Sziasztok, ahogy ígértem, itt is vagyok a kövi résszel ^^ Az előző rész végén Chen válaszát várhattuk Lay szavaira és most kiderül, mit mondott. Avagy sem xD Mindenesetre Lay kissé széthullik, Chen pedig Chen, ha Lay-ről van szó :3 Kellemes olvasást hozzá ^^
(Khm, lehet a kövi bejegyzésem egy KaiChen OS lesz, de még meglátjuk *nem érti mi ez az ihlet megszállás OS terén*
19. Fejezet
Jongdae
Elgondolkozva pörgettem a mobilom két ujjam között, tekintetem a lakásom plafonjára volt tapadva már kibaszott régóta. Gőzöm sem volt, hány óra van, amúgy is rohadt későn értem haza. Lay szavaira egyszerűen képtelen voltam válaszolni, s bár nem mondtam semmit, volt barátom végül egyetlen szó nélkül távozott. Biztos voltam benne, hogy a… Nos, semmilyen reakciómat nem vette egyértelmű visszajelzésnek. Nálam, még ha valamit kerek perec mondok is ki, sem lehet tudni, hogy tényleg úgy gondolom-e, ahogy, hát, még ha csak kussban meredek előre… Csak időt, s teret hagyott nekem arra, hogy kiszenvedjem magamból.
Miután Lay lelépett, még percekig, ha nem órákig, bámultam magam elé, majd inkább a táncterembe mentem levezetni az összes feszültségem. Fingom sem volt meddig voltam ott, ám egy ponton nem sok hiányzott, hogy összeessek a fáradtságtól. Bőven a határaimon túlra hajszoltam magam, de igazából erre vágytam. Egy hangyafasznyi némaságra. Mégis, mikor kész voltam elájulni a kimerültségtől menedzserem, mint valami hős befutott és megmentett attól, hogy felnyaljam a saját izzadtságom a földről. Nem mertem ránézni sem az utolsó beszélgetésünk miatt.
- Gyere, hadd segítsek! - Ja, hát, igen. Szóval itt maradt.
- Nem kell - motyogtam elutasítóan, még a felkínált jobbját is félretoltam és magam kászálódtam ki az ágyamból. Összeszedtem minden megmaradt erőmet, s gyors léptekkel beviharoztam a fürdőbe. Sebesen rángattam le a ruhadarabokat, azt követően jóleső sóhajjal támaszkodtam neki a csempének, amint a langyos víz a nyakamba zúdult. Azért remélem, hogy az ágyamnak nem lesz olyan szaga, mint egy hathetes hullának. Előbb le kellett volna zuhanyoznom…
Persze, sietségemben tiszta ruhát egy darabot se hoztam be, így egy szál törölközőben flangáltam végig a lakáson úgy, hogy a pasi, akivel hébe-hóba lefeküdtem, továbbá nem mellesleg, aki a menedzserem is volt és, aki… Esetleg, talán, megeshet, hogy szerelmes is volt belém, itt volt. Még szerencse, hogy fokozni már nem lehet…
Sosem, senkivel szemben nem éreztem magam feszélyezetten meztelenül, főleg nem azután, hogy dugtunk, azonban miközben Kyungsoo hátát figyeltem, szorongást véltem felfedezni. Nem tudok mit kezdeni az érzéseivel irányomba.
Yixing
Esetlenül sétáltam végig az utcán, pillantásom tanácstalanul siklott végig a hatalmas épületeken, aztán ismét a föld felé pillantottam. Szívem elmondhatatlanul fájt, akárhányszor felrémlett előttem Chen gyászos ábrázata délutánról. Kimondta volna, ha azt akarta volna, hogy maradjak. Nem óhajtott rontani az amúgy is fos kapcsolatunkon azzal, hogy a képembe vágja, inkább húzzak picsába, mert az lenne a legjobb mindkettőnknek.
Próbáltam a számain dolgozni a hotelben, de hiába igyekeztem elterelni a figyelmem, folyton felsejlett előttem arca, úgyhogy kijöttem inkább a városba levegőzni. Ami szar döntés volt. Sokan voltak és egyre rosszabbul éreztem magam a tömeg miatt. Tüdőm összeszorult, a látásom elhomályosult, így meg sem lepődtem, amikor véletlen nekimentem valakinek. Hallottam, hogy mond valamit, ám nem voltam képes feldolgozni mit, csak sokadik alkalommal. Nem kellett volna egyedül, ilyenkor, ilyen állapotban kijönnöm.
- Hé, haver, jól vagy? - semmilyen rosszindulatot nem érzékeltem a fiatal srác hangjában, csakhogy nekem, ebben a szituációban, mindegy volt. A világ megbillent, s nem sokra voltam attól, hogy eszméletemet vesszem, netalántán kidobjam a taccsot. És kurvára nem segített a helyzeten, mikor megfogta a karom.
- Hívjunk valakit? - a mélyebb, keményebb bariton hatására totálisan elszállt az agyam, kitéptem magam a fiatalabb ujjai közül és… Futásnak eredtem. Könnyeim rögtön kicsordultak, s most rohadtul nem érdekelt, hogy ki látja. Felsőtestem, sőt az egész testem üvöltött a megállásért, alig kaptam levegőt és tudtam, hogy másodpercek kérdése és pánikrohamom lesz. Istenem, azt sem tudom, hol vagyok!
Zihálva fékeztem le isten tudja hány kilométer után, mellkasomra szorítottam a tenyerem, hát ha valamelyest javít a dolgon, noha biztos voltam benne, esélytelen. Nem bírom. Felfordult a gyomrom és szarva a körülöttem lévőkre, elhánytam magam ott, a járda közepén. Megkíséreltem visszafojtani a zokogást, azonban szörnyen nehezemre esett, nemcsak amiatt, hogy a sav égette a torkom, vagy az elcseszett múltam miatt, hanem az egész elbaszott Chen-szitu miatt is.
Szemeimet törölgetve ültem le a padkára, majd remegő kezekkel előhalásztam a telefonom a kabátom zsebéből. Segítségre van szükségem. Egy aprócska tippem sem volt, hol vagyok, vagy mi a halált kezdjek magammal, viszont azt azonnal tudtam, kit hívok fel. Szükségem van rád, Chen, kérlek, vedd fel.
Jongdae
- Jobb, ha most mész, Kyungsoo - szólaltam meg hallgatagon, bár a helyiség csöndjében igencsak hangosnak hatott. Lassan fordult felém a konyhapultnál álló férfi, pilláim zavartan rebbentek meg az ujjai közt látott tapasz, illetve a fán lévő jég láttán. Ne legyél ilyen figyelmes, mert nem foglak tudni kidobni, a francba is!
- Rendben, de előbb… - felkapott mindent, alighanem, hogy leápoljon, ám erre most tényleg kurvára nem vágytam, így villámgyorsan előtte termettem és elvettem tőle a cuccokat. El kell tűnnie.
- Nincs de! Menj el. Most! - feszülten hajítottam vissza, az egyébként valóban jól jövő dolgokat a pultra és az ajtóra mutattam. - Most! - ismételtem meg erélyesebben, mire menedzserem felvonta szemöldökét. Hárítottam. Kurvára hárítottam. Féltem szembenézni Kyungsoo lehetséges érzéseivel. Amíg csak a saját érzelmeimről volt tudomásom, amik, hogy leszögezzük, szerelemmentesek voltak, valamint Lay nem volt itt, addig egész jól ellavíroztam, de most… Így… Kibaszottul szar volt az egész úgy, ahogy volt.
- Jongdae… - ingerülten dobbantottam csupasz lábammal, mihelyst megütötte fülem szomorkás hangsúlya. - Ha a délután mi-
- Menj már el! - fakadtam ki elkeseredetten. Türelmetlenül markoltam meg a csuklóját és magam kezdtem húzni az ajtó felé, hát ha úgy előbb szabadulok tőle, csakhogy rábasztam. Természetesen. Hirtelen, s valami elképesztően fürgén mozdult, azt követően határozottan nekinyomott a két magas bárszék között lévő pult szélének. A faszomat komolyan!
Borzasztóan kimerült voltam és őszintén szólva, bármi mást szívesebben csináltam volna, minthogy viaskodjak a menedzseremmel kb semmiben. Legalább felöltözhettem volna… Idegesen veselkedtem neki többször is, hogy szabaduljak, azonban nem jártam sikerrel, így végső megoldásként gondoltam, belerúgok a sípcsontjába, de akkor megrezzent a mobilom. Mindketten meglepődve pillantottunk az ágyon felejtett készülékre, kurva késő volt már ahhoz, hogy csak úgy hívogassanak, ráadásul mióta senkinek sem válaszoltam, békén hagytak. Ki az anyám lehet az ilyenkor?
Kihasználtam Kyungsoo döbbenetét, hogy kirántsam tagjaim a fogságból és sietve a telefonomhoz rohantam. Meghökkenve meredtem a képernyőn virító Ne szócskára és azonnal sejtettem, hogy baj van. Nem volt erőm annak idején tiltani a számot, s tudtam, Lay sosem hívna fel magától csak úgy a szakítás után. A mai elválásunk után pedig szintén nem. Mi az isten történhetett vele?
Yixing
Rövid életem során estem már párszor olyan körülmény áldozatául, amikor olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mármint, bassza meg, úgy tényleg igazán. Mégis, amíg arra vártam, hogy Chen felvegye azt a kibaszott mobilját, esküszöm, elmerengtem, hogy valóban megállt-e. Annyira nem voltam már magamnál, hogy még a vonal csengése se jutott el tudatomig és már kezdtem bepánikolni, hogy beszart a telóm, vagy Chen élből kinyomott, mikor is végre felcsendült halk, óvatos hangja a túlvégen.
- L… Te-Te vagy az? - biztos voltam benne, hogy nehezen hitte el, hogy csakugyan én keresem. És őszintén? Én is minimum ennyire meg lennék rökönyödve, ha ő hívna fel engem, mint most ő. - Miért… Miért hívsz? Történt… Valami? Jól vagy? - többször is próbáltam kinyögni legalább egy értelmes szót, nehogy még azt higgye, rátettem, ám nem sikerült. Csak annyira futotta, hogy újfent elsírjam magam.
Kurvára gáznak éreztem az egészet. Eltévedtem egy olyan városban, amiben valószínűleg két ember megkérdezése után, már simán visszatalálnék a hotelhez, ha lenne elég bátorságom, hogy leszólítsam azt a két idegent. De nem volt. És valószínűleg sosem lesz. Jelenleg ilyen lelkiállapottal annak is örülhetek, hogy még nem fuldoklom, vagy fekszem ájultam a földön.
- Nincsen semmi baj - Chen lágy baritonja egy pillanat alatt megnyugtatta háborgó szívem. - Itt vagyok - folyamatosan ismételgette a szavakat, miközben a háttérben ruhasuhogást hallottam. Öltözik. Egy jó időre elhalt az összes nesz, valamint zaj és már azt hittem, letette, holott tudtam, sosem tenne ilyet, mikor is valami kattant, talán egy zár, azután megszólalt. - Egy szempillantás alatt ott leszek. Ígérem, Lay.
Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolja, amit mondott, s így némileg megkönnyebbülve hajtottam fejem a térdeimen átkulcsolt karjaimra. Nem bontotta a hívást, bár gőzöm sem volt, mi a halál volt az a fülsiketítő zúgás, ami végigkövette az útját, de nem izgatott. Egyedül az a néha kiejtett egy-egy szava érdekelt, amiben biztosított, mindjárt itt van, még ha mindketten tudtuk is, hogy nem ér ide olyan hamar.
Jongdae
Leszartam magasról, hogy a menedzserem fossa a szót, oda se nézve dugtam be a fülhallgatót, majd kurva gyorsan felöltöztem, közben egy pillanatra sem szakítva meg Lay nyugtatását. Így is ritka szarul éreztem magam, hogy nem voltam ott vele. Pont most, amikor ilyen helyzetben volt. Hogy tartja egyáltalán magát? Mellkasom összeszorult, amint felderengett előttem egy kép, amiben éppen összeesik. Mint mikor Kínában voltunk és felbukkant az a rohadék. Mihamarabb oda kell érnem hozzá!
Ujjaim remegve nyomtak rá a keresett alkalmazásra, s szám kiszáradt, ahogy Lay pozícióját figyeltem. Messze volt. Mi a francért ment el egyedül kb a város másik végébe?! Feszülten pillantottam fel, agyamban egymást kergették az ötletek, íriszeim pedig önkéntelenül is a gardróbom egyik polcán elhelyezett tárgyon állapodtak meg. Végül is így rohadt menőn fogok kinézni, mikor megérkezem.
- Kizárt! - Kyungsoo idegesen kapta ki kezemből a bukósisakot. - Nem tudom, mi a franc van most veled, de kizárt… Kizárt, hogy felenged-
- Kibaszottul semmi közöd ahhoz, mit csinálok! - ordítottam rá, s gondolatban megtapsoltam magam, hogy volt annyi eszem, lenémítsam a hívást, amíg kijutok innen. Tudtam, hogy Kyungsoo nem fog örülni…
- Ó, de, igenis, van! - vágott vissza kapásból, aztán ledobta marka tartalmát a dohányzóasztalra. - Még mindig én vagyok a menedzsered és tetszik, vagy sem, innen most ki nem mész! - a férfi sosem használta eddig “az én vagyok a menedzsered és ezt és ezt fogod csinálni” kártyát. Sosem.
- Kérlek… - még én is meglepődtem, milyen könyörgő, illetve megtört hangsúlyt sikerült megütöm, hát még ő. - Kérlek, muszáj…
- Jongdae - mihelyst változtattam, ő is változtatott és sokkal gyengédebb lett a hangja. - Mondd, mi a baj, segíthetek. Csak… - megráztam a fejem, mert tisztában voltam vele, hogy Lay-en rajtam kívül senki sem segíthetett. Ki kell jutnom. Mennem kell. Minden perc, amit nem a felé vezető úton töltök, időpocsékolás.
- Ne kényszeríts - leheltem erőtlenül, azt követően vontatottan odacsoszogtam hozzá és lenyúltam a sisakért, mire a kézfejemre csúsztatta tenyerét. Kérlek, ne. Bármit megtennék és mondanék, hogy Lay-hez jussak. Bármit. Fokozatosan emeltem fel a fejem, hogy összekapcsoljam a szempárom az övével, s olyan fagyosan, amennyire csak tőlem tellett ebben a szituációban, bevittem a halálos szúrást. - Életem szerelméhez megyek, és nem tudsz megállítani.