gyönyörűséges mosoly hamis volt. Felismertem, hiszen annak idején rengeteget viselte még előttem is. Nem kellett volna újra találkozunk, egyikünk sem állt még rá készen.
Yixing
Éreztem magam Chen tekintetét, mialatt az ügynökség vezetőjével diskuráltam és ez nem igen segített, az meg főleg nem, amikor a férfi hellyel kínált, ugyanis valami elbaszott véletlen folytán természetesen egymással szembe kerültünk. Ez most halálkomoly?
- Tudom, hogy a kérésünk felettébb… Nos, végül is nem szokatlan, de Önnek biztosan. Nagyon hálásak vagyunk, amiért eljött ide, holott nem… Nem szeret személyesen együtt dolgozni az énekesekkel - esküszöm, hogy igyekeztem koncentrálni az igazgató mondandójára, azonban Chen idegességét még a fa túloldaláról is érzékeltem. Vajon még mindig ráng közben a lába?
- Egy igen jó barátom Koreába él - szólaltam meg csöndesen egy pillanatra sem szakítva szemeimet az előttem ülőről. - Miatta is jöttem - Chen felvonta egyik szemöldökét, aztán alsó ajkába harapott és félrenézett.
- Ó! Akkor azt hiszem, a Sors így akarta - a Chen mellett elhelyezkedő férfi, a menedzsere, kedvesen mosolygott, s megpaskolta volt barátom lábát, mire lehunytam pilláimat. Nem fogok kombinálni. Nincs is értelme és nincs is jogom hozzá. Már. A francba már a Sorssal!
Ettől függetlenül zavart. Chenen egy szempillantás alatt változás állt be, úgy tűnt, megnyugodott és valamennyire elengedte magát. Eddig erre csak én voltam képes. Hátradőlt és figyelmét az asztalfőn helyet foglaló illetőre összpontosította. Mély levegőt vettem, s én is így tettem. Profi vagyok. Nincs helye a drámának. Chen eléggé egyértelmű volt ebben, mikor ismeretlenként bemutatkozott.
Jongdae
Nem először ültem ilyen megbeszélésen, így pontosan tudtam, mi fog történni, miről lesz szó, úgyhogy bevallom, úgy csináltam, mint, aki kurvára figyel, de amúgy fejben totál máshol voltam. Nem is akartam itt lenni. Lay-jel egy asztalnál. Egymással szemben. Kész röhej!
Akkor kaptam csak fel a fejem, mikor a zenéről kezdtek el dumálni. Lay… Teljesen megváltozott. Az arca véresen komoly lett és, ami eddig nem tűnt föl, hogy a tartása mennyire… Erőtlen volt. Megtört. Viszont abban a másodpercben, hogy a konkrét dallamok, valamit a szövegek felöl érdeklődött a főnököm, rögtön kihúzta magát és magabiztosabbnak látszódott.
Pillantásom most először siklott úgy végig rajta, hogy nem a régi Lay-t láttam rögvest magam előtt, hanem a mostanit. Szemei alatt borzalmas, sötét karikák húzódtak, bőre fakó volt, ajkai pedig cserepesek. Íriszeim még lejjebb tévedtek; annak ellenére, hogy nem öltözött ki, adott magára, ugyanakkor még így is szembetűnő volt, mennyire is sovány. Imádtam azt a sebesen lüktető eret az érzékeny nyakán, azonban most egészségtelenül kilátszott.
Vékony zongoraujjai számos kotta fölött elidőztek és kívülről biztos úgy tűnt, én is azokat mustrálom oly nagyon, holott engem csak az érdekelt, milyen durván kirajzolódtak a kézfején is az erek. Nézett már ki véznának régebben is, mikor beteg volt, ám ennyire sosem volt szörnyű. Főleg azért volt meghökkentő, mert… Úgy éreztem, ez nem alkalmi. Ez a jelenlegi énjéhez tartozott. Mi történt veled az eltelt évek alatt, Lay?
Yixing
- Akkor már csak a hivatalos szerződés van hátra. Intézem is a titkárnővel - mikor elhagyta az ügynökség vezetőjének a száját ez a mondat kézfogás közben, nem tudtam, hogy ez azt jelenti, most és kettesben hagynak minket Chennel. Erre valószínűleg ő sem számított, mert szájtátva bámult a két férfi után széttárt karokkal.
- Faszom az egészbe - morogta halkan, majd feldobta az egyik lábát az asztalra, azt követően a másikat is. Mosolyogva kémleltem láthatóan frusztrált alakját, aztán amikor rángatózni kezdett az egyik tagja, átnyúltam a fán és óvatosan lábszárára kulcsoltam balom. Ijedten pattantak ki szemei és, mire kettőt pislogtam, hátrazuhant székestül.
- Jó látni, hogy van, ami azért nem változik - röhögtem fel. - Jól vagy? - kérdeztem kedvesen és felálltam, hogy felsegítsem. Alig egyenesedtem ki, már talpon volt és hevesen bólogatott. - Nem is fogsz már hozzám szólni?
Chen meglepődve vizslatott fekete szempárjával kérdésem után, miközben igyekezett visszahúzni a helyére a pulóverét. Nyilván nem volt az ínyére a szituáció, bár azt nem voltam képes behatárolni, miért. Gyűlölt, vagy még…?
- Segíteni jöttem - leheltem szinte hangtalanul a némaságba. - Tényleg… Szeretnék neked segíteni. Nem tudom, hogy… Mi történt, de ismerlek. Tudom, hogy megérdemelte az az újságíró.
- Keresem a szavakat - válaszolt hosszú percek múltán hasonló hangerővel. - Át kell gondolnom őket, mert félek, még olyat mondok, amire egyikünk sem áll még készen. De van valami, ami… Ami nagyon érdekel - váratlanul felém mozdult és megdöbbentem, amikor megérintette az arcomat. - Ki tette ezt veled?
Jongdae
Rohadtul rettegtem Lay válaszától. Egy részem arra vágyott, azt mondja, miattam van. Nem azért, mert azt akartam, szenvedjen miattam. Ennyire. Hanem, mert féltem, mi, pontosabban mondva, ki a másik lehetőség. És sajnos teste reakciója mindent elárult nekem.
- Lay… - először ejtettem ki ajkaimon a nevét úgy, hogy őt szólítottam meg és meglepődtem, mennyire jól esett. Túlságosan is jól, ami azt illeti. Karom ismét mozdult, hogy megérintsem, de félreütötte tagom.
- Ne érj hozzám - súgta csöndesen. Elhűlve meredtem rá; ha egyáltalán lehetséges volt, még jobban elsápadt, s remegni kezdett. Megrémültem, hogy netalántán pánikrohamot kap itt és most, holott nem állítom, hogy könnyű volt, de volt idő, amikor már liftbe is bírt szállni egy-két emeletre. Amikor hozzá tudtam úgy érni, hogy ne sírja el magát a förtelmes emlékeitől. Azt hittem, ezen túljutott.
Ám végül nem ez volt, amin elképedtem. Egyszerűen hátraarcot csinált és kirohant a szobából. Egyetlen további szó nélkül. Lay mindig is… Mindig is engem keresett és akart, ha megnyugvásra volt szüksége. Pusztán a közelségem, valamint pár szó elég volt ahhoz, hogy lecsillapodjon háborgó lelke. Hát semmi sem maradt meg ebből? Azt reméltem, ez örökre kettőnké lesz.
Beharaptam alsó ajkam, majd egy elhaló nyögés és hajba túrás után, kisiettem. Annak ellenére, mennyire is satnyának látszódott, igen gyorsan eltűnt a halálba. Magyarázkodhatok majd a nagyfőnöknek…
Zihálva érkeztem meg a recepció fölötti kis erkélyhez. Ott már lelátni a vendégekre, ám azért távol vagyunk valamennyire mégis csak tőlük. Szerencsétlen szívem fájdalmasan dobbant meg mellkasomban, ahogy realizáltam, ki is nyugtatja Lay feldúlt alakját. Soha a büdös életben nem volt szerencsém a legjobb barátokkal, mondtam már? Hogy rohadnál meg, Park Chanyeol!
Yixing
Nem akartam így bánni Chennel. Nem akartam elfutni. Abban bíztam, az ő érintését el fogom tudni viselni egy ilyen helyzetben. Azt akartam, hogy ő legyen az, aki, ha bármi lesz is, segíteni tud megkínzott valómon. Ha nem ő, akkor ki?
Azt hittem, menten rosszul leszek. Ott, előtte. Kis híja volt, hogy nem estem, vagy hánytam össze magam. Amint az arcomhoz ért, mást sem láttam magam előtt, mint, mikor a volt tanárom tette ugyanezt az utcán. Rohadtul elbaszott tévképzet volt. Chen sosem, semmilyen körülmények között még csak gondolni sem gondolt volna ilyenre. Undorodom magamtól.
És csak rosszabb lett minden, amikor leérve a recepcióra Chanyeol azon nyomban előttem termett. Magas alkata semmit se segített az amúgy is röhejes szituáción. Esetlenül löktem félre az ő kezét is, közben mégis arra vágytam, fogjon meg, mert mindjárt elájulok és vigyen ki innen minél előbb. Minden összemosódott, a gyomrom pedig felkavarodott.
- Yixing, mi a baj? - Chanyeol csöndes hangja alig jutott el hozzám. Nem próbált meg ismét hozzám nyúlni, amit értékeltem, csak figyelt fekete íriszeivel aggódva. Néha mozdult csupán, szerintem akkor, amikor megbillent testem és úgy tűnt, tényleg összeesek. Annyira kedves ő is. Miért… Miért nem bírom elviselni?
Elkeseredésemben könnyek szöktek szembe, a helyiség megfordult körülöttem, aztán testem önkéntelenül is, de megdőlt előre, Chanyeol irányába. Tudtam, nyilván tudtam, hogy nem direkt és még csak nem is ő kezdeményezte a dolgot, csakhogy ez a meggyötört lelkemnek édeskevés volt. Ne érj hozzám, kérlek, hagyj elesni, mert egyébként elképzelni sem tudom, mi lesz.