Sziasztok ^^ Elég húzós hét áll mögöttem, úgyhogy az új rész váratott magára, de most itt vagyok. Elég keserédes fejezet lett, de remélem, a vége tetszeni fog. Bár ki tudja, mi lesz még itt *khm, khm* Bocsi előre is :3 Kellemes olvasást hozzá ^^
49. Fejezet
Yixing
Sietve dobáltam össze mindent, amit csak tudtam. Ami a kezem ügyébe került. A legfontosabb a gitárom volt, mivel azon lógott a Chentől kapott pengető. A többi cuccot inkább csak amiatt szedtem össze, mert itt voltam. Minél kevesebb szart akartam itt hagyni Chennek. Elmegyek.
Elmegyek, mielőtt még tényleg teljesen és totálisan tönkreteszem őt. Szörnyen fáj a szívem Minseok szavaitól. Alig bírtam visszajutni Chenhez, nem fogtam fel az utat és nem láttam a könnyeimtől sem. És csak reménykedni mertem, hogy előbb végzek, minthogy ő betoppan. Azt szeretném, ha az utolsó emléke rólam az lenne, amiben mosolyogva csókot váltottunk és büszkén magamhoz öleltem, azután hogy azt mondta, megbeszéli a dolgokat Chanyeollal.
Már akkor is tisztában voltam vele, hogy ritka pocsék ötlet idejönnöm, amikor megírtam a beleegyező levelet az ügynökségnek, azonban kettőnkben sosem kételkedtem. Oké, megesett párszor. De nem így. Nem ilyen biztosan. És nem abban az időben, amiben felhőtlen volt a kapcsolatunk. Az első évünk minden szarságával együtt is tökéletes volt. Aztán most arcul csapott a következménye.
Nem fogom elrontani Chen életét még jobban. Eleget szenvedett már így is. Eltűnök a francba és akkor talán még van esély arra, hogy rendbe jöjjön a karrierje. Még egy ilyen botrány és valóban ennyi volt neki. Azt nem engedhetem.
Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy még túl hangosan zokogjak fel és sebesen bevágtam az egyik felsőm a táskámba. Az alvós pólóm, amihez Chen mindig odabújik, és azt motyogja, imádja a Lay-illatát. Talán ez itt maradhatna. Magamban vesződve nyúltam érte, s mivel így sem igazán voltam már észnél, nem vettem észre a nyíló ajtót, csak a döbbent, mégis dühös baritonra kaptam fel a fejem.
- Te meg mi az istent csinálsz?
Jongdae
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Chanyeollal folytatott dumálás után arra érek haza, hogy Lay… Pakol. Összepakol. Úgy terveztem, hogy csak bemászok mellé és hozzásimulok a takaró alatt. Egy zuhany nélkül, hogy láthassam majd reggel a fintort az arcán, amit a szagom vált ki.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - idegesen mordultam rá és kitéptem a kezéből a táskáját. Próbáltam visszafogni magam - még -, de így is elég erőteljesen sikerült földhöz basznom a cuccát. Nagyon nem segített az sem, hogy továbbra is kussban volt. - Lay!
- Szerintem te is tudod, hogy mit csinálok, úgyhogy ne kényszeríts rá, hogy kimondjam - ha nem lett volna ilyen csend, alig hallottam volna a hangját, ám sajnos hallottam.
A könnyes orcát látva mellkasom kínzóan szorult össze és fürgén átléptem az előttem lévő akadályt. Óvatosan simítottam puha bőrére, azt követően finoman megemeltem az állát, hogy végre összekapcsoljam pillantásunkat. Leírhatatlan fájdalom sütött a sötétbarna íriszekből, olyan, amit muszáj voltam megszakítani, mert nem tudtam elviselni sem. Kérlek, mondd, hogy nem…
Lehunyt pillákkal, hogy még véletlen se lássam megtört tekintetét, követelőzve tapadtam ajkaira. Nem. Tényleg nem mondhatja ki. Azt nem bírom ki. Itt halok meg. Ugyanúgy néz, mint… Akkor. Nem akarom látni az ábrázatát és nem akarom hallani a szavait. Nem értem… Miért most? Mi történt? Pont kezdett megoldódni minden. Én… Épp meg akartam kérni, hogy költözzön hozzám. Rendben vagyunk. Rendben kell lennünk. Nem teheted ezt velem, Lay. Még egyszer nem.
Yixing
Belementem a csókba, mert én is odázni szerettem volna az elkövetkezendő siralmas beszélgetést. Tönkreteszem, ha mellette maradok. Előbb, vagy utóbb súlyos árat fog fizetni azért, mert velem van. Már így is megszívta egyszer, pedig együtt sem voltunk akkor. A múltunkért fizetett. A kaotikus, mégis mérhetetlen szerelemmel teli múltunkért.
- Kérlek… - a már majdnem sírós hang rendesen szíven ütött. Istenem, ez… - Kérlek… Lay…
Erőtlenül toltam el reszkető alakját, de utánam kapott és szorosan magához húzott. Üres szemekkel meredtem arra a néhány lenőtt, szőke tincsre, amit így még láttam. Hiányzik az eredeti hajszíne.
- Sajnálom… Én-
- A fasznak kell a sajnálatod! - fakadt ki most már tényleg sírva. - Te kellesz. Téged akarlak. Bármi is az-
- Az én hibám - szóltam közbe megviselten, majd gyengéden kibontakoztam az ölelésből, vagyis próbáltam. Chen csak egyre erősebben szorított magához, esze ágában sem volt elengedni. - Az én hibám az egész.
- Nem! Lay, baszki, dehogy! Hallod, amit mondok? Nem! - bágyadtan billent homlokom az övének, az arcomra simuló, mindig fagyos ujjak kellemesen hűsítették forró bőröm. De, az enyém, Chen. Mégis ki másé lehetne?
- Miattam keveredtél a botrányba. Miattam áll most ilyen kétesen a karriered és miattam fog teljesen összeomlani. Egyszer már kiderült, hogy… Jártunk. Ki fog még egyszer. Nem hagyhatom, hogy… Egyszerűen nem hagyhatom, Chen!
- De nem érdekel! - csattant fel feszülten és beletúrt a hajába. - Az istenit, Lay! Nem érted? Bármit csinálhatok, bármi történhet, ha te nem vagy velem, semminek nincs értelme! Még csöves is lennék a híd alatt, ha így veled lehetnék! A francba is, a leélt életem több, mint felében csak érted dobogott a szívem és csak érted fog halálom napjáig!
Jongdae
Ha kell, bilinccsel fogom magamhoz láncolni, de nincs az az isten, hogy hagyjam kisétálni az ajtón. Az életemből. Minden nehézség ellenére, akkor voltam a legboldogabb a gyakornokság alatt is, amikor hihetetlen büszkeséggel nézett rám. Ő, s nem más. Miután debütáltam, még akkor is abban bíztam nagyon mélyen, rejtve, hogy lát. Látja a fellépéseim, s hallja a hangom. Hogy büszke rám. Úgyhogy semmit sem ér, ha ő nincs velem.
- Mégis, hogy énekelhetném el a dalaidat úgy, hogy már nem vagy velem? - kérdeztem csöndesen. - Az első sort sem tudnám végigmondani bőgés nélkül.
- Erősebb vagy te annál.
- Megható, hogy Chanyeollal együtt azt hiszitek, hogy én olyan kibaszott erős vagyok. Hát, nem. Fáj, Lay. Kurvára fáj. És kurvára fájt régen is. Miért akarod, hogy ennyire fájjon? - elkeseredve pillantottam a fátyolos szempárba és noha ez inkább költői kérdésnek hangzott, választ vártam. Miért nem jó úgy, ahogy most vagyunk? Miért kéne azon aggódni már most, mi lesz, ha kiderül?
- Saj-
- Bocsánatot ne kérj megint! A tököm tele van vele!
- Akkor mégis mit vársz, mit mondjak? - elképedtem az ingerült hangsúlytól és én is felbasztam magam.
- Szerinted? - vágtam vissza gúnyosan. - Mondjuk azt, hogy akkor most kipakolsz szépen és lefekszünk aludni, ugyanis már így is hajnal van. Például ezt várom. De leginkább azt, hogy a következő kérdésemre igent mondj - láttam, hogy összezavarodott a hirtelen váltástól, sokkal óvatosabb és lágyabb lett a hangom. - Hozzám költözöl?
Yixing
Annyira meglepett a váratlanul felhangzó kérdés, hogy csak bambán bámultam Chenre. Sok mindenre számítottam, hangos ordításra, esetleg arra, hogy földhöz basz valamit. Még az is előbb megfordult a fejemben, hogy térden állva fog könyörögni nekem, hogy maradjak, de ez… Erre nem számítottam. Költözzek hozzá?
- Épp arról tépem a szám, hogy rohadtul rácseszel azzal, ha velem vagy, erre képes vagy ezt benyögni?! - Honnan a jó istenből szedte most ezt? Ismerem Chent minden oldaláról, de eskü, néha nem értem, hogy mi a fasz jár a fejében.
Percekig némaság uralkodott a lakásban, Chen csak figyelt fekete szemeivel és most először, ennyi év után, nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, mi zajlik le éppen benne. Ez egyszerre ijesztett meg és szomorított el. Egy pillantás, egy rezdülés is elég volt rá, hogy tudjam és most… Aztán rájöttem. Ahogy a házassággal is, az összeköltözéssel is ugyanúgy voltam; bele-belegondoltam, azonban Chent ténylegesen valahogy nem bírtam elképzelni egy ilyen szituációban.
Az egyetemen sosem jött szóba közöttünk, mi lesz, ha végzünk - Chen gyakornokságától meg tekintsük most el - és már nem lesz a kolesz. A szünetek, a nyarak maguktól értetődőek voltak, így nem gondoltuk tovább a dolgot. Vagyis én nem gondoltam bele igazából, Chen pedig sosem tervezett ennyire előre.
És most itt voltunk, Chen egy olyan válaszra várt tőlem, ami az ő életét jobban felborítja, mint az enyémet. Egy olyan döntésre, ami ha rosszul sül el, teljes egészében tönkreteheti. Miért van az, hogy egy ilyen fontos döntésnek valójában csak egyikünk fizeti meg az árát?
- Chen, én…
- Kim Jongdae!
Jongdae
Örültem Kyungsoo berobbanásának, különben fingom sincs, mi lett volna. Lay… Tudtam a választ. Elégszer történt már meg. Egy részem mégis reménykedett. Reménykedtem benne, hogy kitart mellettem. Nem is az ő döntése kéne, hogy legyen. Az enyém. Az én életem. Az én karrierem. Neki csak mellettem kéne maradnia és… És szeretni, bármi lesz is.
- Teljesen elment az eszed?! Mi a francot csináltál?! - menedzserem kurva dühös hangja el sem jutott hozzám, csak akkor tértem magamhoz, mikor nekem vágta a mobilját. - Mondtam, hogy húzd meg magad!
Akadozva billent fejem a kezembe zuhant készülékre, s szemeim döbbenten kerekedtek el a képernyőn látható képtől. Minseok épp arcon csókolt a kávézóban. Ezt Lay nem láthatja meg. Ezután fix, hogy lelép. Lehet, hogy elnézte, ami az éjjel történt, de így, hogy megtudta, a botrány amiatt van, hogy valaki köpött kettőnkről az egyetem idejéből, nem fogja. Ez csak számára jó ürügy lesz.
- Képzelődsz - igyekeztem olyan hűvösen és semmitmondóan megszólalni, amennyire csak képes voltam. Le kell zárnom ezt a témát, méghozzá rohadt gyorsan!
- Akkor mégis mi az isten az a képen? Ne is válaszolj, tudom. Nem volt szalvéta és a nyelvével törölte le a kávét az arcodról, ugye?
- Kyungsoo! - orcáim vörösbe váltottak a férfi szavaitól, aztán szinte azonnal el is sápadtam; Lay kitépte a markomból a telót, hogy ő is megnézhesse, miről ordibálunk. Nekem végem.
Yixing
Az agyam totál kiürült a képet látva. Nyilván szarul esett az a csók ma, ám biztos voltam benne, hogy nem Chen kezdeményezte Minseokkal szemben. Ahogy itt is egyértelmű volt Chen meglepődött fejét látva. Ugyanakkor… Ezek lehetnénk mi is. Még kompromittálóbb helyzetben.
- Ne vonj le elhamarkodott következtetések - Chen ujjai puhán simultak remegő kezemre és vigyázva kiszedte belőle a telefont. Nem vonok. Nem értem félre.
- Mi is le-
- Nem! Ne is folytasd, nem akarom hallani! - Még közelebb lépett, olyan közel, hogy a lábujjunk összeért és lágyan az állam alá nyúlt. Annyira félek elkapni a tekintetét. - Lay, szeretlek. Csak ez számít.
- Ha folytatni akarod az éneklést - szólt közbe halkan Kyungsoo -, akkor sajnálom, de nem.
- Ne pofázz bele! - mordult fel idegesen Chen és bár többször is megpróbáltam félrepillantani, nem sikerült. Chen kitartóan követte a könnyes szempárom, akárhova is lestem.
Nem jó ez így. Ez a kép csak a kezdet. Egy véletlen találkozás eredménye. Nem mondom, hogy mindenki elé kitettük a kapcsolatunkat anno, de mégis mi a jó élet bukkanhat még fel akkoriból? Nem rejtőzködtünk. Az, aki beszélt rólunk annak az újságírónak, ismét mondhat bármit. Talán fényképe is van rólunk. Rágalom, vagy sem, ha bizonyítéka is van, akkor Chennek befellegzett. És most? Éljünk életünk végéig a lakásán sehova se menve, mert megláthatnak minket együtt?
Jongdae
Nem sok hiányzott, hogy én is összetörjek, azonban muszáj voltam tartani magam. Kettőnk közül mindig Lay volt az erősebb, de nem akkor, ha ilyesmiről volt szó. Azt hiszi, ezzel bánt engem és ezt nem bírja elviselni.
- Azt mondtad, akarod kettőnket. Mindennél jobban - tenyereimet arca két oldalára simítottam, miközben suttogva odahajoltam hozzá. Tartotta bennem a lelket, mikor kellett. Most rajtam a sor. - Tudod, én is akarom. Nem érdekel a múlt, a jövőn pedig aggódjon az, akinek hat anyja van. Engem a jelen érdekel. Te. Mi. Most.
Türelmesen vártam Lay reakcióját, láttam a sötét íriszekben a vívódást. Félt, s igen, jogosan. Tisztában vagyok vele, hogy mit kockáztatok. Mindig is tudtam. Nem hiába voltam óvatos az egyéjszakás kalandjaimmal és nem hiába kerestem inkább Luhan társaságát. Megbíztam benne. És a szex is jó volt, de ez most mellékes.
Nem tudom elképzelni az életem Lay nélkül. Bármit is hozzon az a bizonyos jövő, azt vele szeretném átélni és vele megoldani, ha szükséges. Ha egy ponton a munkámba kerül, hát, legyen. Mindent is feladnék érte.
- Kicsit görcsöl már a hátam ebben a behajolt pózban - elégedetten nevettem fel, amikor durcásan a mellkasomba öklözött mondandóm miatt, majd egy apró csókot nyomtam ajkaira.
- Jól van - sóhajtott fel beletörődően, mire izgatottan magamhoz öleltem.
- Tényleg?
- Igen, Chen. Hozzád költözöm.