Sziasztok ^^ Bocsi, hogy megint kicsit tovább tartott, de itt vagyok. Pénteken szerettem volna hozni a részt, kész is volt, viszont feltölteni nem volt időm és a hétvégén nem voltam itthon. A kövi is kész, a hét vége fele hozom, eskü! Persze, nem bánom, hogy mára maradt, ha már új szám jött ki tőlük *-* Gyönyörű lett a Let me in és alig várom az albumot :3 Na de szót se többet, kellemet olvasást ^^
40. Fejezet
Yixing
Hát, ez a nap is eljött. Bevallom, az utóbbi időben azért imádkoztam, hogy történjen valami és csússzon a dolog. Hivatalosan is befejeztem Chen albumának számait. Legalábbis a jobbomon ülő férfi folyamatos, illetve elégedett bólogatása erre engedett következtetni. Egy részem odázni szerette volna még és Chennel lenni, de ez volt a munkám. Be kellett fejeznem. És a maximalista, egészségtelenül sokat dolgozó énem be is akarta fejezni. Minél előbb és kifogástalanul.
- Imádom - tette le a papírokat az igazgató, miközben a másik kezével kikapcsolta a felvételt, amin maga a zene ment. - Viszont az utolsóra nem emlékszem - bökött a jelenleg legfelső, ám egyébként befejező oldalra.
- Ez… - zavartan haraptam be alsó ajkam és az agyam pörgött, mit mondhatnék erre, azonban Chen végre megszólalt. Először a mai napon.
- Kell egy ilyen szám is az albumra. Befejezőnek pedig tökéletes - elpirultam, ahogy kiejtette a szót. Még mindig úgy gondoltam, hogy a Sors című dalt nem kéne felénekelnie, most mégis valahogy… Igen, tökéletesnek érződött.
- Nos, valószínűleg a rajongók örülni fognak egy ilyen szép, szívettépő, lassú dalnak. Főleg azután, ami történt ugyebár.
Elhúztam a számat a hangnem hallatán, de igyekeztem nem foglalkozni vele, elvégre azóta sem tudtam, hogy pontosan mi történt aznap a reptéren. A velem szemben ülő látványosan elsápadt, bár már így is hullafehér volt. A talpig fekete szerelés meg csak rontott az összképen. A vörös szemeivel együtt. Sírt. Nem előttem, elrejtőzött este a fürdőben, ugyanakkor elég egyértelmű volt, mit csinált bent. Csak annyival tudtam hozzájárulni a megnyugtatásához, hogy egész éjjel magamhoz szorítottam. Nem segített. Reggel is sírt. Én is félek, de azt hiszem, muszáj leszek tartani magam kettőnk helyett is.
Jongdae
Rettegtem, hogy mi lesz velünk Lay-jel. Még mikor gyakornok voltam sem volt időnk egymásra és most… Az ügynökségnél töltött idő az egy volt, ráadásul itt azért még tudtunk találkozni az elmúlt hetekben is, viszont amint kijön az új albumom… Talán esténként láthatom csak és ki tudja, hogy hova fogok még menni promotálni. Azok után, amik történtek közöttünk, kérhetem egyáltalán, hogy várjon rám?
Na, meg aztán, ott volt az ő saját élete. Azt mondta, hogy el tudja dönteni, hogy marad-e itt, vagy visszamegy Kínába, de az tuti, hogy amikor először jött, nem úgy tervezte, hogy itt marad véglegesen. Anya már elújságolta Lay apjának, hogy újfent összejöttünk, így talán ők úgy is vették, hogy itt marad, csakhogy ott volt még… Ziyi. És őt Lay nem hagyná csak úgy ott. És ezt megértem.
Lesütöttem a pillantásomat és a kezeimnek szenteltem inkább a figyelmemet. Idegesen tördeltem ujjaimat, rohadtul szabadulni vágytam a helyiségből, nem akartam hallani a beszélgetést. A beszélgetést, aminek az volt a lényege, hogy Lay eleget tett a szerződésnek és elkészült a számokkal. Befejezte. Ennyi volt.
Sírni fogok. Megint. Halálgáz. Kettesben szerettem volna lenni Lay-jel. Hozzábújni és csak élvezni a társaságát.
Jó, oké, még van egy hónapom, de az cseszett kevés! Mi lesz utána? Nem, Kim Jongdae, nem gondolhatsz arra, mi lesz kibaszott harmincnégy nap múlva! Addigra még a világ is véget érhet. Vírus, zombitámadás, atomháború, isten tudja. Vagy elbaszhatnak egy autóval. Vagy lemondhatják az albumot. Még bármi megtörténhet. Mindig a mának éltem, leszartam magamról, mi lesz holnap, a tegnap pedig már nem érdekelt. Mégis… Lay volt a múltam, a jelenem és reményeim szerint ezúttal tényleg a jövőm.
Yixing
Sajgó szívvel engedtem el a férfi kezét, majd meghajoltam és harmatgyengén rámosolyogtam. Elbúcsúztam. Ha maradni akarunk annál, hogy valóban nem ismertük egymást ezelőtt, akkor most el kéne köszönnöm Chentől is. Nem fog menni. Még kamuból sem.
- Mennünk kell, uram. Önnek megbeszélése lesz hamarosan, nekem pedig intézkednem kell Jongdae néhány… Dolgában - döbbenten kerekedett el sötétbarna szempárom Kyungsoo szavaira és, ahogy láttam, Chen is enyhén meglepődött. Kyungsoo tett róla, hogy kettesben maradhassunk.
Sűrűn pislogva követtem végig a két idősebb távozását, a csöndes diskurzusuk ellenben nem jutott el az agyamig. Csak Chenre voltam képes koncentrálni. Próbálta tartani magát, ám a remegő szája széle elég árulkodó volt. Mindjárt elsírja ismét magát.
- Megoldjuk - igyekeztem határozottan kiejteni a szót, mihelyst bezáródott a két alak mögött az ajtó. Igen, megoldjuk.
Nem ezt kellett volna mondanom. Chen szinte azonnal felzokogott. Aggódva siettem oda hozzá, magamhoz akartam húzni, de félrelökte a karomat és inkább saját magát ölelte át. Szomorúan néztem le rá; leguggolt és úgy hullajtotta tovább a könnyeit. Szörnyen aprónak, valamint sebezhetőnek tűnt. Rohadtul fájt őt így látni.
- Chen…
- El-El fogsz… Menni - nyöszörögte akadozva és közben belemarkolt a hajába. - Elhagysz. Újból el fogsz hagyni.
- Chen… Honnan vetted ezt a hülyeséget? - kérdeztem lágyan. - Mondtam, hogy-
- Ne hazudj! - ordított rám, miközben felpattant és majdnem ki is tépett egy jókora adagot a tincsei közül. - Ugyanúgy ki fogsz sétálni az életemből, mint előzőleg is tetted!
Jongdae
El fog hagyni. Persze, hogy el fog hagyni. Hülye lenne várni rám. Bármit is mond most, bárhogyan is bizonygatja, hogy nem teszi, így lesz. Többször is kísérletet teszünk majd rá, hogy találkozzunk, ígérgetünk mindenfélét, aztán minden kínkeserves lesz újra, ahogy tudatosul bennünk, hogy esélytelen az egész. És egyszer csak beközli, elég volt neki, nem bírja tovább.
- Tudtad, hogy egyszer befejezem a számokat. Tudtad, hogy nem örökké leszek itt. Mondtam, hogy el tudom dönteni magam is, hogy mit akarok. Visszamenni Kínába, vagy itt maradni. Akkor most meg mi az isten bajod van? - ingerülten mordult fel és ez cseszettül zavart. Még van mersze azt kérdezni, hogy mi bajom? Az eszem megáll!
- M-Mi az, hogy mi bajom?! El fogsz hagyni!
- Úgy ismételgeted ezt, mintha valami kibaszott kőbe vésett végzet-szöveg lenne! A rohadt életbe, huszonhét éves vagyok és áldja az ég, képes vagyok arra, hogy meghozzak egy döntést. Önállóan! Kérlek… - sóhajtott fel feszülten és közelebb sétált, hogy megérintse az arcom, azonban nem engedtem neki, elfordítottam a fejem. Én is erről a döntésről beszélek.
Erősen préseltem össze az ajkaimat, hogy visszaszorítsam a kikívánkozó sírásom, vagy üvöltésem. Inkább az utóbbit. Annyit bőgtem az elmúlt pár napban, meg ma, hogy szerintem nincs is több könnyem. A tudatom leghátsó részére száműztem eddig ezt a pillanatot és, bár néha fel-felhoztam, ez idáig… Nem volt valóság. Most sem akarom, hogy az legyen. Félek. Nem, rettegek. És minden frusztrációmat Lay-re zúdítom.
- Kérlek… - még egyszer nekiveselkedett, hogy megérintsen és ezúttal hagytam neki. Hát, hogyne, hogy hagytam neki. Másra sem vágyom, mint Lay-re.
- Lay…
- Szeretlek - súgta a fülembe, mire minden szőrszálam az égnek meredt, orcáim pedig felvették egy főtt rák színét. Tudom, hogy így van, de olyan ritkán mondjuk ki, hogy zavarba jövök tőle. Még mindig. - Ne csináld ezt. Ne lökj el magadtól, mielőtt még megpróbálnánk. Akarom. Akarlak.
Yixing
Türelmesnek kellett vele szemben lennem. Biztos voltam benne, hogy ha nem lenne jelenleg érzelmileg ennyire felfokozott állapotban, nem mondana ilyeneket. Főleg nem így. Nem kaphatom fel én is a vizet, mert annak nem lesz jó vége. Nem tudom, hogy tudat alatt, vagy tisztában van vele és direkt csinálja, de arra törekszik, hogy ő legyen az, aki véget vet a kapcsolatunknak, mert attól tart, hogy én leszek az, aki először otthagyja őt.
- Nem akarom, hogy fájjon - motyogta sírós hangon, s hirtelen az arcát a nyakamba temette. - Nem bírom ki megint. Lay… - belemarkolt a felsőmbe és szorosan hozzám simult. - Belehalok, ha elhagysz.
- Chen, ide figyelj! - némileg durván ejtettem ki a szavakat, ám muszáj voltam, hogy komolyan rám összpontosítson, és ne faszságokat képzelgessen. - Itt vagyok és nem áll szándékomban szakítani veled.
- Akkor sem akartál - pusmogta halkan. Igaz. Próbáltam kitartani. Ő is. Ez a lényeg. Megpróbáltuk. Elismerem, hogy feladtam, amikor túl nehéz, s fájdalmas lett, de most… Mondjuk, már most nehéz és fájdalmas. - Félek, Lay, hogy egy reggel ismét arra kelsz, hogy ennyit nem ér. Hogy ennyit nem érek.
- Mindent és még többet is megérsz, Kim Jongdae - suttogtam ajkaira, miután megemeltem az állát, hogy ne az ingem nézze végig. Elképedve bámult rám fátyolos, fekete íriszeivel, aztán orcáin két kis rózsaszín folt jelent meg, ami megmosolyogtatott.
- Lay…
- Nem fogok fűt-fát megígérni, eleget ígérgettünk előzőleg is. Nem tudom, hogy fog alakulni, azt meg végképp nem, hogy meddig bírják az idegeim - itt durcásan felvonta a szemöldökét, viszont bele nem szólt -, de eltökélt vagyok abban, hogy működjön. Akarom kettőnket. Jobban, mint bármikor.
Jongdae
Lay annyira hihetetlenül magabiztos volt, hogy eskü, egy másodpercre azt gondoltam, álmodom. Na, meg kibaszottul szexi is volt így. Mondandója végére az agyam kitisztult, hogy helyette ízléstelenül nyálas dolgokkal teljen meg. Egy kicsit… Szóval gecire nagyon széthullottam. Nem tudom, mi ütött belém. Tuti a kevés alvás. Jó, meg az, hogy Lay életem szerelme és nem akarom elveszíteni.
- Bocs, nem így… Öhm, én csak… - gőzöm se volt, mit mondjak neki. Anyám, te szerencsétlen! Ne most kérj bocsánatot, hanem válaszolj neki!
Nem válaszoltam. Szóban. Inkább csak előredőltem és megcsókoltam. Beleadtam minden aggályomat, s szerelmemet. Igen, leszartam a jövőt, ugyanakkor momentán Lay volt a jövőm és őt kurvára nem szerettem volna leszarni. Főleg, mert tudtam, mire is vágyom úgy igazán. Rá. Ránk. Kettőnkre.
Jóleső sóhajjal billent fejem az egyik irányba, hogy elmélyítsem csókunkat, miközben jobbommal beletúrtam az ében tincsek rengetegébe, másik karommal pedig szorosan magamhoz öleltem testét. Kellemes bizsergés futott végig gerincem mentén a gyengéd érintéstől hátamon és áldottam az eget, hogy a dalaimat már az egyik normális és nem csupa üveg szobában csekkoltuk le. Jól mulattak volna az emberek a bőgésemen.
Utoljára akkor hallottam Lay-t ilyen határozottan beszélni az érzéseiről, rólunk, kettőnkről, amikor először hivatalosan is összejöttünk. Persze biztos volt bennünk úgy alapjáraton, azonban azóta ez az első alkalom, hogy ennyire… A picsába, ezt kéne mondanom, hogy eltökélt, vagy magabiztos, vagy határozott, de csak arra tudok gondolni, hogy kurva dögös az a tűz a tekintetében. Jól van, Lay, fussunk neki még egyszer.